OFF 2012: hipszterpiknik a lengyel mezőn

Az idei OFF – amit augusztus 3. és 5. között rendeztek meg egy Katowice határában található parkban – sem szégyenkezhetett felhozatalban. Sőt, annyi év után eljutott odáig a fesztivál, hogy habár a négyből csak két színpadon van egyszerre koncert, már képes komoly dilemmák elé állítani az embert. Nézze meg inkább a loboncos, hippi Neil Young-klón Kurt Vile-t a nagyszínpadon vagy az überkúl angol Savagest a kisebben? Tomboljon az Atari Teenage Riot digitális cirkuszi őrületére vagy inkább az okos ember hiphopjának számító Shabazz Palaces-en bólogasson? Ty Segall garázsveretése lesz a jobb vagy Baxter Dury fehéringes bohóckodása? Persze, ezek még nem Primavera-szintű problémák, ahol az embernek gyakorlatilag háromfele
kell szakadnia, hogy ne kapjon szívrohamot a választékról, de már mutatja, hogy az OFF közönségére egyre több nagy érdeklődésre számot tartó nevet lehet építeni.

PÉNTEK

Colin Stetson mindenképpen impresszív, de hamar hallgathatatlanná váló koncertje után – ami alatt a kritikai kedvenc szaxofonos egy több helyen bemikrofonozott hangszeren legalább tíz percig olyan hangokat adott ki, mintha hatalmas dongók húznának el a fülem mellett – Kurt Vile és a Violators volt az első teljes előadás, amit a Recorder munkatársa megnézett. Vile a War on Drugs második lemeze után vált ki anyazenekarából és kezdett szólókarrierbe, ami meglehetősen eseménytelenül csordogált egészen a tavalyi Smoke Ring For My Halo albumáig. Az a lemez, amin sokkal tisztábban és jobb dalokkal írta át saját arcára a klasszikus rockot, sokkal nagyobb közönséget hozott neki. És ez a közönség Katowicében is lelkes volt, még akkor is, amikor a Smoke Ring... akusztikus dalai elúsztak a délutáni nagyszínpad szellőjében.

A Kill For Love-val az idei év egyik legjobb albumát készítő Chromaticsot már a soundcheck közben is jelentős közönség várta, a koncert kezdetére pedig zsúfolásig megtelt a nagyobbik sátor. Az Italians Do It Better kiadó házi producerének, Johnny Jewelnek egyik projektje (a Glass Candy és a Desire mellett) pontosan olyan volt, ahogy bármelyik későbbi számukat hallhatjuk az albumon: kimért, hűvös, professzionális, elhidegült, de még a ridegségében is nagy érzelmi kitörésekre képes, italo-elemekre épített lelassított popzene. Látszott, hogy Jewel a legutolsó hangig kitalálta, hogyan kell megszólalnia az összes dalnak, és hogyan kell viselkedniük a zenekari tagoknak is, ezért sok spontaneitásra nem maradt lehetőség és a Chromatics is végig kartávolságra tartotta még a a csúcspontoknál (Kill For Love, In the City) is a közönséget. A ráadásnak játszott Kate Bush- és Neil Young-feldolgozások pedig kicsit szerencsétlenül sültek el, a Kill For Love-ot nyitó utóbbival a koncertnek nem vége volt, hanem lassú leeresztése.

Charles Bradleynál ilyenekről nem volt szó. A hányatott sorsú, idén 64 éves soulénekes évtizedekig csak hébe-hóba lépett fel bárénekesként és James Brown-hasonmásként, még pár évvel ezelőtt a Daptone kiadó rá nem talált. Bradley mozgásában tényleg sokat kölcsönzött James Browntól, de a hangja sokkal megéltebb és karcosabb, úgy énekel, mintha a hálából zokogás szélén táncolna, és úgy mozog, mintha nem lenne holnap. Érdekes látni nagyszínpadon azokat a manírokat, amiket manapság maximum ironikusan használnának fellépők (teátrális mikrofonállvány-dobálás és -cipelés, spárga, hattyútánc) valaki olyannál, aki szívből gondol mindent. Mert lehengerlő hatású. Az Extraordinaires nevű kísérőzenekara hibátlanul játszotta a soult, Bradley pedig olyan meggyőződéssel adta elő a dalait, hogy üdítő volt a tengernyi érzelem a sok távolságtartás után.

És előtt is, mert Bradleyt egy másik színpadon a Mazzy Star követte, ami leginkább altatóként működött és nem koncertként, a nagyszínpadon pedig az angol pop titkos megmentője, a Metronomy következett, ami otthoni barkácsduóból már egészen összeszedett színpadi jelenlétté nőtte ki magát. A Metronomy számai engem mindig egy kevésbé kalandos Hot Chipre emlékeztettek, de például a Nights Out albumon sikerült összehozni a vicces ötleteket a dúdolható szintipop dallamokkal. Koncerten a duóból négytagú bandává kinőtt együttes viszont túlságosan lélektelen és megtervezett volt, mintha ezt az zenekarosdit viccből csinálnák, mintha ők sem tudnák komolyan venni, hogy van egy Grace Jones-hasonmás basszusgitárosuk és egy néha vokálozó női dobosuk.

A Shabazz Palaces koncertjével kapcsolatban nem voltak elvárásaim, az OFF is mindig beleszalad abba a hibába, hogy nem igazán tudnak mit kezdeni kurrens hiphop előadókkal, kidobják őket egy színpadra egy DJ-vel és kész. Ishmael Butler és Tendai Maraire projektje azonban a háttérzenét kiiktatta azzal, hogy mindkét tag samplerekkel, dobokkal, effektekkel és egyéb kütyükkel a szemünk láttára hozták létre kacifántos és csavaros alapjaikat, de a vokálokat nem kellett feláldozniuk. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Butler és Maraire néha koreografált táncokba és pacsikba kezdtek a pult mögött, akkor tényleg egy tökéletes előadást produkáltak, olyan, ami visszaadta a tavalyi Black Up album bonyolult ütemeit, maró szövegeléseit és a fekete büszkeséget fekete dühvel kombináló érzelmeit. Lehet, hogy a Shabazz Palaces-re maximum bólogatni lehetett, de lenyűgöző volt. Úgyhogy Andy Stott technószettjére már csak feleslegesen hurcoltak át a többiek.

SZOMBAT

Daughn Gibsonról azt szokás mondani, hogy azt művelte a country műfajával, mint James Blake az R&B-vel. Persze ez csak újságírói egyszerűsítés és túlzás, Gibson igazából csak azt csinálta, hogy a kifejezetten amerikai és analóg stílust a laptop-elektronika világával ötvözte, de dalainak szövege és hangulata megmaradt a lakókocsiparkok világában. A laptop miatt a koncert is elég lehangolónak tűnik elsőre, mert az énekes csak megnyom egy gombot, elindulnak az alapok, ő pedig szolgáltatja a vokálokat. De Gibsont érdemes látni is, ahogy vonaglik, ahogy gesztikulál, ahogy kemény arcokat vág, ahogy teljesen átszellemül és belehelyezi magát az elbeszélő szerepébe. Ő a pimaszul sármos kamionsofőr, aki mindent látott és mindent hallott, csak nem gitárt fogott hozzá hanem GarageBandet.

Látszik, hogy a szexizmus kihalóban van a koncertezésben, akármennyire is volt bombajó csaj Dominique Young Unique, azaz Anglia megelőlegezett válasza Azealia Banksre, azért egy színpadra egyedül még ő is kevés. Mert az amúgy szórakoztató, szabadszájú hiphop/rap/pop hibrideket megjelentető fiatal lány mögé nem került senki és semmi, minden cédéről ment, ő pedig hiába próbálta a teljes testét bedobni abba, hogy fenntartsa a figyelmet, azért jobb a HypeGirlt egy olyan buliban hallgatni, ahol nem karaokézza éppen valaki.

Iggy Pop és a Stooges már többször is játszott Magyarországon, Lengyelországban is lenyűgözőek voltak, mint mindig. Iggy már láthatóan szottyadtabb, mint pár éve a Szigeten volt, de a tempóban ez nem akadályozza meg, Mike Watt pedig olyan vehemenciával volt képes megdöngetni az erősítőt egy kiállás közben, mintha még mindig 1970 lenne. Sok koncertező öregfiú-együttesnél lehet húzni a szánkat, de a Stooges egyáltalán nem olyan.

A tavaly megjelent Shangaan Electro válogatás érdekes bemutatkozása volt a barkácselektronikára és fékevesztett tempóra építő afrikai tánczenének. A lemezen szereplő több előadó közül Richard "Nozinja" Mthethwa érkezett Katowicébe, de nem teljesen egyedül, jött vele négy dél-afrikai táncos is. Sajnos az angyalszárnyakat hordó Mthethwa is csak elindította és megállította a saját zenéjét lemezről, ezért egyáltalán nem lehetett megtudni, hogy a shangaan electro őrült puttyogása tényleg hogy jön létre, az őrült kosztümökbe öltöztetett táncosaitól pedig karneváli mulatság lett az egész koncertből. Az ütemek és a zene jó, de nem lehetett tudni, hogy azért tapsolnak az emberek, mert még többet akarnak hallani, vagy azért, mert még több dilis táncmozdulatot akarnak kicsikarni belőlük.

Amitől a Shabazz Palacesnél féltem, a DOOMnál látszólag megtörtént: a koncert kezdete előtt üres színpad, rajta egy asztal, rajta egy darab laptop. Aztán mikor megjelent az underground körökben istenített, a Fantasztikus négyes főgonoszához, Doctor Doomhoz hasonlító fémmaszkot, egy hosszúujjú pólót és egy elég laza mackóalsót viselő, nevetségesen pocakos rapper és belekezdett első szövegeibe, azonnal elillant minden kétségem. DOOM csavaros és zsúfolt számai – aminek az alapjait sokszor J Dilla szolgáltatta – olyanok, mintha egy különösen pörgő popkultúra-buzival beszélgetnénk, vannak benne utalások képregényekre, filmekre, zenékre, tele van szójátékokkal és szóviccekkel, amiket a lengyel közönség annyira nem értett, de még így is lehengerlő volt az energiája. Ha valaki megint azzal fog jönni, hogy felesleges egy darab rappert színpadra tenni, akkor majd megpróbálom neki elmesélni a katowicei DOOM-bulit.

VASÁRNAP

Mint ahogy már a beszámoló elején mondtam, az egyik dilemma az idei OFF-on Baxter Dury és Ty Segall az egymásra szervezett fellépése volt. Az utóbbi állítólag bombajó buli volt egy párásra izzadt sátorban, az előbbiről pedig biztosan tudom, hogy baromi szórakoztató koncert volt egy maroknyi olyan zenésztől, akik kiröhögték, hogy a szikrázó napon, délután, a nagyszínpadon kell játszaniuk és úgy marhulták el a nekik kiírt bő egy órát, hogy muszáj volt velük röhögni. Ian Dury fia már a kétezres évek elejétől jelentetett meg anyagokat, de igazán a tavalyi Happy Soup hozta meg neki a valamivel nagyobb ismertséget. A szikár, morózus, de fülbemászó dalok színpadon is jól hangzottak, Dury pedig a spicces bárénekes/bohóc figurájával tényleg mókás volt.

A Szaharából importált Group Doueh leginkább egy kevésbé színes és szúrósabb Tinariwenre hasonlított, de nekem csak időkitöltés volt a Twilight Sad koncertje előtt. A skót együttesről, meg úgy általában sok indie dologról általános vélemény, hogy az első lemezük volt a legjobb, és ezt náluk nehéz is tagadni. A Fourteen Autumns and Fifteen Winters elsöprő erejű, zajrobbanásokkal tarkított himnuszpop, ami a tinédzserérzelmeket a 11-esre tekert My Bloody Valentine-esztétikán a szűri át, ezzel szemben a rákövetkező kettő nagylemez már a nyolcvanas évek gót-elektronikájához hasonlít, vészjósló ütemekkel és nyúzott szintikkel. A koncert is pont olyan volt, mint a Twilight Sad életműve, a későbbi számokra lehetett illedelmesen egyik lábról a másikra állni, az újaknál pedig hagyni, hogy süvítsen át rajtunk a torzítás. A skizofrén élményhez sokat hozzáadott James Graham idegbeteg, feszengő, teátrális éneke, amiből nem mindig lehetett sokat hallani a torz gitárok miatt, de látványban sikerült visszaadnia az első nagylemez szorongását.

Gyors stílusváltás: a nyolcvanas évek házi készítésű funkjában – képzeljünk el egy lo-fi Cameót – utazó Dam-Funkot nagyon vártam, de szkeptikus is voltam, hiszen ezt a kicsit ironikus, kicsit őszinte hálószobazenét úgy is lehet színpadra állítani, hogy totális blama legyen a vége. Nem lett. Főleg azért, mert amit Damon Riddick a stúdióban csinál, azt lehet kicsit nevetségesnek tekinteni, de koncerten közvetlen, barátkozó és csupaszív jelenség, aki olyasmikről ír számokat, hogy hívjuk fel a barátainkat és a rokonainkat gyakran, illetve hogy köszönjük meg a barátnőnknek, hogy létezik. A szöveg egy dolog, de a két zenésszel és a tucatnyi szintivel a funk nem csak hívószó volt, hanem tényleg ropogós ütemek és csalafinta billentyűfutamok uralták a Trójki színpadot.

A nap programja eddig is változatos volt, de most kapcsolt csak rá igazán. A nagyszínpadon a Battles zakatoló rockgépezete lépett fel, ami őszintén szólva kicsit közelebb állt egy igényes jazzrock-koncerthez, mint azt az én ízlésem elviseli, főleg hogy külön olyan állvány volt a szintiknek, hogy a közepébe kellett állni és úgy játszani rajtuk, mint ahogy egy cowboy birizgálja a pisztolyait párbaj előtt – a billentyűs élt is a lehetőséggel. Ezután egész felüdülés volt Stephen Malkmus & The Jicks. A Pavement egykori főarca és tisztességes zenészei olyan koncertet adtak, mintha véletlenül benyitottunk volna egy sulipince próbatermébe, legalábbis én még olyat nem láttam, hogy a dobos direkt ének közben egy viccel megröhögteti a frontembert.

De aztán a gazdag furi gyerekekre is sikerült rányitni az ajtót, a dán Iceage-nek sajnos az a hálátlan feladat jutott, hogy a főfellépő Swans-szal egy időben játsszon – így körülbelül hatvanan nézték csak őket. Persze nem hiszem, hogy ezek a punkficsúrok ezért húzták volna a szájukat, hanem mert ilyen a kiállásuk. Rövid, szúrós, agresszív számaik egy hatalmas kásává álltak össze élőben, amit még komikusabbá tett az énekes gurgulázó, artikulálatlan halálhörgése és a tény, hogy a számok között azért perceket töltöttek azzal, hogy hangolták a hangszereiket. Azon mondjuk nekem is hangosan kellett röhögnöm, amikor ráadásként ledaráltak egy körülbelül 30 másodperces számot, lehet, hogy végig csak viccet meséltek és mi voltunk poén.

Ezek után már csak megfáradva sétáltam ki a fesztiválról a szállásra, de nehéz volt kikerülni a Swans súlyos, hipnotikus és embertanilag egész biztosan veszélyes hangorkánját. Azt egy jó ideig biztosan nem fogom elfelejteni, hogy a 2012-es OFF fesztivál utolsó hangja, amit a területén hallottam, az Michael Gira farkasemberszerű süvöltése volt.

Klág Dávid

Chromatics: I Want Your Love

Daughn Gibson: All Hell