73 éves korában, egy aneurizmából fakadó szövődményben hunyt el a Mothers of Invention egyik legjobb basszusgitárosa, aki Jean-Luc Pontyval, Steve Hackett-tel és a testvéreivel alapított Air Pockettel is játszott.
Fowler 1951-ben, Salt Lake Cityben született a legendás jazztanár, Dr. William L. Fowler középső fiaként. Négy testvére közül többen is zenészek lettek, a harsonás Bruce-szal és a trombitás Walttal együtt is játszottak Zappa zenekarában, a The Mothers of Inventionben, sőt, saját fúziós együttest is alapítottak és több lemezt is kiadtak Air Pocket néven.
Fowler tizenkét évesen kezdett el bőgőzni, majd Hendrix és korai Zappa-albumok hatására váltott basszusgitárra, majd egy évvel később elszökött otthonról, és csatlakozott a '67-es szerelem nyarán kivirágzott, de a Jefferson Airplane-nel vagy a Grateful Deaddel szemben híressé sosem vált Los Angeles-i hippi/psych-rock bandához, a jazzes ízekkel játszó It's A Beautiful Dayhez. Húszévesen már megjárta New Yorkot és San Franciscót, született egy gyereke, és elveszettnek érezte magát az amerikai zeneiparban, amikor tesója, Bruce Fowler ajánlására jelentkezett Zappánál, aki '73-ban épp újjászervezte a zenekarát, és egy rövid meghallgatás után felvette Fowlert, mert könnyedén el tudta játszani a fura ritmikájú zenéit.
Fowler játéka hallható az Over-nite Sensation, az Apostrophe ('), a One Size Fits All és a Bongo Fury című Zappa-lemezeken, és a legendás Roxy & Elsewhere koncertalbumon; az Echidna's Arf c. dal különösen nagyhatású volt a basszusgitárosok körében.
„Egy hős volt számomra. Amikor először hallottam az Echidna's-t, majdnem orra estem, amikor eljátszotta azt az óriási 5/16-os témát. Nem gondoltam volna, hogy egy esetlen basszus ilyesmire képes! Az ő hatására vettem egy basszusgitárt és kezdtem el gyakorolni” – írta Arthur Barrow, Zappa későbbi basszusgitárosa, aki elsőként közölte Fowler halálhírét a Facebookon.
„Volt pár basszus- és pár hegedűszólóm is, hiszed vagy sem. Az egyik turné utolsó állomásán, talán Bostonban, Frank azt kérte, hogy üljek lótuszpózban és úgy játsszam a hegedűszólót. Jógaőrült voltam akkoriban. Ralph Humphreyval (a Mothers of Invention dobosával – a szerk.) lótuszfociztunk. Én találtam ki ezt a játékot, lótuszpózban kellett mozogni. Pokolian szórakoztató időszak volt” – mesélte Fowler egy interjúban, amiben azt is elárulta, hogy zappás karrierjének egy (rendes) focizás közbeni kéztörés vetett véget.
„Próbáltam testet adni az ötleteinek, és ez működött; jó volt a kontraszt és volt egy fészek, amibe költhetett. Frank meg tudott csinálni bármit, amit akart, és közben ment a zene. Nem a világ legjobb fílingjeit játszottuk; amíg benne voltam a bandában, sosem játszottunk jazzt, de játszhattunk volna. Az egész zenekar tulajdonképpen jazzarcokból állt, akik nem jazzt játszottak” – mesélte Fowler, aki a legjobb közös daluknak a The Adventures of Greggery Peccary-t tartotta.
„Az egyik, amit az emberek nem feltétlenül tudnak, hogy egyáltalán nem Frank írt mindent, de mindenre emlékezett. Hosszú próbákat tartottunk, hülyéskedtünk és marha jól szórakoztunk. Nem rögtön, hanem amikor már lazábbak lettünk zeneileg. Az 1974-es zenekar már elég laza volt: bármit el tudtunk játszani, amit csak akartunk. Nagy kár, hogy eltörtem a karom, mert az volt számomra a vég kezdete. Frank nagyon türelmetlen volt. Három héttel a baleset után már tudtam játszani; ekkor csináltuk meg a One Size Fits Allt. A turné vége után rögtön lefoglalt egy stúdiót Coloradóban, de abból szinte semmi nem született. Aztán visszajött Los Angelesbe, és akkor vettük fel az albumot.”
Fowler a zappás időszak után turnézott a francia jazzhegedűssel, Jean-Luc Ponty-val, játszott Steve Hackett első szólólemezén, amit már a Genesisből való kilépése után vett fel (Please Don't Touch!), 1993-tól pedig Ray Charles basszusgitárosa lett az R&B- és soullegenda 2004-es haláláig, és utolsó stúdiólemezén, a Genius Loves Company-n is játszott. Az elmúlt években a Zappa-zenészek Zappa-dalokat játszó öntribute-zenekarával, a Banned From Utopiával is koncertezett.
