A magyar popzenében 2015-ben is folytatódott a kreatív tőkefelhalmozás már legalább két éve tartó időszaka, ugyanakkor az idei az új erővonalak kirajzolódásának, valamint az underground és a mainstream közötti olló szétnyílásának éve is volt. A decemberi Recorder magazin fókusztémájában visszatekintünk 2015-re, kedvenc albumaink (személyes listák külön is) után lássuk mi történt a hazai popban!
Már 2012 is látványosan jobb év volt a magyar popzene számára, mint az azt megelőző néhány, de 2013-ban lehetett csak igazán észrevenni, hogy milyen bőséges a minőségi utánpótlás. Ez a hátország 2014-ben előre is tört, de egyéb frontokon – így összességében is – szintén nyilvánvaló fejlődés volt jellemző. Ez a folyamat szerencsére egyelőre megállíthatatlan (bár akadnak rá kísérletek), a gombamód szaporodó kis zenekarok között még mindig jó arányban vannak ígéretesek, 2015-ben ráadásul egy határozott átrendeződést nézhettünk közelről megszűnő nagy zenekarok és egyre nagyobbra növő eddigi közepesek között. Ugyanakkor idén még látványosabbá vált az új mainstream felszínessége, továbbá a kialakuló erőviszonyok sajátos játékszabályai miatt egyre nagyobb űr tátong a széles alapbázis és a szűk elit között.
2013-ban azt írtam a hasonló évvégi összegzésben, hogy éppen tetőzik a hazai hiphop népszerűsége, ám ez azóta csak tovább eszkalálódott. Bár a legnépszerűbb ide (is) sorolt zenekarok egyike sem klasszikus hiphop (vagy legalábbis a sokféle underground mind egyként veti ki magából ezeket a szereplőket), mégis mindegyiküknél fontos szerepe van a szövegelésnek, a rímekbe szedett közhelyes, de fiatalokat megérintő pozitivista, véletlenül sem kritikus, könnyed, szórakoztató rappelésnek. A Punnany Massif volt a fesztiválszezon legnagyobb sztárja, de rajtuk kívül az idén rapidfelfutást produkáló Wellhello, a Punnany-receptet követő Halott Pénz, a drum’n’bass-esebb Brains, a sokszínűbb Irie Maffia és a tőlük rajongótábora méretében még lemaradó, de egyértelműen ebbe a ligába tartó Cloud 9+ is uralta az évet.
Azt az évet, amiben amúgy rengeteg pozitív dolog történt. A nagy fesztiválok – Sziget, VOLT, Balaton Sound, B.my.Lake, Fishing On Orfű – szinte kivétel nélkül csúcsévet zártak (igaz ezzel együtt sok kicsi elbukott – ebben az iparági szegmensben is egyértelműen kirajzolódtak az erőviszonyok), ugyanakkor a szimpatikus városi fesztiválok is mind továbbfejlődtek. A Rakéta masszív sikerrel hozta fel az undergroundot, a Budapest Essentials tovább terjeszkedett (igaz itt az időjárás és az utolsó pillanatos lemondások miatt lesz honnan szépíteni jövőre), az őszi Electronic Beats szintén kinőtte korábbi keretét és találta meg a járható utat a folytatásra, az Ultrahang pedig simán tartotta szokásos magas színvonalát, amellett, hogy népszerű is volt. A legnagyobb fesztiválesemény 2015-ben Magyarországon azonban kétségtelenül a WOMEX volt, az, hogy a legjelentősebb világzenei vásárt idén Budapesten tartották, hatalmas fegyvertény a szervező Hangvetőnek és profitált belőle a teljes magyar folk- és világzenei szakma (hogy mást ne mondjunk, a meghatározó év végi nemzetközi világzenei albumlistán hirtelen megszaporodtak a magyar kiadványok, idén rekordszámú, tizenegy hazai lemez szerepel rajta – Herczku Ágnestől a Cimbalomduóig).
Koncertek, partik terén idénre egyrészt itt is lezajlottak a jelentős átalakulások, a jól ismert helyek és szervezők stabilan dolgozhattak és a magyar fellépőket nagyjából jól is tárazták be az év során – ennek egyik jele a számos teltházas koncert. Ugyanakkor a nemzetközi fellépők idecsábításában az elmúlt két év erősebb volt, ennek okai között nyilván továbbra is ott van a koncerteket sújtó rendkívül magas ÁFA és a forintárfolyam csökkenése. Pozitív viszont, hogy egyre elterjedtebbek a tematikus koncertek, lemezeket végigjátszó jubileumi fellépések, az MR2 Akusztik, a Müpa speciális koncertsorozatai, a folyamatosan izgalmas improvizációs Jazzajok és Random Tripek, de még a pezsgő és lelkes tribute-zenekarok színtere is itt említhető (az irodalom felől közelítő Rájátszás szereplői idén lemezt is adtak ki, a slam poetry estek viszont inkább a fent említett „hiphop-szerű” törekvésekkel mutatnak rokonságot, sokszor népszerűségben is).
A hazai popzene kissé mesterséges alakításában idén már programszerűen lehetett számolni bizonyos szereplőkkel és tényezőkkel. Ezek sorában a leglátványosabb az állami szerepvállalás felerősödése (a Cseh Tamás Program kiteljesedése, lényegesen több NKA-s pénz a könnyűzenének) és egy egyre szorosabban összefonódó erős tengely befolyása. Ebben benne van a piacot uraló fesztiválszervező cég „önsegítő” tehetségmutatója, a Nagy-Szín-Pad, a Petőfi Rádió egyre kommerszebb műsorstruktúrája és az idén indult, szerepét eddig vegyes megítéléssel betöltő Petőfi TV zenecsatorna – főleg kezdeti – delejező és persze szintén kommercializáló hatása. A Nagy-Szín-Padot a bő évtizedes múlttal rendelkező, túlzott színességében is szürke Ocho Macho nyerte, a kiemelt támogatottságú Cseh Tamás Programban felkarolt zenekarok között pedig nagyítóval kell keresni az eredeti, figyelemre kicsit is méltó előadókat (a Margaret Island és a Lóci játszik is inkább csak a késő tizenévesekkel megtalált közös hang miatt tudott gyorsan elhúzni a többiektől népszerűségben).
Tehetségek persze bőven vannak, és a legjobbak nem is a brandépítéssel vétetik észre magukat, hanem egyszerűen csak jó zenével. Ehhez is asszisztálnak persze szimpatikus vállalkozások, e téren határozottan biztató a kép: ott vannak a további tehetségkutatók, mint a Talentométer vagy a Kikeltető, az idén indult Magyar Klipszemle, a különféle videósorozatok (Balcony TV, S(o)un(d)city Szeged, Fehér Hang Live stb.), a kezdőket felkaroló Ten Years Before koncertszervező cég, a májusban indult Lone Waltz Records lemezkiadó, amely a hazai folkpop-színteret szeretné összefogni, és persze a sok tucatnyi zenekar, a részben még kiforratlan, de a mondjuk egy évtizeddel ezelőtti átlagszínvonalhoz képest jóval ígéretesebb kezdő, felfutó előadók színes mezőnye. Ehhez a cikkhez összegyűjtöttem a legérdekesebbeket, nyolcvan (!) zenekar, szólóprodukció jött össze (ide persze nem férnek el mind), olyanok, mint a Nyolcadikosok, a Dorota, imanexperiment, Isle Of Man, Synus0006, az Umreti Fit, a Papaver Cousins, a Puma Danger, a Deep Glaze, a Hello Hurricane és Unknown Child.
Ők tehát még csak a legszélesebbre elterülő alsó mezőny, de megállíthatatlan feltörésük az előrébb tartókat is jobb produkciókra ösztönzi. A jobb produkciók pedig érkeznek sorban és azok alapján könnyen sejthető, hogy hogyan fog kinézni az élvonalba az elkövetkező néhány évben betörők tábora, főleg hogy idén rekordszámban oszlottak fel, vagy „vonultak hosszú szünetre”, azaz hagytak maguk után üresedést stabil sikerű zenekarok (Hangmás, Isten Háta Mögött, Subscribe, Heaven Street Seven, Leander Rising, The Carbonfools). A még kitartó legnagyobbak (Tankcsapda, Quimby, Csík, Kiscsillag, Vad Fruttik, 30Y stb.) és a fent már vázolt új mainstream mögött számos tavaly és idén berobbant előadó uralta az évet klubszinten, övék a jövő: Ivan & The Parazol, Mary Popkids, The Biebers, Fran Palermo, Middlemist Red, Blahalouisiana, Bermuda, Passed – egyúttal ők az a generáció, akik angolul énekelve áttörhetnek egy eddig áttörhetetlennek tűnő falat.
Kommersz popban a YouTube-sztárok uralták az évet (Wellhello, Kis Grófo, Majka, Mr. Busta), edm-es house-ban voltak kisebb nemzetközi sikerek is (Stadiumx, Vekonyz, Monkeyneck), amúgy meg az Eurovíziós Dalfesztiválra helyet biztosító A Dal versenyre készül mindenki (idén Boggie képviselte az országot). Szintén külföldi siker, hogy Király Viktor bejutott az amerikai The Voice élő adásába, vagy persze az is nemzetközi győzelem, hogy a Subways-lemez borítóját egy magyar grafikus, Zash Ore tervezte. Az meg itthon nagy öröm, hogy végre megjelent hanghordozón (7” vinylen) a Linda tévésorozat kultikus zenéje, születtek jó zenés filmek (Balaton Method, Engedem, hadd menjen) és filmzenék (Feketerigó, Liza, a rókatündér) és egy nagy rakás – legalább – érdekes zenés könyv. Az a nemvicces trend viszont talán lecsendesedett, hogy popdalok szövegét versként szavalják híres színészek. A gyászrovatban mások mellett Lugosi Lászlóról, Harangozó Terézről, S. Nagy Istvánról és Benkó Sándorról kellett megemlékeznünk.
A legjobb 2015-ös magyar lemezeket pedig ők készítették (a részletes listát is hamarosan közzétesszük): Szabó Benedek és a Galaxisok (nyitóképen), Jazzékiel, Dorota, Dope Calypso, EZ Basic, Kéknyúl, The Biebers, Nyolcadikosok, Amoeba, Dokkerman & The Turkeying Fellaz, Fran Palermo, Ivan & The Parazol, Revue, Stas, MYGL, morningdeer, Unknown Child, Takáts Eszter, Zanzinger, Upor András, Felső Tízezer, Amber Smith, Bëlga, Eril Fjord, na meg közte van az Orbán népe című punkválogatás is – ami nemcsak címében találó.
Dömötör Endre
