Azahriah és Desh lemeze, A ló túloldalán a legfontosabb és legizgalmasabb dolog, ami jó ideje a magyar mainstream popban történt. Ez a kritika először a Recorder magazin 96. számában jelent meg.
Nem azt mondom, hogy tökéletes (időnként falra tudok mászni tőle), de azt igen, hogy több szempontból is kivételes. Ha ehhez hozzávesszük a – ha nem is példátlan, de azért párját ritkító – tömeghatást, akkor az jön ki, hogy rég volt ok ilyen örömre a mainstreamet tekintve. (A rádiók a Mind1-et leszámítva nem játsszák, de ez legyen az ő bajuk, attól még ez most a mainstream pop.)
Trap és Soltész Rezső
Közhely, hogy mióta majd’ minden zene néhány kattintással elérhető lett, a hallgatók és a zenészek számára a műfaji határok elmosódtak, érdektelenné váltak. De Azahriah és Desh lemezén nem az a különleges, hogy van rajta popos és odaverős trap, (elvben) rádióbarát gitáros dal és reggaeton stb.
Egy ponton az jutott eszembe a lemezt hallgatva, hogy: Soltész Rezső. Hamar rájöttem, hogy valójában fogalmam sincs, miket énekelt Soltész Rezső (a frizuráját, azt nem tudtam elfelejteni; fiatalok, keressetek rá!). Azt a zenei kultúrát jelképezi számomra, amivel gyerekként még élőben találkozhattam a nyolcvanas években, ún. vállalati üdülők ún. ismerkedési estjein, ahol szóltak táncdalok és az olasz bájgúnárok, nagyon magyar dolgok és gagyin leutánzott külföldi divatok (amik átjutottak a szocializmus szűrőjén) – diffúz, mégis egységes érzetű zenei világot alkotva.
A MASZK MÖGÖTT TÖKÉLETES LEHETNÉK: INTERJÚNK AZAHRIAH-VAL
A rendszerváltás után ezek túlnyomó része gyakorlatilag eltűnt a mainstream nyilvánosságból. Épp ezért megdöbbentő, hogy Azahriahék lemezén lépten-nyomon olyan dallamvezetésekbe botlunk, amik erőteljesen megidézik ezt a világot. Ebben a radikálisan szinkretista világban gond nélkül együtt tud élni a kortárs, globális érdeklődésű városi kultúra azzal a zenével, amit ez gagyinak minősített, majd elfelejtett.
Sokszor reflexszerűen kínosan érzem magam ezektől a dallamoktól; ugyanakkor az a természetesség, ahogy bekerülnek a számomra sokkal könnyebben elfogadható környezetbe, elgondolkodtat, hogy nem Deshéknek van-e igaza, és én vagyok a korlátolt. Milyen menő jelszó volt ugye, hogy „nekem minden egyformán popzene” – hát tessék, itt ezt annyira komolyan veszik, mint soha korábban.
Mindezt megfejeli még az, hogy egy nem roma és egy roma fiatal kollaborációjáról van szó (hány ilyenről tudunk még?); a megidézett műfajok egy részét is leginkább roma zenészek tartják életben.
Sor közepén vált
A másik különlegesség Azahriah egyedi, szintén rendkívül sok mindent magába olvasztó énekstílusa. A legfeltűnőbb magas, fejhanghoz közeli ének mellett tud puhán popos és szinte metszően éles lenni; vannak itt R&B-s hajlítások, a mai popra jellemző nyújtások, sűrítések; klasszikusabb pörgős rap és megszaggatott újvonalas flow. De úgy ám, hogy két sor között, néha a sor közepén vált egyikről a másikra. Egyszerre hat spontánnak, improvizatívnak az előadása (mintha egyszerűen csak így jött volna neki), és végletesen kidolgozottnak.
Desh más környezetben kiemelkedően sokszínűnek számítana (rap, pop, ragga, roma ének), itt inkább ő az, aki földközelben tartja a dalokat – bár azért tud bőven meglepetéseket okozni (például Tisztán iszom).
Hook-hegyek
Végül muszáj megemlíteni, hogy Azahriah és Desh a magyar pop hook-királyai. A 34 percbe annyi letagadhatatlan hatékonyságú fülbemászó dallamot sűrítettek, amennyivel egy takarékosabb előadó évekre kibérelte volna a helyét a trendingben. De jó, hogy egy albumra rárakták mindezt, mert sokkal erősebb művészi megnyilatkozás (bizony!) ez így, mint akármelyik dal külön – és a hallgatottsági adatokat nézve ez sokaknak le is jött.
Szerző: Rónai András
Osztályzat: 7,5
Lemezkritikánk elkészítését a Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.