Az év végi összegzés hagyományos módja a Recordernél, hogy a közösen összeállított Top 50-es albumlista –után kedvenc dalainkat szerzőnként publikáljuk. A 2011-es, 2012-es, 2013-as, 2014-es, 2015-ös és 2016-os sorozat után itt a 2017-es daldömping, a stáb ABC-rendjében haladunk, a felvételek egy rögtön meghallgatható playlistben, rövid kommentárokkal – a mai első dj Soós Csaba (nyitóképen a Midnight Sister).
A 2017-es személyes kedvenc dallisták sorát Biczó Andrea nyitotta, utána Csada Gergely, Elekes Roland, Komróczki Dia, Kálmán Attila, Lékó Tamás, Mihályi Dávid, Mika László, Németh Róbert, Rónai András, Reszegi László és Salamon Csaba volt a dj.
A RECORDER SZERZŐINEK - KÖZTE SOÓS CSABÁNAK A - KEDVENC 2017-ES ALBUMAI.
Soós Csaba kedvencei 2017-ből egy playlistben:
ShitKid: Sugar Town
Nagy bajban vagyok! Ez a 24 éves svéd lány úgy beleültette a fülembe ezt a mániákusan monoton gitárriffet, hogy nem bírom kiverni onnan! Mondjuk az más kérdés, hogy NEM IS AKAROM! Amúgy Åsa Söderqvistnek hívják, szerintem ez egy tök szép név!
Juniore: Panique
Ebben a dalban nagyon tetszik, amikor két perc környékén egyszer csak megérkezik a semmiből egy őrületes orgonaszóló, mintha valami delfin vagy ámbráscet ugrana ki hirtelen a vízből, hogy megmutassa magát, hát ez az orgonatéma is pont úgy tündököl 10-15 másodpercig, hogy aztán ismét eltűnjön, mintha mi sem történt volna. A Juniore-ban különben francia lányok játszanak surfös beütésű gitárpopot, és mint tudjuk, a francia lányok nagyon ritkán hibáznak. Ők sem tették.
Fitness Forever feat. Juniore: Arbre Magique
Ez a szám egy olyan 1971-ben játszódó film betétdala is lehetne, amiben a lányok görkorin közlekednek, a fiúk pedig bajuszt hordanak. Lenne egy olyan jelenet is, ahol ezek a lányok és fiúk éppen lemezt hallgatnak egy házibuliban. Egy másik jelenetben aztán hirtelen mindenki MEZTELEN LENNE! Hát, ilyen egy őrült dal ez! És mit ad isten, a számban az előbb említett Juniore is közreműködik. Újabb bizonyíték arra, hogy a francia lányok nagyon ritkán hibáznak!
Kumisolo: Pop Girl
A japánok mindig is előszeretettel turkáltak a 60-es évek zenéjében, gondoljunk csak a Pizzicato Five-ra vagy a Fantastic Plastic Machine-re: ők például az easy listeninget, az elegáns francia popot és a bossa novát helyezték át a 90-es évekbe. Most pedig itt van nekünk Kumisolo (polgári nevén Kumi Okamoto), aki szintén odáig van a 60-es évekért, Franciaországért (hiszen Párizsban él), de az elektropopot sem veti meg, viszont ez a dala hangzásában és dallamában is akkora 60s popsláger, mint ide Tokió! És mivel a felsorolt dolgokért én is feltétel nélkül rajongok, ezért ezt is imádom CSÍPŐBŐL!
Alvvays: Plimsoll Punks
Az egy dolog, hogy az imádnivaló Molly Rankin egyszerre Nina Persson (leginkább a korai Cardigansból) és Tracyanne Campbell (ő meg Camera Obscurából lehet ismerős), aztán az meg egy másik, hogy mennyire szuper, csilingelő gitáros, dreampopos dalokat írnak, de ez a kettő együtt így egyszerűen ellenállhatatlan keveréket ad ki.
The Courtneys: Silver Velvet
A három lányból álló Courtneys Kanadából érkezett, viszont a debütáló lemezük a legendás új-zélandi kiadónál, a Flying Nun Recordsnál jelent meg, ahol olyan legendás zenekarok voltak, mint a The Clean és a The Chills. A zenéjük amúgy semmi rendkívüli; dob, gitár, basszus, de ők írták az egyik kedvenc refrénemet 2017-ben, ami hát pont ebben a dalban van. Ordíthatná mondjuk 20 ezer ember is valami stadionkoncerten. Bár inkább ne.
Novella: Does The Island Know
Meg nem tudom mondani, hogy hányszor gépeltem már le az elmúlt tíz évben (amióta zenéről írok) a Stereolab zenekar nevét, de gyanítom, hogy legalább 789-szer! Nem tudok mit tenni, nagyon szeretem őket és mindenkit, aki őket nyúlja. A Novella is ezt teszi, de ügyesen és nem bántóan szemérmetlenül, a lényeg pedig úgyis a monotonul hömpölygő dob-basszus groove, az elkent psych-pop vokál, a hasító analóg szintik és csörömpölő gitárok, mert ezekből így együtt soha, de tényleg soha nem elég.
Jane Weaver: Did You See Butterflies?
Jane Weaver a Modern Kosmology című friss lemezén folkból, a 60-as évek pszichedéliájából, krautrockból és sok-sok analóg szintiből dagasztott össze olyan masszát, ami állandóan kavarog és fortyog, mintha folyamatosan szét akarna folyni, de a pillangóként ide-oda tekergő és cikázó angyali vokál mégis egyben tartja.
Heather Trost: Agina
Kár, hogy nem ’97 nyarán jelent meg ez a dal, amikor érettségi után eltöltöttünk 20 csodás napot keresztül-kasul utazva Görögországban. Biztos ezt hallgattam volna, amikor először megpillantottuk a tengert a buszból, vagy Athént, vagy amikor ott álltunk és bámultuk a tengert Szunion-foknál, ahol Lord Byron belevéste a nevét a Poszeidon templom egyik oszlopába. 4 és fél perces, de órákig tudnám hallgatni a repetitív dob-basszust, a felette keringő spanyol-angol éneket, a hangtájképbe néha beúszó fúvósokat, amik mintha a Beirut zenekar Gulag Orkestar lemezéről vándoroltak volna ide. Nem csoda, hiszen az amúgy amerikai Heather azon az albumon közre is működött, az A Hawk and a Hacksaw zenekar tagjaként pedig még Magyarországon is rögzített lemezt. Debütáló albuma, az Agistri egy görög szigetről kapta a címét. Így ér össze a tengerentúli pszichedelikus pop Európával és a Balkánnal.
Travis Bretzer: Evergreen
A kanadai Travis Bretzer idei lemezét (Bubble Gum) pont nekem találták ki: 10 szám, 30 perc, semmi Megrendítő Erejű Dráma, se fárasztó komolykodás, csak ötletesen hangszerelt, fülbemászóbbnál fülbemászóbb, Beach Boys- (és The High Llamas-, Of Montreal- meg Apples In Stereo-) dallamokkal telezsúfolt, könnyed, kedves számok, mint például ez is.
H. Hawkline feat. Cate Le Bon: Last Thing On Your Mind
Cate Le Bon és H. Hawkline a korábbi években külön is szerepelt a kedvenc dalaim között, arról nem is beszélve, hogy többször is közreműködtek már egymás koncertjein, dalaiban, meg hát egy időben jártak is. A két walesi most H. Hawkline új lemezén (I Romanticize) dolgozott együtt: Hawkline írta a dalokat, Cate pedig producerelte azokat. Bár mindketten az elvarázsolt psych-pop mesterei, de a Last Thing On Your Mind például szokatlanul közérthető, lényegretörő és kellően slágeres. Amúgy szinte egy év különbséggel láttam őket élőben is: Cate Le Bont még 2016. november elején Berlinben, Hawkline-t meg 2017. október végén Bécsben, ahol többek között ezt a dalt is eljátszotta, igaz, egy kicsit lelassítva, egy szál zongorával, kidomborítva a szám romantikáját, ahogy ez a részlet mutatja is.
Midnight Sister: Leave You
Csak lassan esett le, de aztán rájöttem, hogy nekem ez a kedvenc lemezem 2017-ben. Juliana Giraffe és az örmény származású Ari Balouzian (milyen király nevek!) már első lemezükön is bámulatos érettséggel építettek fel a 30-as, 40-es évek musicaljeiből, a 60-as évek pszichedelikus barokk popjából, a 70-es évek elejének glamjéből és a végének a diszkójából egy sosemvolt, szürreális Los Angeles-i „filmzenét”, a Városról, ahol az Álmaidból Bármi vagy éppen az Égvilágon Semmi Sem Valósulhat Meg.
+1 bónuszdal
The machinez: Divoone Khune
Iránban helyzet van. 2009 után ismét. És mivel pont egy zenei élménynek köszönhetően (amiről itt meséltem hosszabban) el akarok utazni oda már egy ideje, árgus szemekkel figyelem az eseményeket. És miközben olvasom a híreket, ezt az izgága iráni rockszámot hallgatom és elképzelem, hogy milyen lesz majd, amikor kitör a Forradalom (oké, tudom, ez azért sokkal bonyolult ügy annál). Mindenesetre az a szerencsétlen hülye Khomeini Ajatollah forogna a sírjában, ha látná, hogy a teheráni fiatalok egy részét mennyire beszippantotta a Nagy Sátán Rockzenéje és én ennek tiszta szívemből örülök.
SOÓS CSABA KEDVENC 2016-OS DALAI ITT HALLHATÓK.
