Meghalt Bill Fay

81 éves korában, békésen hunyt el otthonában az angol énekes-dalszerző, akiről 40 évre elfeledkezett a világ, pedig ott a helye a nagyok között.

Az 1943-ban született Bill Fay walesi egyetemi évei alatt kezdett el dalokat írni zongorán, a demóira pedig felfigyelt a Van Morrison-féle Them egykori dobosa, Terry Noon, aki segített neki leszerződni a Decca egyik alkiadójához. A '70-es évek elején két lemezt is kiadott, a Bill Fay-t és a Time of the Last Persecutiont, de az alacsony eladások miatt ejtette a kiadója, Fay pedig felhagyott a zenei karrierrel. Pedig „az a két nagylemez valóban pazar, hol gazdagon hangszerelt, hol nyers és csupasz, dzsesszes, rockos, zongorás zenét tartalmaz, valahol Tim Buckley, Van Morrison, Robert Wyatt és John Martyn hangzásvilágának környékén, de mindtől függetlenül” – emlékeztünk meg a méltánytalanul mellőzött énekes-dalszerzőről visszatérésekor.

Fay-nek '71 után mindenféle munkái voltak, dolgozott parkőrként, gyári munkásként, és egy halüzemben is, miközben persze otthon, magának, családjának továbbra is zenélt és írt dalokat. Aztán 1998-ban egy kis brit kiadó újra megjelentette a zenéit, amit ezúttal a zenész-producer Jim O’Rourke fedezett fel, és lejátszotta az épp a Yankee Hotel Foxtrot című Wilco-lemezt író Jeff Tweedynek, aki teljesen beleszeretett Bill Fay zenéjébe. Fay-nek lett több más, híres rajongója is a Spiritualizedtól Nick Cave-ig, és igazi kulthőssé vált, miközben egy másik, fiatal producer, Joshua Henry is felfedezte a Time of the Last Persecutiont az apja lemezgyűjteményében, aki aztán felkutatta és meg is győzte a zenészt, hogy újra alkosson – így indult Fay karrierreneszánsza.

Nem alakult át, csak nincs meg – Lewis és a semmiből előtűnő zenészek

A magát zongorán kísérő énekes 2012-ben, 41 év szünet után hozta ki a nagy visszatérést Life Is People címen, amire 10/10-es kritikát kapott a Recorderen. (akkor ő tartotta a leghosszabb albumhiátus csúcsát, de azóta jöttek más rekorderek, például a Sonics). „Hibátlan album. Na de milyen is a hibátlan? Vagy egyáltalán: egy hiba, az pontosan milyen is popzenei relációban? Nem az a hang jön, amit fejben elképzelünk? Bang! Hiba! Na, nem, a hibátlan talán olyan, mint Neil Young After The Gold Rush-a – mindegyik számot végig akarom hallgatni a századik meghallgatás után is. Vagy a Songs Of Leonard Cohen. Századik meghallgatás közben sem emelném fel a tűt. Hibátlan bármelyik lemez, amelyiket századszorra is végighallgatod” – írtuk a Life Is People-ről, amit 2015-ben egy kivételes és felemelő album, az alternatív gospeles Who Is The Sender? követett.

Fay 2020-ban hozta ki utolsó lemezét Countless Branches címmel, de soha nem turnézott, és tévészereplése is csak egy volt, 2012-ben Jools Holland műsorában (Nick Cave hívta turnézni a Grindermannel, de Fay kedvesen visszautasította, a Wilcóval viszont 2007-ben eljátszotta egyik dalát, a Be Not So Fearfult élőben, amit Tweedy annak idején beépített a koncertjeik műsorába).

„Bill kedves ember volt, és igazi úriember, bölcsebb a korunknál. Visszahúzódó ember volt, óriási szívvel, aki mérhetetlenül megható, mély dalokat írt, amik évek múlva is újra meg újra megfogják találni az embereket” – írta a halálhírét is közlő kiadója, a Dead Oceans, akik azt is elárulták, hogy a Parkinson-kórral küzdő Fay egy hónappal ezelőtt még egy új albumon dolgozott (utolsó, 2024-es interjújában azt mondta a Guardiannek, hogy a betegsége miatt már három éve nem zongorázni, de egy csomó számot felvett már a készülő albumához).

„Reméljük, hogy valahogy be tudjuk fejezni és ki tudjuk adni az albumot, de egyelőre Bill örökségére emlékezünk, „a férfira a szoba sarkában a zongoránál”, aki csendben írt szívből jövő dalokat, amelyek megérintették és összekötötték az embereket szerte a világon” – mondta a kiadó.

nyitókép: Parri Thomas