Mi ez már megint, ha nem Fekete Ádám pszeudobiografikus könnyűzenei folyamat-gépelése? Nyílt és némileg egyoldalú levélvágta megcsömörlésről és átlelkesülésről, ilyen-olyan trackek ütközőzónáiban, amiktől nehezen élni könnyebb, mint fordítva. Ez az írás először a Recorder magazin 115. számában jelent meg.
Kedves B.!
A halálvágy végtelen dallam. Hiába igyekszünk elfojtani, véget nem érő lendülete a le nem záruló halálból táplálkozik. Nem tudod felismerni a zenét, nem boldogulsz a finom és kedélyes hanghullámok között? Nem tudod, mi énekel benned? A halál végtelen melódiája, amely ott zajlik a látszatok alatt, melyeknek nevet adsz, hogy gyorsabban elfeledhesd őket. Amikor felfedezed, nem nevezed meg, mert nem feledkezhetsz meg a vég örök és rejtett zenéjéről, ami a születés pillanatában kezdődik el.
Miközben ezt olvasom Emil Cioran Könnyek és szentek című aforizmagyűjteményében (és tömködöm rögtön gyengénlátó dromedárunk egyetlen, magányos púpjába muníció gyanánt, tudván, hogy hosszú még az út, ő pedig makacs jószág, ott pihen meg, ahol éppen kedve szottyan), Simon Nabatov újdonsült Bulgakov-fantáziáit hallgatom: süvöltve andalodnak elő bérelt szobám hangszóróiból. A Raging Bulgakovon, ami a Fundacja Słuchaj gondozásában jött ki néhány hónapja, a berlini-orosz zongorista szeptettjeivel a Kutyaszív és a Halálos tojások című kisregények motívumait görgeti. Tavalyelőtt egy Danyiil Harmsz-egyperceseket magáracsévélő kiadvánnyal kerültek az évvégi listám élére; a No Kharms Done a szerző pusztuláshumoreszkjeit és abszurd paraboláit veszi alapul, és némafilmes, mégis szabadon áramló etűdjeivel azonnal levett a lábamról! Tedd be a Hunger című tételt, amiben Phil Minton a testünkön egyre elhatalmasodó éhségtüneteket mantrázza, kiforduló béllel és sóvár gégével gajdol, miközben csótányként mászó, szegényházakban kísértő, émelyítően humoros arranzzsal kíséri a bélpoklos orkesztra – mint egy éhségtől botorkáló, pirogfejű csinovnyikhad! Az új Bulgakov-indíttatású anyag szövegek nélkül operál, szcénákat & szüzsémorzsákat csippent fel a mágikus realista rémmesékből, azokat teatralizálja, sűríti, nyújtja, legyen a végeredmény tumultuózus horrorjazz, mikrotonális noktürn, tanácsköztársaságbeli sanzonett-paródia, vagy egy katonai mars kollektív dekonstrukciója.
A Kutyaszív kulcsnovellám volt annó, még a Színműs időkben, meg is akartam egyszer rendezni veled; te lettél volna a „teremtmény”, persze, ez volt a nagy ötletem, ez a pikáns, már-már istenkísértő szerepcsere. Egy korcs, félvér valakiként tekintettem magamra akkoriban, akihez nagy reményeket fűzött a szakma, mintha ő volna, mármint a Színház, egy személyben, a novellabéli Bormental doktor. Úgy gondoltam, ebből a megkutyult & féloldalazó identitásból később még profitálhatok majd, és hogy hálás lehetek ezért a se-itt-se-ott sziluettelenségért. Nem mindenkinek adatik, hogy szimultán állat- és istentudata legyen! Kisebbségi komplexus és nagyzási hóbort (anyagbaszűkülés és lebegés mindenek felett), ez a két lélektani skatulya, amiben azonosnak éreztem magam önmagammal – de nem akarlak ezzel untatni, nálam sokkal jobban megszakértetted már ezt, és hálás vagyok, hogy lebeszéltél a „közös kutyaszivezésről”, még ha akkor nem is értettem az indokaidat.
Amire viszont hetek múltán is visszatértem legutóbbi dromedár-terelgetésünk óta (Cioran dinamitsütötte beköpései mellett), az ennél valami sokkal banálisabb, és éppen a banalitásával sokkírozott a Mother’s Day, ez a kilencperces, anyáknapi óda a Special Wishes című Harvey Milk-albumról, ami, valljuk be, nem tartozik a sludge-doom-hc lemezek hagyományos zárlatai közé. A Harvey Milket mindenképp vedd fel a repertoárodba, és mandulázgasd végig megjelenésről megjelenésre, olyan sűrű-sötét szomorúság hatja át a zenéjüket, ami neked is az elevenedbe (véknyadba) vágna. A számaik szerkezete az, ami a Melvins és a Neurosis fölé is képes elröpíteni őket, olyan váratlanul, mégis magátólértetődően úsznak bele a legaggasztóbb zajvíziókba vagy épp a leglégiesebb singer-songwiter pengettyűkbe, kietlen, tétlen tárnák nyílnak a dalaikban, megszűnnek lüktetni, beomlanak, eltűnnek.
Talán azért penderítem melléjük a Melvinst és a Neurosist ebben a kósza hasonlatban, mert a maga módján Buzzót is, Scott Kelly-t és Steve Von Tillt meg aztán pláne vonzzák a prérikről szalajtott akusztik-folk flessek, a verandán-csüggedés, a depresszió- és alkoholizmus- és abúzus-sújtott térségek (torzítatlan) egyedüllét-alakzatai. Számomra nincs ledorongolóbb magány ennél a fehéramerikainál; Európa szűk völgyekbe vetett kubikusnyomorát és az ázsiai megalopoliszok termeszvár-tehetetlenséget is meghaladja ez a „hájvéjek-menti dájnörökbe tömörült kantrikietlenség”.
Annak persze, hogy kit mi talál el, mindenkinek a saját fájdalommércéje és az intimitásminták belső (sokszor örökölt) összetétele ágyaz meg. Ehhez jön aztán ráadásként a misztikus pillanat, amiben az ember hajlandó egy zene célpontjává válni (tehát amikor kaphatóak vagyunk a metamorfózisra). Emlékszem, a műtétem előtti éjszakán az A Sun That Never Sets szólt a kölcsönfülesemben, és amikor Till azt üvölti, hogy: the blood that flows through me is not my own, hirtelen belezuhantam kórházi lepedőgöngyölegbe, eggyé váltam a dallal, a halál végtelen melódiájával, amely ott zajlik a látszatok alatt, tudva, hogy holnap „a véremet veszik”, és hogyha túl is élem a saját átszabásomat (diszpláz csípőmet tették helyre, tudod), többé már soha nem leszek, aki voltam, mert nem ugyanazt a vért fogják visszaengedni belém.
(A műtét után Danny Brown Change Up című számával tértem vissza az élők világába: They thought I was gone, back from the grave / Mind of a master, blood of a slave / Heart of a king, stuck in between stb. Egy kicsit ez is kutyaszíves, nem?)
A Mother’s Day túlcsorduló (himnikus) gitárriffjében korábban csak a giccset hallottam… most mégis olyan csupasznak és védtelennek éreztem magam előtte, amikor beraktam, anyák napján, és a maga kisfiússágában olyan zsigerien humorosan és kétségbeesetten igaziul csengett Creston Spiers farkasordító falzettja, hogy bevallom, belekönnyeztem. Ahogy az orgonás-hegedűs mesejáték-intró (orgona ága, barackfa virága!) bekíséri az ünneplőbe öltöztetett kisiskolásokat az anyáknapi papírmasé-díszletek közé, ebbe az álemelkedettségbe & patyomkinbüszkeségbe, hogy aztán a banda a húrokba csapjon, a húrokkal együtt engem is megcsapott az a mélyen amerikai valami, gyászos győzelemérzetet, kísérteties tömegmelankólia, ami kiszaggathatatlan, mert nincsenek gyökerei, és még a gyökértelenségről mit-sem-tudás diadalittas zűrzavara is belevegyül ebbe az idegenszerű hálaadásba, a dicső (zsákbanfutó, mégis lépten-nyomon a semmibe-triumfáló) igyekezet, ami az egész jókívánságot – I wish to bring you special wishes on this special day – valami atavisztikus (össznemzeti) vákuumba helyezi. Nem értettem, miért kapkodom a levegőt, és kapkodom most is, ahogy a levélíráshoz újrahallgatom ezt a temetői-menet-lassúságú laudációt annak, akinek az életet köszönhetjük, én ezt az ebszerűt/állatkísérletit/ilyen-olyan-színházi-álbőrökbe-bújtatottat, az amcsik pedig, úgy tűnik, maguk sem tudják, kinek kellene hálát adniuk, megköszönniük, hogy a világon lehetnek (hogy futhatnak ezen a végtelen rögbipályán, és szétzúzhatják egymás arcát a győzelemért).
 |
| Harvey Milk |
A dal végén jöttem csak rá, a hálóra szakadó csöndben: árvák üvöltenek így… próbálják megköszönni valakinek… de hol a címzett?
Gondol rád,
a vak dromedár
