Deszkával zuhanni lefelé. KIX (filmkritika)

Melyik az erősebb, a sors vagy az akarat? - kérdezi a kamera mögül egy hajléktalan férfitól a rendező, mire rövid gondolkodás után határozott válasz érkezik. A sors. A KIX ezt a tételt egy pesti srác felkavaró felnövéstörténetén keresztül, rendkívüli erővel demonstrálja. Ez a kritika először a Recorder magazin 119. számában jelent meg.

Ha a KIX rendezője, Mikulán Bence és a projekthez később csatlakozó Révész Bálint semmi mást nem tenne, mint hogy megmutatja, milyen rémisztően súlyos ma Magyarországon a társadalmi determináció, már akkor is egy kiemelten fontos dokumentumfilmről beszélnénk. Bármit is állítson a hatalom mobilitásról, egyenlő esélyekről vagy hogy senkit sem hagy az út szélén, a születéskori szűkös anyagi és terhelt családi körülmények nem egyszerű hátrányt jelentenek, hanem előre kijelölik egy gyerek későbbi sorsát. A KIX ennyiben méregerős mozgóképes demonstrációja annak is, hogy az évtizedes tudatos roncsolás után megmaradt szociális háló ma képtelen megtörni az ördögi köröket. A másra, a feljebb lépésre szinte alig marad esély, ami általános, rendszerszintű probléma és a kormányzat cinikus hozzáállásának törvényszerű következménye. 

Az alkotók persze nem politizálnak nyíltan, ám Orbán Viktor személye már csak azért is megkerülhetetlen, mert ebben a történetben, a sors morbid irónájának köszönhetően érintőlegesen maga is személyesen felbukkan. A pesti utcákat járó, véletlenszerűen filmező Mikulán Bence tizenkét éve hatalmas sztoriba tenyerelt, brutális emberi tragédiákkal. Az igazán felkavaró ebben az egészben talán mégis az, hogy ha anno más utcagyerekekre figyel fel és másokat követ évekig, vélhetően akkor is hasonló személyes drámákat rögzített volna.

Az időtáv és az alanyok miatt sokan fogják referenciaként emlegetni a Sráckort, pedig Linklater fiktív munkájával ellentétben sokkal pontosabb lenne Harmony Korine korai munkáira vagy a Csúszópálya deszkás felnövéstörténetére hivatkozni. A KIX maga is amolyan utcaszagú gördeszkás dokumentumfilmként indul. Mikulán a Borároson pár kisiskolásra lesz figyelmes, akiknek kölcsönadja a deszkát és a kamerát, vesz nekik egy szelet pizzát. Kezdetben érezhetően az fogja meg a rendezőt, hogy ezek a srácok bármiféle szülői felügyelet nélkül lógnak az utcán és a szó romantikusabb értelmében utcagyerekek. Ezek a felvételelek még az MTV fénykorát idéző karcos képek bandázásokról és apróbb csínytevésekről, csak nem valami napfényes amerikai külvárosban, hanem a kannásboros-húgyfoltos pesti flaszteren.

A baljós jelek persze egyre sokasoknak. Idővel megismerjük a családot, akik egy apró házmesteri lakásban zsúfolódnak össze. Ahogy a srácok nőnek, jönnek az egyre komolyabb balhék és persze az alkohol. Ez már önmagában szívszorító, hiszen ezek a tiszta tekintetű és nyílt szívű, saját körülményeikkel nagyon is tisztában lévő gyerekek. Ahogyan nőnek, maguk is pontosan reflektálnak arra, mivé nem szeretnének válni. A többszörösen terhelt környezet mégis úgy húzza magával őket, mintha szó szerint átok ülne rajtuk, amit önerőből képtelenségnek tűnik megtörni.

A film pergő zenéje, a kézikamerás felvételek lendülete és a jelenetek nyers őszintesége azonnal magával ragad, az alkotók és srácok között kibontakozó, az évek során elmélyülő kapcsolat gyönyörű. Mindez már csak azért is fontos, mert a tonnás súlyként ránk zuhanó utolsó harmad így még jobban fejbe vág. A KIX nagy bravúrja, hogy egy olyan jelenségre hívja fel a figyelmet, amit nap mint nap mindenki láthat maga körül. Mindezt ráadásul olyan mély emberséggel teszi, ami garantáltan nem hagy érintetlenül senkit.

9/10

Huber Zoltán

A KIX című film november 21-én kerül a magyar mozikba.