Nagyon újromantik – A Roxy Music és az 1982-es Avalon

2012.08.30. 09:30, rerecorder

A Recorder magazin hatodik számában a Kijárat rovatban (az ABBA, a Police, a Smiths, a Talk Talk és a Pixies után) a legjobb lemezzel búcsúzó zenekarok közül a Roxy Music került terítékre, az idén harminc éves Avalon című utolsó albumával. Egészen 1980-ig úgy tűnt, a Roxy Music nem tud gyenge albumot kiadni. A rossz kritikákat kapó Flesh + Blooddal mégis sikerült nekik, és ezután természetesen felmerült a kérdés: hogyan tovább, hogyan lehet ezek után méltó módon elbúcsúzni? A válasz egy szó: Avalon.

Roxy Music Avalon.jpg A hetvenes évek elején alakult Roxy Music az évtized popjának egyik legüdébb színfoltja volt: zenéjükben egyedülálló módon keveredett glam és art-rock, a szó jó értelmében vett progresszivitás és slágeresség, elegáns európaiság és hedonista dekadencia. És akkor a sármos crooner Bryan Ferryről, a kevés konzervatív brit popsztárok egyikéről még nem is szóltunk. A Roxy borultabb volt, mint a T.Rex, artisztikusabb, mint Bowie, komolyabb, mint a Sparks – első öt stúdiólemezük kötelező hallgatnivaló mindenkinek, akit kicsit is érdekel a hetvenes évek rockzenéje, és az abból az évtized végén kibontakozó new wave. A második lemez (For Your Pleasure, 1972) után a zenekarból kilépő, kísérletezőbb vizekre evező Brian Eno távozása után az együttes végképp Ferry uralma alá került, ez azonban korántsem hozott színvonalbeli hanyatlást: a Stranded, a Country Life és a Siren mind ott vannak az évtized első felének legjobb lemezei között.

A Siren albumot egy gyengécske koncertlemez (Viva Roxy Music, 1976), majd három évig tartó szünet követte. A hallgatásnak végül az 1979 tavaszán kiadott Manifesto vetett véget, a Roxy Music hatodik albuma, új hangzással és új felállással: a megmaradt Ferry-Manzanera-Mackay-Thompson magot két basszusgitáros és Paul Carrack billentyűs egészítette ki. A borítóján minden korábbinál több jó nőt felvonultató albumnak nincsen már sok köze a korai Roxy-hangzáshoz, a kiszámíthatatlan art-rockot polírozott popzene váltja fel – ezen a lemezen már hiába keresnénk az In Every Dream Home A Heartache-hez hasonló dalokat. Mindez panaszkodásnak tűnhet, pedig dehogy: a Manifesto nagyszerű, a korszellemmel lépést tartó lemez, ami ráadásul két óriási slágert is fialt (Dance Away, Angel Eyes). Úgy tűnhetett, a Manifesto-val ismét teljes gőzzel beindul a Roxy Music, végül mégsem így történt: 1980-ban, kilenc év után a dobos Paul Thomson kilépett a zenekarból, a trióvá fogyatkozott együttes pedig a bevezetőben már említett Flesh + Blooddal komoly merényletet követett el önmaga ellen. Az album nagyjából elődje hangzását követi, viszont annál jóval ihlettelenebb dalokkal, s hiába volt listavezető Britanniában, a kritika sárba tiporta: a Flesh + Blood volt a Roxy Music első gyenge lemeze. Az 1981-es évet egy John Lennon emlékére kiadott Jealous Guy-feldolgozással bekkelték ki, majd amikor 1982-ben elérkezett az idő egy új album kiadására, a zenekar egy alapvetően megváltozott popzenei csatatéren találta magát.

A nyolcvanas évtized első néhány évében élte fénykorát az újromantika, a listákról és a poplapok borítóiról olyan nevek köszöntek vissza, mint a Duran Duran, a Japan, az ABC vagy az Adam And The Ants – csupa olyan zenekar, amely le se tagadhatta volna a Roxy Music hatását. A háromtagú Roxy részben az új divathóbortra adott válaszként is készítette el az Avalont, a poptörténet egyik legjobb búcsúlemezét, s egyben az újromantika egyik csúcsalbumát. A borítót ismét egy jó nő (konkrétan Ferry akkori barátnője, Lucy Helmore) ékesíti, igaz, a ráaggatott középkori páncél miatt ez nem feltétlenül derül ki. Az ismét a zenekar jól bevált társproducerével, az Eno mellől is ismerős Rhett Davies-szel készült albumon álomszerű szintetizátortextúrák, finom gitár- és szaxofonhangok, és Ferry karrierjének talán leghűvösebben elegáns vokájai dominálnak, meg persze egy rakás zseniális szám (India, While My Heart Is Still Beating, Take A Chance With Me) – nagyon újromantik, ahogy azt már a dalcímek is mutatják. A kritika, feledve a Flesh + Blood fiaskóját, egyhangúlag elájult az Avalontól, a kislemezre másolt More Than This szép sikert aratott, maga az album ismét a brit lista élére került. Összevetve a tíz évvel korábbi debütáló albummal az Avalon akár egy másik zenekar munkája is lehetne, amely már Bryan Ferry későbbi szólópályáját is megidézi. Az albumot követő turné után 1983-ban ugyanis Ferry bejelentette a zenekar feloszlását. Harminc év távlatából ez bölcs döntésnek tűnik. Igaz, időről időre felröppennek pletykák egy esetleges új Roxy-lemezről (2001 óta nosztalgiaturnéznak néha), de ennek csekély a valószínűsége, viszonylag nagy biztonsággal nevezhetjük tehát az Avalont minden idők egyik legstílusosabb búcsújának. A tanítványok ezúttal nem tudták lekörözni a mestert.