„Hiányoztam a saját életemből” – Tink-interjú (Slow Village, Mulató Aztékok)

2020 októberében életmentő szívműtéten esett át Balázsovics Mihály, azaz Tink, az egyik legizgalmasabb hazai rapper, a Mulató Aztékok és a Slow Village MC-je. Traumáiról és függőségeiről mellbevágóan őszinte rapet írt a kórházban, a Slow Village színeiben kihozott Amiben-t ráadásul egy testi-lelki rehabilitációt elősegítő szóló LP, a Folt is követte tavasszal ONE-AB társaságában. A nyáron már a koncertezéshez is visszatért Tink a Recordernek elmesélte, mi történt vele a kórházban, hogyan csúszott bele a függőségeibe, azok hogyan hatottak a szövegekre, és hogyan hagyta maga mögött spleen Misit. Szó volt újjáélesztésről és halálvágyról, fűmitológiáról és hülye kis beszorongásokról, na meg arról, hogy merre tovább az újjászületés után.

Elmeséled, mi történt veled?

Még tombolt a koronavírus első hulláma, amikor hazamentem egy hosszú partiról, mert nem éreztem jól magam. Azt hittem, COVID, gondoltam, elmúlik. Elszeparáltam magam a szobámban, de vészesen legyengültem, alig tudtam elmászni a mosdóig, kómás voltam, folyton aludtam. Amikor vért köptem, a lakótársam, pHLaT Sanyi kihívta a mentőket.

Az volt a szerencsém, hogy nem vittek el, mert már annyira le volt gyengülve az immunrendszerem, hogy valószínűleg belehaltam volna. A COVID-tesztem negatív lett, ezért a mentős azt javasolta, menjünk be a szívklinikára. Mint kiderült, fertőző mellhártyagyulladásom volt. Kilenc óráig műtöttek, közben komplikációk léptek fel, infarktusom volt, újraélesztettek.

Miért kellett megoperálni?

Ezt a mai napig nem tudom. Akkor elmondták, de nem voltam olyan állapotban, hogy felfogjam, utólag pedig nem kérdeztem rá. Hiba volt, mert tudni kéne, mire figyeljek, de úgy voltam vele, ha már túléltem, kerüljek vissza minél hamarabb a normális kerékvágásba.

A műtét után mi volt az első gondolatod?

Megijedtem. Le volt kötözve kezem-lábam, és nem tudtam megszólalni, mert a számból is csövek lógtak. Nem éreztem magam hálásnak, amiért életben maradtam. A kórházban folyamatos pánikban voltam, tehetetlennek éreztem magam. Jött a gyógytornász, hogy csináljunk pár apró feladatot, de már az is végtelenül megerőltető volt, hogy felemeljem a karomat. Akkor eltört a mécses.

Addig úgy voltam, ne szarakodjunk már, jövő héten Raktárkoncert, színpadra kell állnom, aztán hirtelen leesett, hogy ez nem egy szimpla megfázás. Hiába voltam felvágva hastól nyakig, az agyam kilökte az információkat. Közben identitásválságba kerültem, elvesztek az irataim, a telefonom. Nem tudtam senkit hívni, és azt hittem, én se érdeklek senkit. Aztán egy nővérke megsajnált, adott egy telefont, és felhívtam anyámat. Akkor jöttem rá, hogy ami nekem egy kórháznak tűnt, az valójában hat volt. Kisebb sokkot kaptam, de végre összeállt a kép.

Minek tudod be, hogy túlélted? Istennek? A szerencsének?

Talán erős a szervezetem, talán meg akartam gyógyulni, vagy a Jóisten kegyeltje vagyok – nem tudom. Utána elgondolkoztam, hogy még foghíjas, amit alkottam. Lenne még teendőm. A kórházban úgy voltam vele, hogy soha többé nem zenélek. A rossz életemmel és a rossz szokásaimmal azonosítottam a zenét: a kellemetlenséggel, a függőséggel, a szekunder szégyennel. Kifejezni se akartam magam, úgy éreztem, nem is tudnám, mert ugyanarról beszélek már évek óta, csak más szavakkal. Mintha el akartam volna lökni magam az előző életemtől, amit szégyelltem.

Aztán ahogy ez idővel oldódott bennem, és lekerült rólam az agyamat tompító hályog, rájöttem, hogy sok mindent rosszul csináltam. Lehettem volna aktívabb, figyelmesebb, és elkezdtem bizonyítani magamnak és a barátaimnak, hogy igenis ezt akarom csinálni. Ez néha átcsapott a másik végletbe, éjjel is dolgoztam, mert kompenzálni akartam a múltat, amikor megúszósra vagy linkre vettem a figurát. Lassítanom kellett, mert a túlhajtás is lehet függőség.

Azt mondtad, először büntetésként élted meg, hogy életben maradtál. Súlyos kijelentés.

Hiányoztam a saját életemből. Úgy éreztem, nem én irányítom a dolgokat. Panasz volt rám és én is panaszkodtam magamra. Emiatt elfogott a gondolat, hogy basszus, jobb lett volna, ha nem ébredek fel, akkor nem okoznék gondot se magamnak, se másoknak. Ez egy rossz spirál volt, ami korábban is jellemző volt rám. Mindig is volt bennem egy spleen Misi. Ezt az egészet úgy éltem meg, hogy engem hívtak odaátra, de tettem is érte, hogy hívjanak. Elégedetlen voltam az életemmel, és lassú önpusztításba kezdtem.

A zenéléssel párhuzamosan csúsztál bele a függőségekbe?

Marihuánát fogyasztottam előtte is, de már akkor is problémát okozott. Vonzódtam hozzá, de zavart lettem tőle, paranoiás. Huszonévesen hagytam abba, inni se ittam, de az alkotás során újra előkerült. Más drogokat is kipróbáltam, de nem azért, mert vasárnap délután eszembe jutott, vajon milyen az ecstasy. A zene és az éjszakai élet hozta ezeket a helyzeteket, ami persze nem jelenti azt, hogy aki zenél, annak drogoznia kell. Nem fogtak fegyvert a fejemhez, én voltam kíváncsi.

Tink a Tilos Rádió Sample Temple című műsorának felvételén, amit ONE-AB-vel és Angel Twosixszel vezetnek

Inspirációt adott az íráshoz?

Sokat adott a kábítószerek kipróbálása. Általában beszívva írtam szöveget. Valahogy adott volt, hogy tekerek egy cigit, hallgatom a zenét, és írok. Hozzáteszem, a marihuána nem gyorsította a folyamatot és tengermély gondolataim se lettek tőle. Inkább a zenei oldalamat indította be. Fogékonyabb lettem a ritmusra, dúdolgattam, és attól könnyebben jöttek a szövegek.

A szintetikus drogoknál másképp volt. Ott automatikába kapcsolt az agyam, a ceruza magától írta a szöveget, amit másnap persze alaposan editálni kellett. Egy ilyen session után több oldalnyi szöveg született, nem satírozgattam, nem gondolkoztam, hogy a-t írjak vagy az-t, vagy jó-e, ha egy igével zárom a sort.

Megnyitották a tudatalattit?

Azt éreztem, hogy éles vagyok, de ez nem biztos, hogy a drogtól volt. Lehet, annyi minden felgyűlt bennem, hogy kiömlött. Akkor úgy éreztem, ez a legmélyebb szövegem, de másnap szerkeszteni kellett. Vannak azért köztük jók.

Melyikek?

Szeretem például a Jártunk című szólószámomat a Dunaújlipótvároson vagy a Frank Clearrel közös Nem halunk meg szövegét.

Amit józanul írtál, arról úgy érezted, nem olyan jó?

Nem erről van szó. Egyszerűen nem voltam olyan sűrűn józan, hogy akkor írjak. De előfordult. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy 24/7-ben ki voltam ütve és úgy írtam a szövegeket. Ez egy félrevezető általánosítás lenne. Ha írok, akkor elsősorban magamnak írok, hogy megfogalmazzam, feldolgozzam a helyzetet, amiben vagyok. Másodsorban pedig az embereimnek írok, hogy lenyűgözzem őket. Dénesnek, Sanyinak, Norbinak, Ákosnak, Robinak, Slownak, ONE-AB-nek.

Ezt amúgy Method Man mondta egy Wu-Tang-es interjúban, hogy bár csiliárd rajongójuk van, és már rég nem ott tartanak, hogy a lépcsőházban rappelgetnek, amikor ír, ő fejben még mindig ott van, és a haverjait akarja lenyűgözni. Ez velem is így van. Sok szöveget együtt is írtunk. Ez az élmény sokkal erősebb, mint hogy melyik szöveget milyen állapotban írtam. Furcsa még nekem a drogozásról beszélni.

Nem akarsz?

Nem szeretném tabuként kerülgetni a témát, de azt se, hogy úgy tűnjön, erről szólt a zenélés, mert ez nem igaz. Szívni olyan természetes volt, mint hogy eszel, iszol, vécézel. Aki dohányzik, az nem beszél arról, hogy dohányzik, hanem csinálja. Nem voltam partidrogos, munkadrogként használtam mindent, mert átszellemültebbnek tűnt tőle a folyamat. Ami persze csalóka. Gyerünk, szöveget kell írni, mi az, elszívom azt is, jön a szöveg, klassz a zene, felvétel, kész. Ebben egy idő után elfáradtam. Akkor is elfáradtam volna, ha nem drogozok. Ez egy éra volt az életemben, és azon dolgozom, hogy a következő ne ilyen legyen. Sokat írtam már józanul is. Élvezem.

Tink két emberével: Slow Bálinttal és pHLaT Sanyival

Most miben más szöveget írni?

Sokkal fókuszáltabb vagyok és élesebb. Nemcsak szövegírásban, hanem a projektek kivitelezésében, amihez hozzátartozik a zeneírás, a stúdiófelvétel és a social media használata is.

Nehezen rázódtál vissza?

Nagyon. Először csak szavakat írtam, mert nem tudtam mondatokat formálni, se rímeket. Szójátékokat írtam, ami rám sose volt annyira jellemző. Beraktam a zenét, de nem gyújtottam rá, csak a mentes söröket ittam úgy, mintha kötelező lenne. Az kicsit helyettesítette a spanglirituálét. De 5-10 perc után kikapcsoltam a zenét, mert idegesítettek a körbeforgó, félperces loopok. Nem találtam a nyugalmi állapotot, amiben ezekre a faék loopokra szöveget lehet írni. Végül technikát váltottam, és zene nélkül írtam. Néha belefüleltem, hogy a tempó meglegyen, amin aztán persze igazítani kellett, de legalább elkezdett forogni az agyam.

Úgy érezted, hogy korábban mindig ugyanazokról a dolgokról írtál. A műtét adott inspirációt, hogy kilépj ezekből a körökből?

Vannak állapotok, amiket átélek, és amíg nem raktározom el, azokat írom. A Folt és a Legyenegy EP terápiás lemezek, amiken a műtét utáni traumáimat dolgoztam fel. Az Amiben volt az első szöveg, amit a kórházban megírtam, szembenézésként. Sok rapes rapzenét hallgattam bent, amik felpumpálták az életigenlésemet, 2000-es évekbeli független kiadókat, Stones Throw-rapeket. Így találtam rá egy angol rapkiadó, a Blah Records élő sorozatára, és nagyon megfogott Black Josh videója. Úgy rapelt, mint az isten: hosszú sorok, nincs megúszás, 16 sor után sem hagyja abba, mintha az élete múlna rajta. Eldöntöttem, én is ilyen flow-val akarok rappelni.

A valaha írt legőszintébb szövegednek nevezted az Amiben-t.

A témája miatt érzem annak. Elég kevés történetmesélős verzét írtam eddig, absztraktabban, elvontabban szoktam fogalmazni és inkább hangulatokat próbáltam megírni. Ennél a szövegnél kitekintettem az általam eddig használt formából, talán emiatt érzem őszintének és összegzőnek.

Az Amiben Slow Village-trekként jött ki tavasszal, a Folt pedig már közös lemez lett ONE-AB-vel, azaz Őrsi Andrással, akivel szintén együtt zenéltek a Slow Village-ben.

A többiek úgy számoltak, hogy a Village parkolópálya 2022-ig, mert alsó hangon egy évig fellépni se fogok, de aztán megleptem őket az Amiben szövegével. Ez megnyitott bennem csapokat. EP-nek indult a Folt is, de végül LP-vé duzzasztottuk. Egerben raktuk össze a lemezt, ahová Andris leköltözött és összerakott egy házi stúdiót. Ott volt lineáris tér és idő, hogy dolgozzunk.

Nálam a rap korábban sokkal rendszertelenebb volt: megírtuk a számokat, aztán felvettük, amikor volt rá kedv és lehetőség. Andrisnál viszont reggel felkeltünk, estig dolgoztunk, aztán kikapcsolódtunk, és másnap kezdtük elölről. Ebből az egy lemezből majdnem annyit tanultam, mint az előzőekből összesen. Ellestem, hogyan kell kivitelezni egy koncentrált alkotói folyamatot, és megtanultam, hogy nem szabad várni az ihletre.

Korábban miért érezted úgy, hogy egy helyben toporogsz?

Az életem toporgott egy helyben. Tudtam, hogy függő vagyok, de nem tudtam változtatni rajta. Azt éreztem, hogy egy végtelen spirálban futok, ugyanazokat a rossz döntéseket hozom meg. Amikor az Aztékokkal kiadtuk az első dalainkat, már tíz éve zenéltünk. Volt néhány nagyon aktív évünk, RobotDeckkel megcsináltuk a Kaleidoszkóp EP-t, ami tudtunkon kívül az első magyar cloud rap lemez lett, aztán a Füli Gér LP-t. Akkoriban csúsztam bele mélyebben a füvezésbe.

Ekkor már jártunk fesztiválokra, és állandó vendégnek számítottunk a hiphoprendezvényeken, de közben azt éreztem, hogy nem rappelek olyan jól, mint szeretnék. Más életet már el se tudtam képzelni, viszont pénzem se volt a zenéből, és még szívtam is mellette, ami napi 2500-3000 Ft alsó hangon. Úgy éreztem, nincs fejlődés az életemben, se zeneileg, se párkapcsolatilag – és így a szövegek se tudtak fejlődni. Írtam arról, milyen szar az életem, amit én okoztam magamnak, aztán volt egy időszak, amikor a rappelésről rappeltem, mert egy rappernek arról is kell. De ezek kiüresednek egy idő után. Nem voltam otthon önmagamban, de a műtét óta úgy érzem, otthon vagyok. Nem azért, mert megvilágosodtam, hanem mert jobban értékelem a dolgokat. Tisztább lett a fejem.

Miért voltál elégedetlen a szövegeiddel? Már a korai Mulató Aztékoknak is volt egy elkötelezett rajongótábora.

Érdekesen működik a kishitűség. Sokan mondják, hogy jó vagy, olyanok is, akiknek a zenéjén felnőttél, és hozzásegítettek, hogy az légy, aki vagy. Ha Nikon Laci gratulál, úgy örülök, mint egy kisgyerek. Mangó fater dettó, őt épphogy tegezem, a kedvenc isteneim kedvenc istene. A hétköznapokban ez mégsem változtat a kishitűségen. Szorongó alkat vagyok, hülye kis beszorongásaim vannak. Utána úgy kell magam elé mormolni, hogy a hőseimmel léptünk fel, tetszik nekik a zenénk, hogy kicsit helyrerázzam magam.

Tink az Amiben klipjének forgatásán

Min szoktál beszorongani?

Engem például a gyűjtés is nyomasztott, amit a barátaim szerveztek. Nehezen fogadok el anyagi segítséget, gondoltam, ennyi pénzt nem tudok visszaadni. Szívattak is vele néha, hogy na, kicsit szarul megy a bár, fizess vissza egy kis részletet, én meg komolyan vettem, hogy basszus, már költöttem belőle, most mi lesz? Aztán rájöttem, hogy úgy tudom meghálálni, ha tiszta maradok és csinálom a dolgomat. Ezért is indult be a zenedömping. Ezzel párhuzamosan a szorongás, a kishitűség is eltűnt.

Ebben rengeteget segített a közös munka Andrissal. Mivel rendszerezetten dolgoztunk, végre úgy éreztem, hogy ez a munkám, rapper vagyok. Eddig kicsit összevissza csináltam a dolgaimat, most arra törekszem, hogy professzionális szabadúszó legyek. Nincs munkahelyem, de van munkám. Betábláztam magam, tudom, melyik nap mit fogok csinálni. Ez sokat segített, hogy elfogadjam önmagamat.

A hiphopban van egy erős mitológiája a marihuánának. Neked is vannak szövegeid, amik a füvezés öröméről szólnak. Az életmódváltás után is elő fogod adni ezeket?

Ezen én is gondolkodtam, mert nekem már az is identitásválságot okozott, hogy színpadra álltam. Sokáig nem is akartunk koncertezni, aztán megszerettem a fellépéseket, de az alkatomból fakadó szorongás nem tűnt el. Sokat gondolkodtam, mennyire hiteles az a bohóckodás, ugrálás, kommunikáció, amit a színpadon csinálok, ha közben azon rágom a körmömet, hogy elég jó vagyok-e. De mivel a szövegek önazonosak, arra jutottam, hogy az előadás is az.

Egyik dalomat se tagadom meg, mert a füvezés a mindennapjaim része volt. Sokat röhögtünk rajta, hogy na, a Tink mindig beleírja valahogy, de ez egyfajta virtus, versengés, hogy ki tudja fifikásabban megfogalmazni, mit szív és mennyivel jobbat, mint a másik. A füvezést mindig humorral, cinkosságként írtuk bele a számokba, hogy közösséget vállaljunk másokkal. Aki csinálja, az érti, és aki érti, az érzi. A közönség is vágyik rá, hogy előadjuk ezeket, de ez nem olyan, mintha underground előadóként fellépnék egy pártrendezvényen. Tudnék tükörbe nézni, ha előadnék egy füves számot, de újat nem írnék, mert már nem ez tölti ki az életemet.

Nem tartasz tőle, hogy a koncertezés vagy a hajnalba nyúló dj-zések során megint beütnek a régi reflexek?

Dehogynem. Érzem, hogy ezekben a szituációkban kicsit engedékenyebb vagyok magammal, de azt nem tudom elképzelni, hogy úgy álljak színpadra, hogy szívtam vagy ittam előtte. Az már nem menne. Félnék, hogy elfelejtem a szöveget. Visszatérő álmom, hogy nem ugrik be a szöveg, megsúgják, elkezdem újra, és másodjára is belesülök.

Én füves voltam, az hiányzik a legjobban. Hogy felpattant szemekkel csattogtassam a fogam a backstage-ben, vagy túlkokózva ugráljak és tapsoltassak mindenkit a színpadon, az nem. Az életemnek ezt a részét meggyászoltam és elengedtem. Rájöttem, hogy megy ez józanul is. Egy pohár sör se kell, hogy visszaváltozz gyerekké, és vinnyogva nevess, vagy bossban legyél. A MiniFishingen is éreztem, mekkora szeretet és energia árad felénk. Ma már ezt jobban tudom kezelni.

Tink a Roots Open Airen kezeli a közönség szeretetét | Fotó: Balogh Zoltán

Az Amiben szövegében számvetést készítettél. „Lenyomott jamek, egy pár raplemez. Ennyit értem az életben el meg még néhány nyaklevest.” Ez sok vagy kevés?

Én azt vallom, hogy a minőség a legfontosabb, de a mennyiség is az. Csináljál kurva jót és sokat. A lemezeinkkel elégedett vagyok. Szerintem mi most kezdjük elérni, hogy a zenénket oda lehet rakni a mestereink mellé, mert a kellő dolgokat másoltuk le tőlük és a kellő dolgokat raktuk hozzá. Tovább tudtuk vinni a hagyományt, de egyedi karaktere is van, mind a Mulató Aztékoknak, mind a Slow Village-nek, miközben más-más a kettő. Az Aztékok megmaradt egy intimebb, szerzői DIY projektnek, míg a Slow Village-ben megvan az a profizmus, ami mindig is vonzott, de egyedül nem tudtam megvalósítani, miközben ott is szerzői rapet tolunk.

Tervek?

Ha pHLaT befejezte a második Lapos Föld-lemezt, a Mulató Aztékokkal felvesszük a fonalat, amit ledobtunk. A Slow Village-dzsel ősztől dolgozunk az új anyagon. EP-ben gondolkodunk. A srácok nagyon élik a trapet és a cloud rapet. Lehet, ilyen irányba megyünk el.

szöveg: Soós Tamás

interjúfotók: Hering Orsolya