A hatvanas évek végén bukkantak fel egy kettészakított ország nyugati felében, a föld alól jöttek furcsa frizurával, szakállal és arcberendezéssel, varázsgombát reggeliztek és LSD-t ebédeltek, radikálisok voltak és káoszban utaztak. És a jövő zenéjét játszották. A hetvenes évtized legizgalmasabb nem angolszász popzenéje Nyugat-Németországból szabadult rá a világra és teremtette meg az alapjait egy egész csomó akkor még nem is létező zsánernek a poszt-punktól az elektronikán át a poszt-rockig. Willy Brandt, Rudi Dutschke, RAF, müncheni olimpia, analóg szintetizátorok, Tago Mago, Yeti, Tanzmusik – most, hogy a Can zenekar háromórányi, 1968 és 1975 között készült, korábban kiadatlan zenével kedveskedik rajongóinak The Lost Tapes című új kiadványán, látogassunk el Káposztaországba.
Tavaly ilyenkor nagy hír volt, hogy a húsz éve tinilányok százezreit megőrjítő boygroup, a Take That legpimaszabbnak kikiáltott tagja, az időközben férfivá lett Robbie Williams egyedi ruhákkal ünnepélyesen belép a divat világába. A Farrellnek keresztelt kollekciót nagyapja után nevezte el, aki állítólag legendásan összeállított gardróbbal rendelkezett, és ő tanította meg a négyéves Robbie-t arra, mit jelent férfinak lenni, és hogyan kell azt csinálni.
Most pedig kiderült az is, hova sétálhatunk be, ha éppen Angliában járunk, és az énekes bankszámláját kívánjuk duzzasztani azzal, hogy veszünk tőle mondjuk egy háromnegyedes ballonkabátot: az áruházlánc, ami ettől kezdve hivatalosan is piacra dobja a darabokat, a Selfridges lett. Ez egyértelmű üzenet, hiszen ez a lánc a luxusra specializálódott – az említett kabátot például 108 ezer forintért kaphatjuk meg –, meglepődni viszont nem szükséges, hiszen egy olyan sztárról beszélünk, akinek vagyonát tavaly 90 millió fontra (32 milliárd forint) taksálta a Sunday Times Rich List.
Robbie a Vogue-nak úgy nyilatkozott, rettentően élvezte, hogy ő maga választhatta ki a ruhák minden egyes részletét, és így tetőtől talpig az ő elképzelései szerint dolgoztak a tervezők – élükön Ben Dickensszel, akit egyenesen a Burberry igazgatói székéből állított maga mellé. Az énekes azt is elmondta: "szeretek kényelmesen felöltözni, de azt is kifejezetten élvezem, ha brit gentlemannek mutathatom magam."
Szavak szintjén régóta konszenzus van marketingesek és zeneiparban érdekelt szakemberek között arról, hogy a zene az egyik legalkalmasabb eszköz jóformán bármilyen márka ismertségének növelésére, bármilyen termék vagy szolgáltatás iránti lojalitás fokozására vagy éppen új fogyasztók megszerzésére.
Hogy az Outkast-rapper Big Boi képes-e megismételni a Sir Lucious Left Foot: The Son of Chico Dusty című 2010-es albumának zajos sikerét, az majd november 13. után derül csak ki, hiszen akkor jelenik meg a nagyon várt folytatás, a Vicious Lies and Dangerous Rumors.
Készült viszont egy videó a nyár elején bemutatott, lassú és kéjelgő She Said OK-hoz (Theophilus London– az ő klipjeit lásd itt– és Tre Luce közreműködésével, illetve Alexi Papalexopoulos rendezésében), amiben Big Boi pofátlan lezserséggel reppel női ajkak előtt, lábak között, mellek mellett, illetve pucér testen heverve. Azt ugyan nem tudni, hogy a dal felkerül-e a közelgő lemezre, szerintünk a buja, slow jam-es kikacsintás akkora ziccer, amekkorát úgysem lehet majd kihagyni.
A lengyelországi OFF fesztivált 2007-ben alapította Artur Rojek, az ország Kispál és a Borzának frontembere, azzal a céllal, hogy olyan zenéket tudjon bemutatni olcsón a lengyel közönségnek, amiket ő is szeret. Az esemény aztán évek alatt a zenerajongók zarándokhelye lett, egy kis természetvédelmi terület, ahol meg lehet nézni a legújabb hipszter bandáktól kezdve a legnagyobb fesztiválmammutokat. Az OFF tavaly is egyenlő teret adott az indie-nek (Ariel Pink's Haunted Graffiti), a kísérleti zenének (Oneohtrix Point Never), a posztrocknak (Mogwai), az elektronikának (Junior Boys), a régi és új rocknak (Primal Scream, Male Bonding), valamint a világ különböző pontjairól érkező tánczenének (Omar Souleyman). A színpadok között sétálni tényleg olyan, mintha egy különösen tájékozott Last.fm-felhasználó válogatásai között pingpongoznánk. Annak ellenére, hogy a fesztiválon a szigorú lengyel szabályozásoknak köszönhetően igazi macera alkoholt szerezni (sört és bort lehet kapni, azt is csak egy külön elkerített helyen, ahonnan tilos kivinni) és egyáltalán nem hasonlít semmilyen más klasszikus fesztiválélményhez ott lenni, bekerült a Pitchfork 20 ajánlott nyári fesztiváljai közé, tavaly pedig megnyerte a legjobb középméretű zenei fesztivál díját a European Festival Awardson.
A nyár utolsó napján, lássuk mi volt a nyár egyik legjobb albuma! Íme, kritikánk a július elején már bemutatott legfrissebb Dirty Projectors-lemezről, a Swing Lo Magellanról, mely a link mögött még mindig teljes egészében végighallgatható. A kétezres évek brooklyni zenei szcénájának Sufjan Stevens mellett a Dirty Projectors vezetője, David Longstreth a másik leginkább öntörvényű, monumentalitásban gondolkodó vizionáriusa. Longstreth eresztett már össze tíztagú kísérőzenekart kapkodó gitárokkal (Slave's Gravesand Ballads – 2004), írt glitch-operát az Eagles-tag Don Henley szemszögéből elképzelve (The Getty Address – 2005), sőt adott már elő afro-popba csomagolt hardcore-t is: konkrétan feldolgozta a Black Flag 1981-es Damaged című lemezét emlékezetből, úgy, hogy 15 éve hallotta utoljára (Rise Above – 2007). Legnagyobb eddigi sikerét a nyugat-afrikai zene indie környezetbe emelésével érte el, de mindezt azzal a csavarral tette, hogy Timbaland és nála kommerszebb R&B producerek alapjait is újraértelmezte az indie rock számára (Bitte Orca – 2009). Ez az afro-R&B-indie hibrid végképp kritikuskedvenccé tette a nem könnyen megnyíló, komplex zenét játszó Dirty Projectorst, melynek a következő kiadványa a Björkkel közös, főleg vokális tételeket tartalmazó Mount Wittenberg Orca EP volt (a folyton fluktuáló összetételű együttesnek akkorra már három énekesnő is tagja volt Longstreth mellett, akit énekhangja miatt is előszeretettel neveznek a XXI. századi David Byrne-nek). A Dirty Projectors sorban hatodik stúdióalbuma, a Swing Lo Magellan a zenekar eddigi legkonvencionálisabb lemeze, ami persze csak azt jelenti, hogy az átlagos hallgatónak még így is tennie kell egy kis erőfeszítést, hogy megbarátkozzon az összetett struktúrákkal.
Zenés könyveket ajánló rovatunkban először egy magyar szerző, Hubai Gergely angol nyelven megjelent kötetét mutatjuk be. A kidobott, fel nem használt filmzenék történetét feltáró Torn Music számos ponton érintkezik a könnyűzenével: Beck-től Ice-T-n át a Nine Inch Nails-es Trent Reznorig rengeteg popzenész maradt hoppon a filmesekkel.
A Recorder magazin hatodik számában a Kijárat rovatban (az ABBA, a Police, a Smiths, a Talk Talk és a Pixies után) a legjobb lemezzel búcsúzó zenekarok közül a Roxy Music került terítékre, az idén harminc éves Avalon című utolsó albumával. Egészen 1980-ig úgy tűnt, a Roxy Music nem tud gyenge albumot kiadni. A rossz kritikákat kapó Flesh + Blooddal mégis sikerült nekik, és ezután természetesen felmerült a kérdés: hogyan tovább, hogyan lehet ezek után méltó módon elbúcsúzni? A válasz egy szó: Avalon.
Az elmúlt néhány évben különféle zeneipari szakemberek gyakran megfogalmazták, hogy az internetes zenei szolgáltatásokból származó bevételek még mindig nem érik el a nagy lemezkiadók ingerküszöbét, a kiadók által különféle jogcímeken elvárt, a tényleges zenefogyasztás volumenétől többnyire független díjak viszont – vagy éppen ezért – irreálisan magasak. Sokak szerint például a 60% körüli kiadói jogdíjak és a kiadók számára előre, a zeneáruház jövőbeni forgalmától függetlenül, minden évben fizetendő minimumgaranciák ellehetetlenítik a független zenei szolgáltatókat, míg a streamingszolgáltatások esetében a lejátszásonként fizetendő díj az, amely üzletileg gyakorlatilag értelmetlenné tesziazokat. Mindennek fényében nem csupán a tőzsdei szakemberek, hanem a zeneipari menedzserek is árgus szemekkel figyelték, figyelik a világ legjelentősebb major kiadóinak pénzügyi jelentéseit, melyek hosszú idő után 2012 második negyedévében mutatnak először valóban bizakodásra okot adó jeleket. (FRISSÍTÉS: az elemzés készítésének időpontjában az EMI, a Sony Music és a Warner időszakos adatai voltak elérhetőek, a legnagyobb forgalmú kiadói csoport, a Universal Music Group (UMG) Q2-es riportja még nem hozzáférhető. A hiányzó adatok szeptember elején nyilvánosságra kerültek, így a beszámolót az UMG számaival is kiegészítettük.)
(X) Idén a New Beat koncertsorozata nem nélkülözte a külföldi fellépőket sem, hiszen ahogy az évet Astronautalis és Bleubird teltházas bulija indíthatta be igazán, úgy a nyári koncertszezont egy ízig-vérig brit indie zenekar, a New Ivory fogja zárni. A londoni trió tavaly robbant be igazán a nemzetközi koncertéletbe, amihez az kellett, hogy hazai pályán is táncparkettre csalhassák a műfaj szerelmeseit. Ezt az A Knight című slágerrel érték el, ami alig pár hét leforgása alatt kötelezően lejátszandó dallá nőtte ki magát minden házibuliban és afterpartyban, bár a sikerhez a méltán patinás Dim Mak Records is hathatós támogatása is hozzájárulhatott. A formáció ugyanis a bemutatkozó EP-jét követően két kislemezt adott ki itt – nem is beszélve a még mindig friss, Felix Cartallal közös dalról –, és az elmúlt hetekben fejezte be rég várt bemutatkozó nagylemezének felvételeit, így a feltehetően télre várható album jócskán fel fogja majd forgatni a nemzetközi indie-életet.