Fekete Ádám ezúttal egy világtalan szerző blues-klasszikusának két radikális (dekonstrukcionista) feldolgozását ajánlja az elárvult monogramok figyelmébe. Ez az írás először a Recorder magazin 117. számában jelent meg.
Kedves B.!
Túl vagyok, képzeld, életem első betétikártyás Bandcamp-vásárlásán, eddig óvakodtam, hogy kinyissam Pandóra szelencéjét, amit az internetes zenevásárlás jelenthet a számomra, inkább kalózkodtam – letöltőoldalak sorompóinál várakoztam, misztikus kódokat irogattam be a zavaros felületeken letöltendő idő végén, a fölvillanó rubrikákba – igen, ebbe öltem a napról napra nyakamba zuhanó (evilági) szabadidőt… de mert nem találtam Zhu Wenbo és Zhu Songjie Magnet Blues című albumát semmilyen orosz, kínai, japán, maláj vagy feröeri adatzátonyon, úgy döntöttem, üsse kavics, bepötyögöm a kártyaadatokat és kicsengetem azt a jelképes tíz eurót.
A Notice Recordings oldalán akadtam erre a csodálatos (egyedül kazettaként materializált) kiadványra, én a digitális verzió mellett döntöttem, persze, hol van már az a mályvaszínű őrbottyáni magnó a színes cukorka-gombjaival, amivel lejátszhatnám a tengeren túlról berendelt kazit! Zhu Wenbo számomra nagy kedvenc, nagyrészt hangszedő-zörejekkel, összegerjedésekkel, kacatok megkocogtatásával dolgozik, kis klarinét, kis gitár, dobol is néha, minden lemezen más, mindenesetre „lo-fi”-nak mondható, minimalista hozzáállás az övé, amikor szólóban dolgozik, de feltűnik a Kaoru Abe No Future-ben, ebben a repetitív szabadpunkban utazó (ugyancsak redukcionistának mondható) trióban is, amivel a szaxofonos-ikon robbanékonyságának és mélyszomorúságának szellemében nyomják a zajos, improvizatív garázsdurvulást. A másik Zhu-t (Songjie) nem ismertem, de már egy Zhu is kellő húzónév volt, plusz a cím, ez a Magnet Blues, hogy odavonzzon – azóta is vincseszterem leg…-bb zugában (mágneslemezem szívcsücskében) dédelgetem a megvásárolt fájlokat!
Szokásomhoz híven egy darab kompozíciót emelnék ki erről a szellemidéző szalaganyagról, egy feldolgozást, ami a See That My Grave Is Kept Clean című örökzöldből indul ki, már csak azért is, mert múltkori leveledben felhívtad a figyelmemet: húsz év után a Room 40 újra kiadta Keiji Haino Black Bluesát, ami az említett klasszikus ugyancsak radikális interpretációjával kecsegtet (ráadásul kétféle, egy „soft” és egy „violent” verzióban). De erről később!
A „szellemidézés” kifejezést nem (csak) brahiból használtam: a duó előadói módszertana valóban a hangok kísérteties minőségét, foszlányszerűségét aknázza ki és teszi meg önmaga középpontjává („tört tünetek tükre! szélfoszlánybeszáradás!”, e profetikus szavak ideillenek). Előre felvett hangokat játszanak újra egy Fisher Price márkájú játékmagnón: százévessé lapított egyenlítőgörbéjű gitár- és énekfragmentumok „tape-loop” technikájú egymásralapolásából szövődik tehát a dal, miközben az egész hangzást az olcsó eszközök túlvezérelt kattogása, jelzaj-hortyogása hatja át.
Mintha az öntudatra ébredő ketyerék szétszabdalt emlékezetét hallanánk, az egybites hangfal-chipek kérődzenének vissza valamiféle hanghordalékot a hangrögzítés kezdetéről, egy fiktív archívumból, mégis valami futurisztikus selejthalom elrongyolt membránjain átszűrve. Az eredeti ballada kísérteties (túlvilági) altatóvá lassul, nyúlik, a szalag nyúzottan, elcsigázottan nyöszörög, kósza jelek zaja, zajok kusza jele alól szivárog elő az egyszem, múlhatatlanul elhangolt Casio-gitár (beépített kazetta-rackkel) és az iránytalan falzettó-dünnyögés (amiből a dal eredetijét különben egyáltalán nem ismerném fel). Gyönyörű massza! Sírontúli, soha vissza nem téríthető múlt sistergő, csikorgó dala – mert dal ez, még ha atomjaira, szinuszaira bontva is! A rá-nem-ismerés Blind Lemon Jefferson (azóta ezrek által felhasznált) vándordallamára: fojtogató, és ettől nem is funerális, hanem egyenesen unheimlich felhangok szabadulnak fel a felvételben, az ittrekedt hangok szomorúságát, békétlenségét árasztják. (Nekem valamiért a gyerekmunka is eszembe jut: a rosszul hegesztett hangfal-chip, millárd leselejtezett tucathangszer, bóvligitár és kínai Szokol duruzsol, zsoltározik ebben a magnetikus dalban, miközben egy névtelen nyolcéves elszív egy cigit a gyár alagsorában.)
A vakcitrom tap-tap-tapogatózó savanyúsága (a savanyúság, amit akkor éreztél, amikor kiskorodban megnyaltad a ceruzaelem végét!), ez a rádiótranszmittereken átszűrt, távol-keleti szobaverzió tökéletes muníció a mi vakdromedár-terelésünkhöz! Eszembe jut: vajon a dromedár-ürüléket is „citromnak” hívják-e nálatok, és ilyen módon nem vakcitromok ariadnéfonala jelzi-e utunkat? Erre ne válaszolj, sőt, a legjobb, ha teljesen figyelmen kívül hagyod.
Keiji Haino verziója a Black Bluesról (annak is az erőszakosabb feléről): lüktető seb, saját bőrödön elnyomott cigaretta, égő hús sistergése. Georg Trakl csontvázakkal, bíbor fénnyel, őrülettel és tükrökkel teli noktürnjeit idézi. Egyetlen ismétlődő halálakkord berreg az elektromos gitáron, mintha szögesdrótot vagy villanypásztor-darabkát zörgetne a szél, miközben émelyítő üveghangok fohászkodnak, mintha egy hátramaradó-eltévedt-szökevény inger cikázna az idegrostok között, exitus utáni foszlány; ez a két módusz váltakozik Keiji játékában, ezek az elhangolt húr-zörejek és agónia-glisszandók ütemezik a dalnok észvesztő, membránhasogató üvöltését – mi ez? Egy dühös szellem tombolása a sötétben: hogy sírkertből vagy hotelszobából rivall-e ránk, valamint hogy egy élve-eltemetett vagy egy temetetlen, névtelen hulla folyamodványa-e, amit hallunk… hogy ki kér minket, hogy parcelláját rendben tartsuk, hogy kijárjunk kicsiny márványtáblájához, nehogy benője a gaz… hogy ki kér, nem tudni, mindenesetre engesztelhetetlen és fülsértő, rémisztő kérelem az övé, tele nyugtalanító csöndekkel, kivárással, megszakadó lélegzettel. A dal nagy része azzal telik, hogy fülelünk és megpróbáljuk kitalálni (magunk is ragadozókként, egyfajta permanens életveszélyben), hogy Keiji hangszálai fognak-e belénkmarni valahonnan a süket csöndből, vagy a gitár pick-upja dobban, rúg, vonaglik-e majd.
A halál pillanata előtti rémület adja a kultikus, 2004-es album zárótételének kulisszáját, ennek a tízperces sétának börtöntől bitófáig, mintegy a jisei halál-haiku tradíciójába illesztvén Blind Lemonunk kesergőjét.
Zhu-ék játékosan hozzák lendületbe a kacatok operatív zajait; a sufni-hangtechnika szónikus melléktermékeit exhumálják vagy teremtik tudatosan újra és teszik meg egy közös, mágneses mezejű melankólia pillérievé. Velük szemben Keiji a saját gégefőjében lerakódott és őrzött indulatot ojtja a blues-ba, és – rá jellemzően – mindent elporlaszt maga körül; olyan belső apokaliptikus tájra hív, ahol nincsenek sírok, nincsen temetkezés.
Kevesen tudnak ennyire biztos kézzel és biztos torokkal fogalmazni a túloldalról.
„A tragikus színház erkölcsi ballasztja, hogy túlbecsüli élet és halál fontosságát”, idézi Samuel Beckett François de La Rochefoucauld maximáját, és talán érteni fogod, miért alkalmazom (kissé könnyelműen) ezt az elméncséget a tradicionális blues-ra. Távol-keleti interpretátoraink már, hogy úgy mondjam, posztmodernebben viszonyulnak a síron túlig tartó szerelem és elköteleződés alapmotívumához, és valami köztes vagy összevont zónából, a gyász ugyancsak setét és delejes-magnetikus mezejéről tudósítanak, arról a mezsgyéről, ahol „a végső percek egymásba nyílnak”.
De akkor miféle sírt felügyeljünk mi, kifacsart vakondok, akik az ibolyát még nem felülről szagolják?
Barátsággal,
a vak dromedár
