"Szép az esetlenség" - Jazzbois-interjú

Instrumentális jazzhopot játszanak, mégis átlagban havi egymillió lejátszásuk van a Spotify-on. Lemezeikre a legmenőbb nyugati hiphopoldalak és jazzkiadók is felfigyeltek, zenéjüket a Badbadnotgooddal emlegetik egy szinten. Idén már a Sziget második legnagyobb színpadán játszanak eddigi legpszichedelikusabb lemezükkel, a napokban megjelent Higher Dimension Waiting Roommal. Spéci jam sessionökről, a hibázás szépségéről és a Beton.Hofival forgatott, Jolly Presszós videóról is beszélgettünk a Jazzbois tagjaival, Czirják Tamással (dob), Molnár Benczével (billentyűk) és Sági Viktorral (basszusgitár). A Kalákával közös szabadtéri koncertjük szeptember 9-én lesz a BudaParton. Ez a Recorder magazin 106. számában megjelent címlapos interjú bővített változata.

Már egy ideje együtt játszottatok Jazzboisként, amikor felléptetek a 2018-as Bánkitón. Tomi máig ezt emlegeti a legjobb Jazzbois-koncertként, és utána rögtön lett egy lemezszerződésetek is. Mi történt aznap Bánkitón?

Czirják Tamás: A Mocsár színpadon játszottunk, ingó raklapokon, hatalmas eső után, és tényleg mocsaras volt minden. Az utolsó pillanatban állt össze a koncert, teljes káoszban, és kérdés volt, hogyan tudunk megszólalni, de eszetlen jó buli lett belőle, nagyon elkaptuk a flow-t. Eldugott helyen játszottunk, olyan idősávban, amikor nem volt más koncert, és besűrűsödtek körénk az emberek. Tőlem egy méterre őrjöngtek, ami még egy kis klubban sem tud megvalósulni, ez pedig úgy boostol, hogy még jobban játszol tőle. Hatalmas együttállás volt az a koncert zeneileg is. Addigra forrt ki egy repertoár, amit magabiztosan tudtunk játszani. Csupa feldolgozás volt, J Dilla-beatek, egy-két Yussef Kamaal-szám, és sok jammelés.

Akkor már mióta zenéltetek együtt?

Sági Viktor: Három éve biztosan.

Bánkitó után lett kimondva, hogy komolyabban veszitek a Jazzboist?

Cz.T.: Inkább az első lemez után. Előtte még témákat találtunk ki és rakosgattunk össze. A Jazzbois Goes Blunttal lett meg a metódus, hogy leülünk jammelni, és a jónak tartott részekből kivágjuk a dalokat. Utána maximum mikro-editálásokat végzünk, pár sávot ráveszünk, de ez az együttjátszás a Jazzbois lényege. Hogy nincs túlgondolva, nem hozunk előre témákat, hanem az lesz a lemez, amit ott, a pillanatban kitalálunk.

A Jazzbois gyökerei a 2010-es évek gazdag budapesti jaméletébe nyúlnak vissza. Hogyan figyeltetek fel ott egymásra?

Cz.T.: Benczével sokat játszottunk együtt, osztálytársak voltunk a jazztanszakon, és a Jazzbois is a mi duónkként indult: én bal kézzel doboltam, jobbal meg Moog szintin basseltem, és Bencze billentyűzött. J Dilla-beateket szedegettünk le, és jöttek MC-k is. Viktort már ismertük a pesti éjszakából, a Monday jam sessionökön sokszor összekerültünk, és közben úgy alakult, hogy mindhárman beléptünk az Amoebába is.

S.V.: Mindannyiunk életében kulcsszerepet játszottak a jam sessionök. A Hip to the Game, a Monday Session, vagy mostanában a Manyi. Az improvizációkban rájössz, kivel van meg az instant zenei, színpadi kémia. Hozol valamit, és a másik pont úgy reagál, ahogy gondolod, vagy pont nem úgy, és ezzel lep meg, de nem zökkent ki, mert tökéletes köztetek a kommunikáció. A jammelés arra is megtanít, hogyan kell élőben számokat írni, akkordköröket, -meneteket, dallamokat kitalálni. Nem csak belejammelünk a vakvilágba, hanem mindenki a másik alá komponál.

Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy nem akarjátok előre megírni a dalokat? 

Cz.T.: Nem volt ez így kimondva, és biztosan fogunk még másképp is komponálni. Az első session se úgy indult, hogy négy óra alatt összeimprovizáljuk a Jazzbois Goes Bluntot, csak összejöttünk ötletelni, gondoltuk, ha megtetszik egy téma, majd a következő alkalommal kidolgozzuk. De annyira jól sikerült a session, hogy nem volt szükség másodikra. Viktorék két hét alatt megvágták, én gyorsan megkevertem, és egy hónap alatt kész volt a lemez. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy rengeteget ülnek a cuccaikon, mert mindig találnak benne valami javítanivalót. Nekünk meg az az erősségünk, hogy nem ragadunk le, így talán frissebb marad a zenénk, és nem őrli magát az ember, hogy úristen, ez nem tökéletes. Sok minden van az első lemezen, amit akkor hibának hallottam, és úgy éreztem, nem engedhetem meg magamnak, hogy így játsszak. De visszahallgatva ezek a botladozások a lemez erősségévé váltak. Az ember hajlik a perfekcionizmusra, pedig szép az esetlenség. Sokan szeretik ezt a zenénkben.

S.V.: Én egyre inkább egyetértek azzal a kijelentéssel, hogy a zene akkor halt meg, amikor feltalálták a 24-sávos keverőt. A Goes Blunt 1-gyel azért is voltunk gyorsak, mert azt az izgalmat, vájbot akartuk belevinni, amit elkaptunk a Bánkitó után. De ebben a munkamódszerben van egy múltba való visszakacsintás is. Tök izgi a régi felvételekben, hogy a zenészek bementek a stúdióba és vették egyből szalagra a zenét, másnap pedig kinyomták vinylre. Nem volt editálási lehetőség, felvállalták a hibákkal együtt. A legnagyobb felvételekben gyakran a hibák a legizgalmasabbak.

Cz.T.: Hallgasd meg John Coltrane Giant Steps című számát. A zongorista konkrétan nem tud játszani arra, amit Coltrane hoz, mégis remekmű.

Ti akár havonta is össze tudnátok jammelni egy rohadt jó lemezt?

Cz.T.: Ha csak ezzel foglalkoznánk, akkor lehet. De hamar kiégnénk benne. Kell a feltöltődés, az új inspirációk, az életben és a zenében is, különben mi is ismételnénk magunkat.

Mennyire ért váratlanul, amikor elkezdett a neten vírusszerűen terjedni a zenétek? 

S.V.: Nagyon. Az első lemezünk a megjelenés után nem sokkal felkerült a Steezyasfuck nevű Youtube-csatornára, ahol pár hét alatt félmilliós hallgatottsága lett. Utána rengetegen keresték a zenekart Spotify-on, voltak nagyon para playlist-elhelyezéseink, és olyan buzz alakult ki, ami futótűzként elérte a worldwide.fm-et, a Joe Kay-féle Soulectiont, a Brownswood kiadó irodáját, vagy az Okayplayert. Mint egy pillangó-hatás, ami még mindig vet hullámokat. Korábban nem hittem a nagylemez erejében, de a vinylen is megjelenő albumok meglepően jól eljutnak az emberekhez. Főleg a Covid alatt. Bebuktuk az összes bulinkat, viszont közben egyszer csak havi egymillió lejátszásunk volt Spotify-on. Durva.

Molnár Bencze: Az, hogy otthon voltak az emberek, biztos sokat segített. Karanténban, home office-ban mindenki több zenét hallgatott.

S.V.: Szerencsénk volt: a legjobbkor voltunk a legjobb helyen. A Covid alatt az egész zeneipar átalakult. Az emberek megtalálták a digitális tartalmakat, a fiatalok rájöttek, hogy vannak remek előadók, akikről eddig nem hallottak, és volt idejük felfedezni, hallgatni őket. Én hiszek abban, hogy volt egy lelki érés, egy kíváncsiságot boostoló, „keresd meg, ami érdekel és amit szeretsz” hatása a járványnak. Ebben a két évben teljesen kicserélődött a hazai zeneipar, rengeteg tehetséges új előadó tűnt fel, akik brutális számokat produkálnak, lásd például Beton.Hofi, Pogány Induló, Carson Coma. Sok régi Budapest Parkos előadó meg eltűnt. Mintha beszántották volna a földet, leégettek mindent, aztán kinőttek a földből a kis virágocskák.

Most mennyien hallgatnak titeket?

S.V.: A Spotifyon beállt stabilan havi 250-350 ezer hallgató generál nyolcszázezer-egymillió lejátszást, és még csak most jön az új lemez (az interjú még a lemez megjelenése előtt készült - a szerk.). De ezek csak számok.

Ennek hány százaléka jön külföldről?

S.V.: Kábé két-három százalék a hazai lejátszás. A külföldi koncerteken látjuk, hogy egészen szürreális elérése van a zenénknek. A playlistes lejátszásoknál sok a stream, de nincs engagement, vagyis a hallgatók nem mentik el a számokat, nem pörgetik maguktól, nincs valós hallgatottság. Minket viszont bekövetnek az emberek, elmentik a számokat saját playlistre, reagálnak.

M.B.: A playlistes hallgatottság már csak 10-15%-ot tesz ki, a többi organikus elérés, ami az algoritmusok ajánlásaiból jön össze, és abból, hogy lementik a számainkat. Szeret minket a Spotify, olyan embereknek is beadja a zenénket, akik nem hallottak rólunk. Ebben biztos nagy szerepet játszik, hogy magas az engagementünk és rendszeresen készítünk tartalmakat.

Pont a Covid alatt kezdett el épülni a külföldi jelenlétetek, elmaradt a Eurosonic, amin felléptetek volna, és egy holland turnétok is. Mikor indult be a pörgés?

S.V.: Először tavaly Berlinben teszteltük a helyzetet.

Cz.T.: Aznap oldották fel a korlátozásokat, és napközben még meg is emelték a beengedhető létszámot 200 emberre, de úgy is telt ház lett.

S.V.: Aztán Dénes, a menedzserünk összerakott egy ötállomásos holland turnét egy ottani bookingossal. Az egyik egy kis jazzklubban volt, de a többi helyen, Amszterdamban, Groningenben és Utrechtben is baromi jó, 200 fő körüli bulik voltak, vettek merchöt, vinylt. Volt, aki miattunk repült oda.

Cz.T.: Az volt a meglepő, hogy ismertek minket. A varsói bulin még számot is kértek. Egy instrumentális zenekartól!

S.V.: Londonban is, Varsóban is telt házas koncertünk volt, 230-240 ember, és nem a kinti magyarok jöttek el, hanem külföldi rajongók. Most sokat megyünk külföldre, megnézzük, meddig lehet ezt feljebb tornászni.

Szerintetek meddig?

S.V.: Ebben a zenei stílusban vannak nagykutyák, ha őket nézzük, még bőven feljebb van a plafon. De már az csoda, ha 300 ember eljön egy buliba a világ bármilyen pontján. Az már piaci alapon is megtérül.

M.B.: A zenén van és lesz is a fókusz, de a koncerteket lehetne még fejleszteni nagyobb show-val, komoly vizuállal. Azzal szintet lép a produkció, és a közönség is. Ez tervbe is van véve.

Az zavar, hogy külföldön népszerűbbek vagytok, mint itthon?

S.V.: Nem. Ahhoz képest, hogy instrumentális jazzt játszunk, egy hatszáz fős, telt házas A38 Hajó után nincs min szégyenkeznünk. Amit itthon el lehet érni, azt elértük. Rohadt jó a hazai közönség, csak egyszerűen véges. A külföldi meg valahol végtelen, mert nincs nyelvi korlát. Ez a zene bárkit megszólíthat, pláne, ha tovább bővül a streamingpiac.

M.B.: Magyarországon három város van: Budapest, Budapest és Budapest.

Rappert vagy énekest nem vennétek be a zenekarba, de arra nem gondoltatok, hogy csináljatok egy featlemezt MC-kkel? Játszottatok Beton.Hofival, volt közös számotok 6363-vel, és a márciusi A38-koncerten is hatalmas volt, amikor a Slow Village-dzsel elnyomtátok a 2000tizenvalahányt.

S.V.: Van ilyen ötlet, de ezt már nehezebb összehozni, mint jammelni. Ez komoly produceri munka, amire mostanában nem lesz időnk. Kid Abstracttal azért lesz egy EP-nk még idén.

Ha a veletek egy körben mozgó rapperekkel kiadnátok egy lemezt, itthon se lenne annyira limitált a közönség.

M.B.: De az már nem Jazzbois lenne.

Cz.T.: Mostanában mindenki ezt csinálja. Featel. Biztos nagyobb úgy az elérés, de én jobban szeretem, ha egy zenekar egyvalakivel csinál featlemezt, és nem más a hangzás számonként. A Badbadnotgoodtól is a Ghostface Killah-s lemez a kedvencem. El tudom képzelni, hogy mi is csináljunk egy ilyet, például az INQ.-kel (az ausztrál rapduóval már volt a Jazzboisnak egy EP-je 2020-ban, a Mind Connect – S.T.).

S.V.: Vagy öt év múlva ráeresztünk valakit az anyagainkra, hogy csináljon rapperekkel egy válogatáslemezt, amin Jazzbois-dalokból mintáz ki beateket. De amúgy figyelünk rá, hogy milyen tartalmakat kapnak a követőink, és nem szeretnénk összezavarni őket magyar MC-kkel. Csinálunk azért közreműködéseket, de ami hivatalosan kijön tőlünk, az egy következetes koncepció mentén halad.

Akkor nem lesz Jazzbois x Beton.Hofi lemez? A Jolly Presszós koncert annyira jó volt, hogy azt hittem, lesz folytatása azon túl is, hogy felléptek Hofival a Budapest Parkban. Akár úgy is, hogy ti lesztek élőben a zenekara.

S.V.: Nem hiszem, hogy lesz közös lemez, de ez nem csak rajtunk múlik. Hofi is csinálja a saját dolgát, és mi is. Nehéz összeegyeztetni két ennyire elfoglalt produkciót, és neki is könnyebb összerakni házon belül, a barátaival a zenekarát.

A Jolly presszóról milyen emlékeitek vannak?

S.V.: Szagok vannak meg. A katéteres bor, kis Domestosszal keverve. Odamentünk, egy próbát csináltunk, aztán Miki357 felvette, VHS-re, egy snittben, és mondta, hogy kész vagyunk. A legélvezetesebb videóforgatás volt a világon, tizenöt perc az egész. Felvettük aztán közönséggel is, de az már nem volt olyan real, mint amikor csak az OG tagok lógtak ott, úgyhogy az első take jelent meg.

A legmeglepőbb kollabotok év elején volt a Kalákával. Ez kinek az ötlete volt?

S.V.: Volt egy meghívásunk a Müpába, és azt kérték, hozzunk egy vendéget. Sokáig agyaltunk rajta, már a határidő utáni határidő is lejárt…

Cz.T.: …de nem tudtunk olyan zenészt mondani, akit elhívtunk volna szólóban. Felmerült, hogy Gryllus Ábrissal csináljunk egy extra vizuális show-t, de a Müpában nem lehet lepróbálni a vetítést, és akkor merült fel, hogy akkor hívjuk el a szülőket.

S.V.: Jó ötletnek tűnt. Mindenki ismeri őket, mi is rajtunk nőttünk fel. Azt hittük, nemet mondanak, de beadták. Utána jött az a kétségbeesés, hogy úristen, mit fogunk mi együtt játszani? Tartottunk egy Kaláka-hallgató hónapot, és a szöveg- és harmóniavilág alapján összeválogattunk egy rövid listát, amiből a Müpában megcsináltunk hat számot. Ezt fogjuk szeptemberben kibővíteni 10-12-re.

A Jazzbois és a Kaláka januárban a Müpa színpadán | Fotó: sinco

Akkor lesz folytatás.

S.V.: Igen. Pécsett és Pesten is.

Ahhoz képest, ahogyan elképzeltétek, milyen volt a közös zenélés?

S.V.: Mindent felülmúlt. Generációkat átívelő, kölcsönös szereteten alapuló, különleges érzelmi élmény volt. Amikor próbán elkezdtük a Fakatonát, arra gondoltam, hogy én most ebbe belejátszhatok? Inkább hallgatnám, ahogy ők énekelnek. De marha jól működött élőben. Belevittük a jazzboisos vájbokat, és velük kiegészülve mégis valami több lett, miközben minden számban ott volt mindkét zenekar íze.

M.B.: Azért is volt jó, mert olyan számokat választottunk a 70-es évek végéről, 80-as elejéről, amiket ők már nem nagyon játszanak. 1500 daluk van, annyit nem is lehet repertoáron tartani. Volt olyan is, A tél énekel, amit újra meg kellett tanulniuk.

Cz.T.: Mi erősített sounddal játszunk, a basszusgitár is erősítőből szól, és a billentyű is ki van rakva, szóval rendesen lehet dobolni, a Kaláka viszont egy akusztikusan működő zenekar, és ez okozott egy kis fejtörést, de végül megoldottuk. Pedig nem próbáltuk össze a dalokat, csak akusztikusan, és a beálláson derült ki, hogyan szólunk. Csodásan.

Lemezen improvizáltok, koncertre viszont betanuljátok a számokat. Ez nem fura néha?

Cz.T.: Az első pár koncerten az, de aztán ráérzünk. De nem pont úgy játsszuk a dalokat, mint a felvételen. Valami annyira furán jön ki improvizálva, hogy nem is lehet leszedni. Amikor elkezded megtanulni a saját kis furaságaidat, az pont azt a szabadságot veszi el, ami a felvételen megvolt. Ezzel nem is próbálkozunk, hanem mindig az aktuális játékmódunkhoz formáljuk a számokat.

Sok zenekarban játszotok, Amoeba, Shell Beach, Palya Bea satöbbi, és nyilván mindegyik mást ad zenészként. A Jazzboisban mit szerettek a legjobban?

Cz.T.: A szabadságot. Akkora a bizalom köztünk zeneileg és emberileg is, hogy mindenki azt csinál, amit akar. Sok zenekarban szólnak, hogy játszhatnál kicsit így, kicsit úgy, és emiatt egy idő után azt érzed, hogy be vagy korlátozva. Mi alapból nem állítottunk fel korlátokat. Dominikkel (Kosztolánszki Dominik szaxofonos – a szerk.) sem szoktunk próbálni soha, úgy játszik, ahogy érzi. És most az európai turnén kurva jó volt. Össze vagyunk szokva, ebből fakad a stílusunk, nem a fejtésből, hogy hogyan kéne. Én Dominiket szinte sose hallom koncerten, csak arra figyelek, hogy ritka vagy sűrű-e a zene, és szinte mindig jó fele megyünk. Ez egy különleges erő, amit nem lehet kigyakorolni. Ehhez az kell, hogy minél több időt töltsetek együtt. Mi emberileg is jól megértjük egymást, nincs semmi feszültség köztünk, és ez a zenében is átjön.

Más is mondta, hogy ritka nagy a béke köztetek. Soha nem veszekedtek?

M.B.: Nálunk nincs frontember, és nincs egókérdés se. Testvériesen osztozunk, mindenki 33,3%-ot kap, és mindenkinek megvan a feladata – zeneileg is. Én például sosem megyek a mély hangokra, Viktor pedig nem szólózik, ha én szólózok, így teljes a béke.

Július 21-én jelent meg az új lemezetek, a Higher Dimension Waiting Room. Ez lett az a soundkeresős lemez, amiről az előző recorderes interjúban meséltetek?

M.B.: Tulajdonképpen igen. Még nem csináltam olyat, hogy az összes pedálomat egy hangszerbe kötöttem be (kettőbe szoktam), szóval ez nekem tényleg keresgélés volt, csak nem patikamérlegen. Azóta ilyen setupban használom a billentyűket.

Cz.T.: Kivonultunk a stúdióból, és Viktorék családi házának nappalijában vettük fel a lemezt, ahol limitáltak voltak a lehetőségek. Négy sávra dolgoztunk, két kis hangkártyával, amibe két vonaljelet lehetett bedugni, Bencze szintijét és Viktor basszusgitárját. Nagyon minimál dobcuccot vittem, hozzá két mikrofont, és a szobán akusztikailag nem volt semmi treatment, de pont az volt az izgalmas, hogy mit tudunk kihozni ebből a limitált felállásból.

Bennetek volt, hogy két és fél lemez után kicsit váltani kéne?

Cz.T.: Nem terveztük, hogy ebből lemez lesz. Csak lementünk zenélni, és végül lett annyi jó cucc, hogy úgy döntöttük, kiadjuk. Pont, mint az első albumnál.

S.V.: Az volt a terv, hogy összejövünk, kajálunk, flesselünk, és fogyasztunk valamilyen gombát, vagy ki mit használ a lazuláshoz. Ennek az lett a vége, hogy végigzenéltünk két napot, és mindenkinek tökre tetszett a végeredmény. Ez a lemez a nyár előtti együttlógás, agyeleresztés lenyomata, amikor bármit lehetett játszani és bármilyen sound jöhetett. Olyanok voltunk, mint gyerekek a játszótéren, anyukák nélkül.

A pszichedelikus hangzás a lazulós szerekből jött?

S.V.: Meg a természetből. Teljesen máshogy érzi magát ott az ember.

M.B.: Olyan nyaralójuk van Viktoréknak… Örökpanoráma a Dunára.

S.V.: Ez azért nem a Schobert-villa. Egy kis kuckó Szentendre közelében, ahová babakorom óta kijárok. Természetközelben van, ordibálnak a rovarok, ott a Duna, a madarak, a fák. Nekem sokszor el kell menekülnöm a városból, mert Budapesten nincs egy nyugodt gondolatom se. Szentendrén viszont teljesen bele tudtunk szállni a zenébe, meg egymásba, hülyültünk, szabi volt. Lazulás. És végül egy csodás lemez lett belőle.

interjú: Soós Tamás
fotó: Valami Hektor