Az atya új felekezete. God Bullies: As Above, So Below

Ez a God Bullies nem a harminc évvel ezelőtti God Bullies. Ez a God Bullies jobb, keményebb és súlyosabb. Ez a kritika először a Recorder magazin 119. számában jelent meg.

Kalamazoo két dologról híres. Az egyik, hogy itt működik Michigan állam legnagyobb pszichiátriai intézete. A másik minden idők egyik legnagyszerűbb noise-rock zenekara. A méretes tébolyda és a God Bullies között lennie kell kapcsolatnak. Amennyiben ugyanis a gödreiből kidülledő, izzó paranoiától fekete szemeit rémisztően forgató, papi reverendába bújt, Bibliával hadonászva kántáló Mike Hard atya eddig még nem járta meg a sárgaházat, itt lenne az ideje. A 30 év után megjelent új God Bullies-lemez pedig tökéletes apropó arra, hogy a nyolcvanas és főleg a kilencvenes évek legkarizmatikusabb zajrock-frontemberére igazítsák a kiérdemelt kényszerzubbonyt. Mert a csúcson kell abbahagyni. 

Az As Above, So Below az Amphetamine Reptile és Alternative Tentacles kiadókat megjárt zenekar legmocskosabb, legkeményebb, legnehezebb és talán legjobb munkája lett, ami annak tükrében nem kis szó, hogy ez a God Bullies nem az a God Bullies. A noise-rock aranykorában miséző eredeti felállásból egyedül a rettegett istenszolga maradt, aki – megkérdőjelezhető módon – fogta a God Bullies 1994-es széthullása után alapított csodás Thrall pár tagját (akikkel élőben God Bullies-dalokat is játszik) és újraélesztette a vallási – főként katolikus – fanatizmust, képmutatást, perverzitást és nem mellesleg minden rohadék fasisztoid autoritás-intézményt pofán hugyáló őrült szörnyet. Az As Above, So Below pedig méltó a három évtizednyi tetszhalottságból kikukázott névre. 

Egymás után csesznek fejbe a jellegzetes, megismételhetetlenül háborodott, vadállati, bizarr és pszichotikus riffek – a God Bullies mindig is a bámulatosan deviáns-dekadens Cows, az Ed Hall és a Killdozer tesója volt –, amiknek van ugyan némi Thrall-szaga, de annyi baj legyen. A klasszikus lemezek nyúlánk, folyós-savas drogmámora és cinikus-ironizáló hangmintázása ugyan nagyrészt hibádzik – sajnos –, viszont kárpótol a sludge-mocsárbűzzel taglózó böszme súly, a gonosz monotónia és a habzó szájú svung. 

A dalok feszesebbek, zsírosabbak, tömörebbek. Felesleges kiemelni, mind tarol. Nincs még egy God Bullies-lemez, amire ekkorát lehet bólogatni, ez nagyban köszönhető a Scott Kodrik istentelen gitárnyűvését lehorgonyzó nevetségesen fogós basszus- és dobmunkának. Annak ellenére, hogy a néhai David Livingstone pszichedelikus pengetése tud hiányozni, ki kell mondani: ez a God Bullies jobb – és jobban összeszokott – zenészekből áll. De nem csak rajtuk múlik. 

Ha valami kell egy God Bullies-albumhoz, az a vitriolos hangulat. A korábbi lemezeiket átjáró sajátosan groteszk, ocsmány, parodisztikusan vészjósló apokaliptikus pincesír-miliő szerencsére körbe lengi az As Above, So Below negyven gyönyörű percét is. Ez egyrészt a mindenható Steve Albini Electrical Audio stúdiójának érdeme. Mintha egy kazamata-koncert szólna: kosz, zaj, nyekergés, ízléses túlvezérlések, visszhangok, közben viszont minden érthető, kövér és mély és málhás. Lenyűgözően szól. Másrészt pedig kell Hard, akinek megmosolyogtató szarkasztikus-szatirikus isten-nem-tisztelete maradt a régi. Hála istennek. Ugyanúgy üvölti meg a maga imádni valóan teátrális módján az összeesküvéselméletek és a kereszténység elvakult és bebutított híveit, a rendőrállamokat, a komplexusos gyilkos zsernyákokat, a neonácikat, a gyerekmolesztáló papokat, mint 30-40 éve. Leginkább pedig ezért kellett ezt a lemezt God Bullies néven kiadni. Mert nem változott semmi.

8/10