Fekete Ádám vezeti tovább szövegkaravánját zenék és veszteségek mentén, e kanyargós szerpentinen, mindig a láthatár felé. Egyik szemével az utat kémleli, a másikkal befele, a belső (pinkflojdi) prizmán át nézelődik (abba vakult bele?). Megszólításai egyfajta naplóként is szolgálnak, egy megrögzött zenefogyasztó idegrendszeri krónikájaként. Ez az írás először a Recorder magazin 116. számában jelent meg.
Kedves B.!
Képzeled vagy sem, valóban vakulóban vagyok, akárcsak e levelezőrovat címerállata, szaruhártyaproblémák kínoznak ugyanis, recidív erózió, ezt a szóösszetételt hallgatom újra meg újra kedvenc szemészlegényemtől a Honvédban (hetente eljárok), ami nem olyan, mintha egy doom metál zenekar neve volna? Vagy legalábbis egy nagyobb prog-doom koncept-anyag címe. Szaruzsörtölődés! Bevallom, a folyamatos felülfertőződések végett (mert ez a baj: hogy nem tudok aludni miatta!) én magam is igencsak dúmosan érzem magam, amint hajnalonta ég, karistol, csöpög dromedárom csíkszeméből a végzet leve, hiába pötyögtetem napjában tízszer antibiotikumos csöppökkel, gélezem, műkönnyezem literszám. Még szemhéjtoalettet is előírtak, amit csak a neve miatt végzek: tá-tá-titi-tá! Ki ne vágyna épp egy ilyen (anapesztikus) lüktetésű foglalatosságban elmerülni reggelente a tükör előtt?
De elég a litániázásból!
Minden kivájhatnékom ellenére (mennyi idegszál van egy ilyen golyóbisban, hallod?) egy I’m Dancing In My Heart című dalocskát verkliznek a fejemben, és ez is elég, hogy oázisként tűnjön fel a napok nagy vakhomoklapály-járásában (komolyan, mintha homokszemek fúródnának a szemhéj bőrkagylója alá, ezt tudja eróziónk hosszútávon nyújtani – érdekes: ők is csak szemek – itt további szemszerepeltető szóviccektől, ha megengeded, el-te-kin-te-nék.). A Ché-SHIZU (シェシズ) japán underground improv/folk kollektíva jegyzi ezt a letaglózóan borús, mégis felemelő, naivan gyermeki ujjongó-sirámot; az 1984-es I Can’t Promise című lemezükön találod: rögtön az első dal! Chie Mukai húzza az „er-hu” nevű kéthúros japán instrumentumon, és két nyelven (japánul és angolul) válaszolgat saját vonósszólamára, miközben lassú körtáncra invitáló rítus-ritmus lüktet alatta, egyre vehemensebben és szertelenebbül, széttartóbban, medréből-kitörőbben… Az egész befordulásbájt (merthogy olyanja van neki: kitárulkozó befordulásbája!) az a mennyei hamiskásság, félreintonáltság adja, amit a gyerekek tudnak elementárisan produkálni, ellenállhatatlan, bele-a-vakvilágba-rikoltozásukkal, csőstül jövő őszinteségükkel. Mikor még nem fertőződtek felül a mihezképestek hiúságaival, túlgondolásaival… Talán innen a naivitás-érzés, valami végtelen Van Gogh-i éjszakában való otthagytottság, ami a szívében táncoló lány énekére elfoghatja majd a hallgatót.
Nocsak, lassan megint az árvaságnál kötök ki!
Bárcsak itt lennének a testvérkéim!
Az egész I Can’t Promise hatalmas lemez, csörömpölő-kornyikáló gyöngyszem, freak folk no wave zajpop és gyerekdiszkó, olyan keverék, amilyen a távol-keleti pionírok keze alól szokott kikerülni; harciasan gyászos és vicces, határozatlan tempójú és melankolikus, túlcsordítóan tele az élnipróbálkozás csorbahangjaival és összeegyeztethetetlen élvezeteivel, és ebbe, azt hiszem, a nyelvük is belejátszik, a japán fonémák sajátos egymásba-kulcsolódása, fonódásai, vagy legalábbis az, ahogyan innen halljuk őket!
Talán még nem írtam, de imádom ezeket az amatőr(nek álcázott) garázsorkesztrákat, az iskolazenekaros széttartást, mint kódolt esztétikát, amiben nem a free jazz forradalmisága, inkább valami popzenei (rádiós) műveltségből kinövő kozmikus hányavetiség válik vezérelvvé – az aluliskolázottságot, az ösztönös hozzáállást dicsőítik ezek! Előre, autodidakták! (A The Shadow Ring újonnan kijött, tízlemezes életműdoboza – barkácskatalógusa! – külön barázdát érdemelne itt… talán később még kitérek rá!)
Nem hiába rajongok a The Oakland Elementary School Orchestra The Saga Of Padani című albumáért (jópár éves már), amin nevezett megye elemiiskolás kölykeinek truppja vedlik csodák csodájára avantgárd nagyzenekarrá, mikor Terry Riley, Fred Frith, Marshall Allen és a teljes Sun Ra Arkestra csatlakozik hozzájuk. Övék a legmegindítóbb Love In Outer Space-feldolgozás: tele a legimbolygóbb, legcsillagközibb, legkótyagosabb szerelemmel! Talán azért is indít meg ennyire, mert én is játszottam, nővéremmel együtt, az etyeki ütős- és fúvószenekarban – lehúztunk pár évet. Eleinte a nagydob volt a hangszerem, polkák és katonai indulók fundamentuma, később pedig a tubaszólamba vándoroltam, bár krónikus lámpalázam miatt (amit saját, izgalmakban túlontúl gazdag születésemtől örököltem) nem igazán találtam el a hangokat: túlcsücsörítettem, ezért általában egy kvinttel feljebb fújtam, néha egy oktávval is, és ez volt a jobbik eset harmóniaszempontból, bár nem igazán lehetett érteni, mit szólózik a basszusszólam odafönt, mint valami mérgezett nikkelpikoló. Számtalanszor átéltem azt az egzisztenciális pánikot, amit egy kisiskolás a zenekari próbákon és falusi majálisok alkalmával átél: az előjegyzészűr lételemünkké vált! Soha nem tudtuk, hol tartunk a kottában, pláne egy-egy végtelennek tűnő katonai mars alkalmával. Ez már a B-rész? Vagy még az A tart? Az edzőbát nézzem a karmesterbottal, vagy a kottavonalak katatón pöttyerdejének turistajelzéseiből próbáljam meg kisilabizálni, merre van Medina? Vagy csak hunyjam le a szemem, és hallgassam a trombitákat? Én nem azt fújom, amit kellene, ez szinte biztos… Micsoda vakhangparádék voltak! Turné Bicskén! (Szerencsére élesben csatlakoztak hozzánk a felnőttfúvósok szőröstökű, mákonyos profizmusukkal erősíteni az egyes szekciókat. Végülis nem is volt akkora tétje… mégis mekkora tétje volt!)
Kérdés (külön neked): hogy az oaklandi gyerkőcök vakhang-futamai hogyan (vagyishát miképp) váltódhattak meg (Pilinszky szavával élve) Marshall Allen szaturnuszi free jazz energetikájától vagy épp Terry Riley minimalista hanglátásmódjától? Ezen a megváltósdin (amit Herbie Hancock is említ Davis-szel kapcsolatban: hogy ő, Herbie egyszer, még fiatalkorában baromira melléütött a zongorán, nyilvánvalóan és megfellebezhetetlenül mellé, ám ekkor a mester olyat fújt, hogy a melléütés nem „mellé” volt többé, kiigazult, megváltódott visszamenőleg, merthogy nem kezelte rossz hangnak a mester, puszta eseményként viszonyult hozzá, valamiként, ami történt, és arra reagált), ezen tépelődök. Ha ezt az improvizációtikai anekdotát valamiképpen társadalmilag alkalmazni tudnánk! De ez már az utópiagyártás részlege.
Persze mi más egy-egy zenei rendszer megteremtése, mint utópiagyártás, együttéléslehetőségek fabrikálása? Egy olyan világ felvázolása, ahol lehetne élni. (Ahol még akár mi ketten is megférnénk!)
Végül nem a Shadow Ring boxszettjére térek ki, hanem egy YouTube-videóra, ami Afrika első süketnéma rapperéről, egy bizonyos MC Babáról terjed. Ezt nehéz leírni. Hallgasd meg! Van belőle egy élő verzió, ahol körülbelül negyvenen körülállják a szólistát, támogatják, a gangje, a „népe”, ha úgy tetszik, egy hatalmas csapat ember. Ennek a videónak több köze van a fentebb emlegetett utópiákhoz, mint bárminek, amiről eddig disszertáltam neked, valami bizarr és gyönyörű lehetőséghez a visszatérésre, a megváltódásra! Az a hang, ami őbelőle jön, a gyermek felsírása, a rettegő öröm, valami nem-evilág és mindennél-evilágibb nyelven megszólaló hang… a csajommal azonnal könnyek jelentek meg a szemünkben.
Mintha egy nagyon régen elkallódó ismerősünk tért volna vissza.
Hiányzol, és remélem, jó ott neked, ahol éppen jársz (és hogy van wifid)!
Szemerkélőn ölel,
a vak dromedár.
