„Büszkén vállalom a tücsökséget” – Jakab Péter-interjú

2023.03.12. 19:51, soostamas

Évekig hallgatta, hogy nem tud énekelni, és ő húzza vissza a Jazzékielt, de idővel legyűrte az önbizalomparákat, és inkább előnnyé kovácsolta a hiányosságait. Jakab Péter a nem tervezett szólólemezei közül már a másodikat mutatja be március 25-én a Magyar Zene Házában, ennek kapcsán beszélgettünk vele arról, hogy mit utál a hangjában, miért nem jó részegen koncertezni, mit vitt minden évben Latinovits sírjára, és miért a rocksztárság csimborasszója, ha élete végéig 200 embernek koncertezhet. Ez a Recorder magazin 101. számában megjelent interjú jelentősen bővített, mélyre menősebb változata.

Az előző interjúnkban mesélted, hogy az Altató kulcsdal számodra, mert ott született meg, hogyan létezel a színpadon, hogyan mondasz, hangsúlyozol szavakat. Mit fedeztél fel abban a dalban?

Amikor hazavittem a Jazzékiel első lemezét, és meghallgatta a család, apám, aki nem igazán követte a zenekari dolgainkat, az Altatóra azt mondta, hogy „A Peti azt a szöveget úgy mondja, mint az a színész, hogy is hívták… Latinovits!”. Én addig nem ismertem Latinovitsot, de ennek hatására elkezdtem beleásni magam a munkásságába. Rongyosra olvastam a Ködszurkálót és a Verset mondok-ot, egy időben még a sírjához is kijártunk Áronnal (Hegyi Áron, a Jazzékiel zongoristája és fő dalszerzője) és Kósával (Kósa Péter, a Jazzékiel fotósa, a zenekar tiszteletbeli tagja), akik nagy balatoni vitorlázók, Latinovits pedig Szemesen van eltemetve, és mindig úgy alakult, hogy a halála évfordulója környékén mentünk le a Balatonra.

Mit vittetek a sírjára?

(nevet) Barna Szofit. Azt szívta asszem. Latinovits csodálatosan izgalmas rocksztár volt, közben pedig egy mély, intellektuális és koncepciókban gondolkodó értelmiségi művész. Nagyon mélyen átélte az érzelmeket, amiket színészként előhívott magából, közben pedig egy építész módjára, nagyon szigorú és átgondolt módon használta őket – el is lobbant benne viszonylag hamar –, és ez nagy hatással volt rám is. Mármint a saját belső világod folyamatos monitorozása és eszközként való alárendelése egy nagyobb kép érdekében. A Jazzékielben eredetileg ketten voltunk énekesek, és a kommunikáció, a showcsinálás a Molnár Pityu dolga volt. Amikor egyedül maradtam, ijesztő volt, hogy kezdenem kellene valamit a közönséggel. Pláne, hogy erős hendikeppel indultam. Az egyik VOLT Fesztiválos koncertünk után, amíg vártuk a kisbuszt a zuhogó esőben, odalépett hozzám egy illuminált fiatalember, és elkezdte magyarázni, hogy kurva jó a zenekar, de kurva szar az énekes. „Egy énekesnek olyannak kell lenni, hogy 10-ból 9 lány megkívánja vagy 10-ből 9 fiú odafigyel rá” – mondta. Kiderült, hogy a Ricsipí volt az Animal Cannibalsből, és nem tudta, hogy rólam beszél.

Ezt a kritikát technikusoktól, szervezőktől, zenészektől minden koncert után megkaptam. Sokan mondták el azt is, hogy ez a zenekar nem eladható, miattam. Igazuk is volt, bár ez egy nagyon más zenekar volt, szóval senkit sem szeretnék elmarasztalni, hogy nem látta bele, hogy ennek az útja nem a Danubius rádióba vezet. Ezek után jött a Latinovits-kattanás, meg kezdtem el az általam kedvelt előadók dolgaiban kapaszkodókat keresni, amik validálhatják a magam szerény előadóművészi eszköztárát. Hatalmas visszaigazolás volt például, amikor a régi gitárosunk, Köllner Dani anyukája 2005-ben elvitt minket Nick Cave koncertjére a Szigetre. Dani adott két lemezt előtte, hogy tessék, itt egy fantasztikus figura, aki a klasszikus értelemben nem énekel jól, de szuggesztív előadó, úgyhogy ne törődjek vele, hogy nem tudok énekelni, nézzem meg, tanuljak.

Állítólag nagyon rossz volt az a koncert, számomra mégis katartikus élményt jelentett, hogy kiáll egy ember, és nem szól egy szót sem a közönséghez, csak létezik ott iszonyú karizmatikusan a színpadon és teszi a dolgát. Később persze megtudtam, hogy Nick Cave-nek nem az interakció hiánya, hanem pont az az erőssége, hogy bevonzza a közönséget, de nekem ez a félreértés adott erőt, hogy merjek egyedül állni a színpadon és úgy csinálni, ahogy belőlem természetesen jön. Ez nem is visszaigazolás, egyszerűen csak ráprojektáltam olyan dolgokat ezekre az előadókra, amikkel magamat akartam hitelesíteni ebben a szerepben. És közben természetesen nagy megerősítést jelentett, hogy a srácok a zenekarból mindezek ellenére mégis zenéltek velem.

Hegyi Áron és Jakab Péter 2008 körül.

Az Altatóban sikerült először előnyt kovácsolni a hátrányaidból?

Igen, mert ott tudtam elvonatkoztatnom attól, amit mások gondoltak rólam, vagy én magamról, és emiatt az egy tök őszinte dolog lett. Nem feltétlenül szövegileg, inkább előadásmódilag volt lényeges állomás. A következő lemezen meg a Letheon volt ilyen: a többiek meghívtak barátokat, barátnőket az utolsó napi énekfelvételre, ami engem rettentően zavart, ezért lekapcsoltam a villanyokat, Áron jött be a feljátszóba velem, én meg a sötétben sétáltam meg ugráltam felvétel közben körbe-körbe, hogy felspanoljam magam, miközben a hangmérnök azt kérdezgette lesajnálóan a fülünkbe, hogy „most tényleg ez a nagy művészet?”. Egy elszállt, alternatív kis köcsög voltam csak a szemében, aki trágárságokat üvöltözik ugyanabba a mikrofonba, amibe korábban a Fenyő Miki meg a Kovács Kati énekelt híres slágereket. Egy ilyen szitut úgy tudsz megoldani, hogy kizárod a környezetet és szarsz bele. Ezek fontos pillanatok voltak, mert ezeknél tanultam meg ignorálni mások véleményét, és csinálni, ami engem érdekel.

SZUBJEKTÍV-SZELEKTÍV KRÓNIKA – A JAZZÉKIEL ELSŐ 15 ÉVE.

Nem vették el ezek a megjegyzések az önbizalmadat?

Akkor nyilván zavartak, de nagyon komolyan azért nem vettem őket, mert ezeknek az embereknek soha nem érdekelt igazán a véleménye, meg volt egy nagyon tudatos koncepció, ami mentén igyekeztem stációkat kijelölni magamnak, és mindig egy kicsit a képességeinken túl bevállalni dolgokat. Nagyjából a Holy Shit óta tudom, merre és milyen típusú lemezekkel szeretnék eljutni addig, amire talán azt tudom mondani, hogy „ez már az”.

Az igazi önbizalomparáim egyébként a Holy Shit után jöttek. Mi azt egy ironikus, kicsit fanyar humorú lemeznek szántuk, és ez nagyon nem jött át az embereknek. Néhány jó, de néhány nagyon rossz kritikát is kapott az album, és bár az évek során más fénytörésbe került (a Recorder a 21. század legjobb magyar lemezei közé is beválogatta – a szerk.), akkor azt mondták róla, hogy túlírtak a szövegek és mesterkélt az előadásmódom. Ez nagyon bántott, mert dalszerzéskor mindig arra törekszünk, hogy önazonos legyen a dal, és ne valami maníros soundalike dolog. Ha azt mondják, hogy a Sirató béna, mert ügyetlen képek vannak gyengén megírva azért, hogy ki legyen töltve a szám, amiben amúgy három értékelhető mondat van, azzal nem tudok vitatkozni, mert tényleg így van. De ha azt mondják, hogy a Sirató quimbys, csak mert mi is dunaújvárosiak vagyunk, és mollos zenét játszunk, arra csak azt tudom mondani, hogy menjenek a picsába. Semmi bajom a Quimby-vel, de nem szerettem soha és nincs annál rosszabb, mint amikor olyanhoz hasonlítanak, amit nem is hallgatsz, annyira távol áll tőled. Olyankor arra gondolsz, hogy vagy nagyon félreértettek, vagy nagyon félrefogalmaztál valamit. És ennyi szopás, ennyi gátlás levetkőzése után teljesen csupasznak érzed magad. De ebbe meg máshogy kötnek bele. Úgy éreztem, sosem nyerhetek. Utána hosszú időre meg is torpant a zenekar.

Emiatt?

Is. Akkoriban sokat éjszakáztunk, és kicsit felaprózódtunk ebben. Nem arról van szó, hogy heroinmámorban tobzódtunk volna, egyszerűen csak folyamatosan nyomultunk mindenfelé, ráadásul sokat basztattuk saját magunkat. A hosszú éjszakai beszélgetéseink során Áronnal tehetségesen le tudtuk nullázni az önbecsülésünket minden hajnal végére. Sokkal jobban belemásztunk, mint a felszínes külső elemzések. Végülis mi tudtuk legjobban, hogy mi az, ami igazán fáj, ha kimondjuk magunkkal kapcsolatban.

És mi volt az?

Ha nem sikerül értékes dolgot csinálni, a magunk mércéje alapján.

Hogyan jöttél ki ebből az önbizalomválságból?

Eltelt 3-4 év, amíg nem nagyon csináltunk semmit, és el kellett dönteni, hogy vagy zenélünk tovább, vagy nem. 2014-ben erőt vettünk magunkon, nagy nehezen megírtam a szövegeket, és felvettük a Másokat szeretni-t, amire azt találtam ki koncepciónak, hogy mindenkit szeretni fogok.

Még azt is, aki azt mondta a Siratóra, hogy quimbys?

Még őt is. Ezért lett az egy vallásos lemez. (nevet) A megbocsátásról szól.

„EDDIG MINDENKIT UTÁLTUNK A LEMEZEINKEN” – INTERJÚNK JAKAB PÉTERREL A MÁSOKAT SZERETNI IDEJÉBŐL.

A Másokat szeretni-t már jól fogadták. Végre szinkronba kerültetek a közönséggel, kritikával.

Igen, az év lemeze lett sok helyen, nagyon bírták, jó visszatérés volt. Addigra 32-33 évesek lettünk, komolyabban vehetővé váltunk. Plusz a Holy Shiten sok volt a felesleges szócséplés, azon pedig már nem nagyon. Ez lehet átjött másoknak is. Meg igazából azt a páncélt, amit az Altatóval kezdtem meg, ekkorra már tényleg sikerült odáig növeszteni, hogy a külső visszaigazolásra csak minimálisan vágyódtam. És azt is inkább csak azoktól vártam, akik követték és valamennyire fontos volt nekik ez a zenekar.

Az elmúlt években – főleg a Szép napokra – egyre minimalistábbá váltak a szövegeid, egyre kisebbre fogalmazod a történeteket, és aztán még ezeket is fragmentálod. Hogyan érint, ha a töredékesség miatt meg azt a kritikát kapod meg, például a Mint a vad-ról, hogy olyan, mintha csak szavakat dobáltak volna egymás után?

Az nem annyira számít, mert én tudom, hogy mi benne a rendszer. Engem nem villanyoznak fel a lineáris sztorik, aki meg azt hiányolja, azzal tényleg nem tudok mit kezdeni. Ez nem az a szitu, hogy bedugják az ötezrest a vonóba, és azt játszod, amit hallani akarnak. Ennyi idő után van bennem egy elvárás, hogy aki meghallgatja, igenis próbálja meg abban a dimenzióban értelmezni, ahova ezt szánták. Ez a fragmentáltság egy eszköz csak, ami azt a célt szolgálja, hogy egy esztétikailag is értelmezhető formát adjak egy szöveges koncepciónak, ami alapvetően tök vizuális. Ennyi.

RÉGI FOTÓK SZÉTTÉPETT DARABJAI. KRITIKÁNK A SZÉP NAPOKRÓL.

De az azért foglalkoztat, hogy mennyire értik, vagy mennyit értenek meg a szövegeidből?

Erre van egy teóriám. Szerintem olyan kevés embert érdekel igazán, amit csinálunk – szólóban meg pláne –, hogy merem hinni, hogy az a kevés már érti ezt. Vagy ha nem is érti, hiszen elég enigmatikusak néha a szövegeim, legalábbis ugyanazt érzi. Én szinesztéziás vagyok kicsit, ráadásul vizuális munkás, úgyhogy ezek a szövegek sokszor úgy működnek, mint az asszociációs montázs, amely ebben az esetben a szavak textúráját meg a képeket használja.

Ha van 300 ember, aki erre rácsatlakozik, az már jó. Ha 50, az is. Ha senkit se érdekel, az nagyon rossz, de nekem már akkor is jó, velem megtörtént, mert én felénekeltem, kiadtam magamból a dolgokat. Mint egy pattanás, amit kinyomsz. (nevet)

Szemléletes metafora az alkotásra. (nevet)

Nézd, én Rácalmáson nőttem fel. Ez ma egy kisváros, akkor még falu, ahol én voltam a fura srác, akit olyan dolgok érdeklik, ami másokat nem. Otthon írogattam, rajzolgattam a szobámban, és próbáltam berántani a környékbeli gyerekeket, hogy csináljunk színdarabot, filmet, meg ezt-azt, de csak ideig-óráig sikerült egy-két embert magam körül bevonni. Áron volt az első (már a gimis korszakban), akit tényleg ugyanaz érdekelt, mint engem – onnantól kezdve életre szóló barátok lettünk. Pesten már hasonló gondolkodású emberekkel vettük körül magunkat, és ebben a buborékban létezünk azóta is. Ezt csak azért mondom, hogy ha a halálom napjáig 200 ember fog eljönni a koncertjeinkre, és annak a 200-nak ez ad valamit, az számomra tényleg a rocksztárság csimborasszója. Mert akkor azt érzem, hogy van még 200 ugyanolyan kripli, mint amilyen én vagyok. Az azért nem szar ám, ha belegondolsz, hogy 19 éves koromig összesen egy ilyen embert sikerült leakasztanom tartósan.

Változott az Altató óta, hogyan létezel a színpadon?

Azóta kicsit meghíztam, szóval már nem állok félmeztelenül színpadra, nem is csimpaszkodok a lámpákon, de az előadásmód ugyanaz. Két dolog miatt szoktam koncerten becsukni a szememet: egyrészt nem jutnak eszembe a szövegek, és próbálom felidézni őket. Másrészt próbálom előkaparni magamból azt az érzést, ami a dal megírásakor volt bennem. A Letheonnál sem azért sétálgatok körbe-körbe, mert jól néz ki, hanem mert úgy stuffolom magam, mint amikor a stúdióban a felvétel készült. Akkor volt egy nagyon rossz periódusom, és a körözéssel, mantrázva próbáltam kilökni magamból a szavakat. Vagy amikor a Gödör pianínóján játszottuk hajnalban a pultos lányoknak órákon keresztül a Letheont, és sétáltam Áron körül körbe-körbe – az egy nagyon jó élmény volt, ami szintén segít koncerten, ha felidézem. Amúgy vicces, mert gyerekként sokszor órákig sétáltam körbe-körbe a szobában. Szegény anyukámék biztos azt gondolták, hogy baja van a gyereknek. Végülis az volt, csak nem úgy: történeteket találtam ki, és valahogy ez a mozgás nekem motorikusan összekapcsolódik a gondolataimmal. Ebben is anyámra ütöttem amúgy, neki is van egy hasonló technikája.

Az alternatív zenében szerintem fontos, hogy megtörténjenek pillanatok, és ne korcsosuljon a koncert puszta előadássá, amiben begyakorolt mozdulatokkal eljátsszák a műsort. A dal szerintem akkor izgi, ha megmutatod, ahogy létrejön az adott térben. Vagy azt adod át, amiért megszületett. Nem pedig eljátszod, mint egy színdarabban.

Mindig sikerül át is élni és nem csak előadni a számokat?

Nem. De akkor rossz lesz a koncert. Legalábbis számunkra. Ha nem izzadsz meg a Letheon alatt, ha nem tudod azt a csomagot kiadni magadból, akkor nem volt értelme eljátszani. Olyankor csalódottak vagyunk és dühösek, még ha esetleg azt is mondja a közönség, hogy jó volt. De olyan is van, hogy mi remekül érezzük magunkat, mert sikerült kiadni magunkból mindent, kifelé mégsem sikerül jól a koncert technikai hibák és egyéb malőrök miatt. Amióta nem állok részegen színpadra, sokkal üzembiztosabban tudom hozni a koncerteket, mert sokkal inkább ura vagyok a gondolataimnak. Részegen sokszor arra mennek a gondolatok, amerre akarnak, és az vagy jól sül el, vagy rosszul. De olyankor nem én irányítok és ez ma már nagyon zavar.

Korábban azért rúgtál be, hogy jobban beleéld magadat a dalokba foglalt érzelmekbe?

Nem. Azért ittam whiskyt, és más töményeket, és azért voltam láncdohányos 10-12 évig, és szívtam el akár napi négy doboz Marlborót, mert azt hittem, attól mély hangom lesz. Nagyon utálom a kamaszos hangomat. Vártam, hogy megjön majd az öblösség, a reszelősség, de nem jött meg. Nem csak ezért, de végül leszoktam a dohányzásról és a piálásról is. Nem voltam ráfüggve, úgyhogy nem jelentett problémát letenni a cigit. Vagy az alkohol esetében ezt minimalizálni.

A hangoddal mikor békültél ki?

Még mindig nem békültem ki, de most már jó sok sávot felmondok egymásra, és amelyik zönge nem bántja a fülemet, azt tolom előre. Így nem lehet érteni a szövegeket a lemezen, de nekem legalább jólesik hallgatni.

Ha olyan hangod lenne, amilyet szeretnél, kire hasonlítana?

Az R.E.M. énekesére. Imádom Michael Stipe-ot. Vagy Stingére. Az Anton Vezuv-os Steve úgy énekel, mint Sting. Tőle irigylem is a szép fátyolos hangját.

Azt hittem, minimum Tom Waitset fogod mondani.

Nem a rekedtség a fontos, csak hogy ne legyen kamaszos. De ha valamit bánok, az inkább az, hogy nem tanultam meg egy hangszeren sem játszani, vagy hogy nem vagyok technikásabb énekes. Néha nagyon a végére érek a lehetőségeimnek, és van pár gondolatom, amit nem tudok technikailag megoldani, maximum kreatívan elmismásolni.

Miért ebben a fülbe suttogós énekstílben érzed jól magad mostanában?

Sokan kérdezték, hogy miért motyogok, nem értik a szöveget, de én ezt nem éreztem motyogásnak. Ha erőteljesebben adok ki hangokat, akkor Mickey egér hangom lesz. Ledempfelve viszont sokkal kellemesebb a tónusa. Több színt tudok csendesebb énekléssel előhívni. A két szólólemezen például a vokálok már egész használhatóan tiszták lettek, és ez sokat dob rajtuk. Ebben a lágéban tisztább tudok lenni.

Említetted a pöszeséget. Azzal hogy vagy?

Áron bátyja régen együtt dolgozott a Pierrottal, mutatta neki az első kislemezünket, amiről azt az SMS-t kapta, hogy „nem igazán tudok mit kezdeni ezzel a zenével, annyira zavar az énekes beszédhibája”. Sokszor megkaptam nyilván ezt is, de erre a beszédhibára aztán rá is játszottam: a Holy Shit már direkt azért kezdődik úgy, hogy „A falu rosszát / Asszonyok húzták fel. / Hófehér ujjakkal végző / Veszett szukák, / Ő volt a legtisztább, / Maradt egy ásónyom, / Olajos vízben / Égő uszály”, hogy a lehető legtöbb sz betűt beleírjam. A Platános is úgy sziszeg az új szólólemezemen, lyukat vág az ember dobhártyáján. Ezek azok a hibák, amiket megpróbálok előnnyé kovácsolni. Elcsukló hangok, nyálletapadások, szuszogások, rossz levegővétel – minden, amit ki szoktak vágni a hangmérnökök, nálam megmarad, mert én ezekkel tudok játszani énekesként. Ha eszköztelen vagy, abból dolgozol, amid van.

Ettől közvetlenebbé is válik a zenéd, van ebben az énekben valami intimitás.

Talán kicsit átélhetőbb, és igen, intimebb, és aki meghallgatja, annak megszületik egy világ a fejében ez által is. Legalábbis ezt remélem.

„ÉN ÍGY VAGYOK COOL ÉS VIDÁM, GRANDIÓZUS ÉS LAZA, FURA ÉS HÉTKÖZNAPI” – JAKAB PÉTER KEDVENC 2022-ES ZENÉI

Egyik szólólemezedet se tervezted. Megszoktad már, hogy szólóelőadó lettél?

Most már igen. Eltartott egy darabig, mert maximálisan kielégítőnek tartottam a dalszerzést a Jazzékielben Áronnal. Sokkal jobban is szeretem azokat a zenéket, amiket Áron ír, mert azok gondolatilag és érzelmileg is közelebb állnak hozzám, mint amiket én össze tudok eszkábálni. Ez nekem olyan, mint a legózás. Tét nélküli játék, amibe beleférnek azok a számok, amiket a Jazzékielbe nem vinnék, mert annyira egyszerűek, vagy olyan stíluskalandozások, amiket Áronnak nem esne jól játszani. A Jazzékielben nem feladatom zenét írni, fel se merül, hogy a produceri munkán meg az énektémáimon túl konkrét zenei témákat vigyek. Az egy klasszikus szerzőpárosi felállás, ahol én a dalszövegíró vagyok. Az Ez még nem az-on meg például van shoegaze-es és dreampopos dal is, meg pofonegyszerű ballada is, meg ízléstelen vendéglátós futam, mert itt ez teljesen más célból született. De én ezt nem tartom zeneszerzési teljesítménynek. Ennek inkább esztétikai minősége van, ha van.

Februárban töltötted be a negyvenet, emiatt egyfajta összegzés is lett a lemez. Mire jutottál?

Nem azért készült a lemez, hogy kielemezzek bármit is. Nagyon szeretem a lemezzáró, lassú számokat, amik levezetnek valamiféle katarzist, és eredetileg az volt az ötletem, hogy írok egy lemezt fiktív lemezzáró dalokból. Az is lett volna a címe, hogy Utolsó dalok, de mivel a Nem kijárattal közösen tartottunk volna lemezbemutatót, akik Kabai K. Lóránt verseit zenésítették meg, úgy gondoltam, ízléstelen lenne egy olyan anyagot bemutatni az estén, amin a másik zenekar tényleg a szerző utolsó dalait adja elő. Így aztán elvetettem a koncepciót, és a szövegekben inkább sorra vettem néhány személyes emléket, amiről eddig nem beszéltem a Jazzékielben, és ettől akaratlanul is lett egy elégikus, tablószerű jellege a lemeznek.

Például milyen emlékeket?

Az Astoria ’04 például egy Pygmalion-sztori, amiben az ember beleszeret az alkotásba. Mi elég korán, 16-17 évesen kezdtük a zenekarozást, és fanatikusan komolyan vettük. Nem magunkat, hanem a produktumot. Ennek nagyon sok mindent alárendeltünk: emberi kapcsolatokat, a környezetünket, vagy akár a józan életösztönt. Amikor körülötted már mindenki a nyaralójában vágja a füvet, te meg még mindig azon flesselsz, hogy úristen, menyire jó ez a gitár, de fogalmad sincs, mi az, hogy THM, akkor rájössz, hogy a tücsök és a hangya sztorijából te a tücsök lettél.

Bánod?

Én büszkén vállalom a tücsökséget. Csak el kell fogadni, hogy emiatt örökre a föld felett fogunk lebegni pár centivel. Soha nem gondolkodtam előre 40 éves koromig, és most szembesülök vele, hogy felnőtt lettem, még akkor is, ha most se érzem magam annak. Nekem még most is kihívás feladni egy csekket a postán, és ez valószínűleg már így is marad. De valahol ez azért szabadság is.

Jakab Péter március 25-én a Magyar Zene Házában mutatja be második szólólemezét. Jegyvásárlás, Facebook-esemény.

JAKAB PÉTER AZ EZ MÉG NEM AZ-RÓL: „EZ A LEMEZ RÖHÖG MAGÁN”

Mindkét szólólemezedet egy-egy feldolgozás zárja, mindkettő picit meglepő választás. Miért nyúltál anno a Felső Tízezerhez, most a VHK-hoz?

Nagyon szeretem a feldolgozásokat, de a Jazzékiellel a többiek nem nagyon élik ezt. Azokat a számokat, amiket feldolgozok, számomra összeköti egyfajta hangzás és dallamvilág. Hülyén hangzik, de Kristóf Norbi biztos értené: annyira meghatározó volt számomra A holló filmzenealbum kölyökkoromban, hogy ez a 90-es évekbeli dallamvezetés nagyon jólesik a fülemnek. Lehet, csak én képzelem oda, de én ezt hallom a Felső Tízezerben és az Animában is, amit feldolgoztunk. Olyan, mintha ugyanarról a nagy válogatáslemezről lennének ezek a számok, amin rajta van a Michael Hutchence Passengere, a Face to Face a Siouxsie And The Bansheestől, de a Sarkok számlálása is a Nagyúrtól.

A múltkori interjúnkban azt mondtad, ugyanazt a szöveget írod meg lemezről lemezre, „szóval végülis mindig a saját nyomoromról írok, magamon kesergek, csak máshogy beszélek róla.” Most is?

Ez is kesergés valahol, valaminek az elsiratása, de közben humoros is. Ez a lemez röhög magán. Én ezt nem akarom komolyan venni minimálisan sem. Számomra visszás, amikor zenészek kiadnak egy szólóanyagot, és azt mondják rá, hogy ez most nagyon én vagyok. Oké, de akkor mit csináltál az előző 25 évben? A Jazzékiel Szép napok című lemeze például sokkal személyesebb, mint az első szólólemezem. Az új kicsit más, de azért ezen se a legmélyebb érzéseimről van szó, hanem a sztorizgatás megy. Sok zenei, szövegi poén is van rajta.

„De ez még nem az, / ez még nem az, leszálltam, / itt szépek a platánok, / de a plátóim faszábbak.”

Erre mondja az Anton Vezuv-os Steve, hogy ott a Latinovits földhöz bassza a velős csontot. Ott van egy nagyon közhelyes vendéglátós tus, ami Áron szerint például biztos ízléstelen. Szerintem is, de én viccesnek is tartom.