Mit adott nekünk a 30 éves Anima Sound System?

Csinálj gyereket, '68, libabőr. Határsértegetés, nyitottság és artsy cool. Borzas lüktetés a gondolkodó ember táncában. A magyar „underground” elektronikus zene svájci bicskáján a sörnyitó. Tártkapus műhely, sosem szűnő alkotói tér, ami beszippantja a tehetséget. Idén 30 éves az Anima Sound System, akik Berlintől Budapestig érő turnéval, Prince hangmérnökével készült EP-vel, új dalokkal és nemsokára egy Dylan-feldolgozáslemezzel ünnepelnek, december 18-19-én pedig dupla születésnapi koncertet adnak a Budapest Jazz Clubban, ahol két, merőben más műsorral lépnek fel. A jubileum kapcsán zenészek, barátok, kollégák meséltek arról, mit jelent nekik az Anima, Saiidtól Halott Pénzig, Beck Zolitól Pajor Tamásig, Szabó Simontól Bocskor Bíborkáig.

Fotó: Valami Hektor.

SÜVEG MÁRK SAIID
(Akkezdet Phiai)

Szóval megy a háttérben '97-ben a zenetévé és akkor hirtelen: tüdümm-tüdümm... és még egyszer: tüdümm-tüdümm. Abbahagyom, amit csinálok, nézem, azt írja, valami Anima... Lesem, milyen furcsa klip, nem amcsi, vagy angol, csak a sound, ez hogy lehet?! Hallgatom. „Azt mondja hallod, hangod túl kemény” – hát ez bizony nem amcsi, se nem brit! De elindul az egyeken a kopogás, ezért majdnem elkapcsolok szomorúan, viszont nincs időm, mert már bent is vagyok a dzsungelben! Libabőr. Odafagyok. Körülbelül egy éve írok ilyenkor már zenéket, és eddig a pontig azt gondoltam, hogy „senki nem érti, senki nem érzi” – boldog vagyok, hogy tévedtem.

Bátyám mondja, tudja kik ők, a Cadik benne van, őt meg ismeri, ezért egy ponton lehetőségem van teljes estén át követni, ahogy a DJ Cadik setuppol egy buli előtt, majd felépíti az embereket és végül le a bulit. Végig libabőr. Ezt akarom, DJ leszek. 1997, Future Sound of Budapest vinyl, a kezemben, rajta a SpiderMan és a Home. Ezek szerint van remény, van lehetőség, és van system. Libabőr. Ezt akarom: zenélni! Eldőlt!

Snitt jó pár évvel későbbre: a bátyám hazajön az első indokínai tripről, és a sok sztori között van egy, ami kilóg: tuktukkal mennek a csajával a tengerparton a klubok, kiülős helyek mentén, és akkor, hirtelen: tüdümm-tüdümm... és még egyszer: tüdümm-tüdümm. Így mondja az Áron, hogy „tüdümm-tüdümm”, én pedig libabőrözöm tátott szájjal. „Tuktukosra ráüvöltök, hogy azonnal álljon meg, odadobom a pénzt és rohanunk le a tengerpartra, ahonnan a '68 szól.” Áron még soha nem volt olyan büszke magyar, és azóta sem. És ahogyan ezt elkezdtem írni, beraktam... '68... tüdümm-tüdümm... A különbség 26 év, a libabőr ugyanolyan erős.

 

PAJOR TAMÁS

Az Anima egyszerűen izgalmas. Nemcsak a zenét szintetizálja önmagában, hanem a zenén belül a szokatlan, néhol borzas, máskor monotonon lüktető, elektro alapokat, az analóg elemekkel, a kerekded, helyenként naiv dallamokkal, és mindezt a költői igényű, átgondolt és gondolkodtató szövegekkel.

Ez pedig olyan feszítő erőt, tartást ad a daloknak, ami egyszerre tartja fenn az élvezhetőségét és a szuggesztivitást. Ha pedig e komplexitás kevés lenne az élmény telítettségéhez, akkor a sokrétegű, töredezett, roncsolt, apokaliptikus vizualitás tovább emeli a tétet.

Az Anima úgy tud szórakoztató lenni, hogy mindeközben dalainak van mélysége. Úgy tudunk hullámozni a négynegyedes lábdobra, hogy közben a gondolkodó ember táncát járjuk. Úgy csempészi be a költészetet a popzenébe, hogy aki csak a melódiára harap, annak is tűnődnie kell a sokatmondó szövegeken. Az Anima egy koherens, erős összművészeti projekt, amiben még sok van…

 

Beck Zoli Prieger Fannival. Fotó: Prieger Zsolt.

BECK ZOLTÁN
(30Y)

Az Anima Sound System sosem szűnő alkotói tér. Az elmúlt évtizedekben talán ezt látom legfőbb állandóságának: egy, a Prieger Zsolt által katalizált változó, vagy még inkább mozgásban lévő közösséget, amibe azok lépnek be, akik az adott időpillanat gondolati-hangulati hullámaira rezonálnak. Jó volt ezt az Animát látni akkor, amikor a magyar underground szűkössége az Anima-Kispál-Tankcsapda main-triumvirátusában volt értelmezhető, jó volt megtapasztalni a társadalmi szakadáshelyekre reagáló, politikus hangvételű Animát, annak felforgató bátorságát, jó volt hallani a kísérletező formákat, a tánczene határainak kitolására tett kísérleteket, és azt, ahogyan koncepcionált színpadi akcióvá formálnak mára kulturális-ideológiai mondanivalót. Az Anima folytonosan változó állandóság, képes zavarba hozni, de sosem kell leszedned a kabátod gallérjáról.

 

Fotó: Kovács Gergely.

TINK A MULATÓ AZTÉK
(Slow Village, Mulató Aztékok)

Prieger Zsolt atyai jóbarátom és tanárom, művészi és emberi példaképem.

De kezdem az elején.

A '90-es évek végén voltam kiskamasz, a 2000-es évek elején tinédzser. Ezekben az években az EstFM mellett a Tilos Rádió volt a zenei/kulturális főforrásom, melyet nagy kortyokban ittam magamba. Az Anima Sound System számomra egyértelműen a Tilos szellemi-alkotói közösségével rokonítható kollektíva volt. Először a várost ellepő plakátokon figyeltem fel a nevükre, később a zenéjüket is hallottam, talán első ízben az említett rádiócsatornákon.

Emlékszem a Himnusz-feldolgozásukat övező médiahisztériára 2000 körül, amitől még megnyerőbbnek éreztem a zenekart. Mély zenei emlékem még a Csinálj gyereket! című daluk, annak videóklipje, maga az énekdallama és Németh Juci gyönyörű hangja.

A kétezres évek második felében olvastam egy interjút Zsolttal, amiben az Anima mellett arról is beszélt, hogy (az azidőtájt kamaszkorú) Fanni lányával Dresch Mihály akkori friss lemezmegjelenését hallgatják, illetve említett még néhány vagány előadót, zenekarnevet mint kettejük akkori közös zenei referenciáit.

Ettől el voltam ájulva, mi menő apa-lánya páros, ilyen is van? És nem csupán cool zenéket hallgatnak együtt, hanem együtt zenekaroznak, ráadásul dögösen. Nagyon, de nagyon szimpatikusak lettek számomra és élesen emlékszem, hogy azon morfondíroztam, hogy milyen jó lenne megismerni őket, de erre akkor még egyáltalán nem láttam esélyt.

Circa tíz év elteltével Slow Village csapatunkkal indultunk valami undergroundabb jellegű zenész tehetségkutatón, amin ugyan nem értünk el díjazást, de Zsolt volt az egyik zsűritag és nagyon kardoskodott értünk. Dicsérő gondolatai rendkívül jól hatottak ránk, rengeteget jelentett nekünk a szellemi támogatása.

Pár évvel ezután lehetett, mikor Zsolt megkereste Mulató Aztékok csapatunkat, hogy szeretne egy albumpremier-interjút csinálni velünk, abban a zenei lapban, ahová akkoriban írt. pHLaT Balzac utcai bérleményében (ahol ekkor már életvitelszerűen laktam) hoztuk össze a nagy találkozást. Rengeteget beszélgetett velünk és remek kifejező fényképeket is készített rólunk az írásához.

Szerintem akkor derülhetett ki az is, hogy lányával, Fannival gyakorlatilag szomszédok vagyunk, mivel az ő akkori lakása ugyanabban a társasházban volt, mint pHLaT rezidenciája. Így lett szerencsém megismerni személyesen ezt a csodálatos két embert, apát és lányát, akikről nem gondoltam volna, hogy valaha is találkozunk.

Ja, és véletlenek nem léteznek.

Zárásképpen még egy számomra nagyon fontos dolog: Zsolt volt az, aki a szívműtétemet követően összeszervezte a számomra rendezett támogatói gyűjtést, ami által sikerült elindulnom a gyógyulás útján és rendeződnöm anyagilag a traumatikus életeseményem után. Ezért hálás leszek egész életemben.

 

Fotó: Kósa Péter.

JAKAB PÉTER
(Jazzékiel)

Az Anima hozzám a Gipsy Sound Clash lemezzel jött meg gimiben. Nagyon naprakész cucc volt, egy barátomtól kaptam kazin és elég sokat hallgattunk. Amúgy azt az albumot elég változatos körülmények között rögzítették, ami egyrészt egy nagyon tudatos gesztus lehetett (erről soha sem beszélgettünk), de úgy gondolom, hogy egy modern tisztelgés volt a klasszikus népdalgyűjtői hagyomány előtt. Másrészt megtalálható ebben egy punkos, DIY attitűd is, ami keveredik a professzionális felvételekkel, így olyan izgalmas atmoszférák és layerek rakódtak egymásra, hogy ez a metódus rám speciel elég nagy hatással volt, még ha nem is tudtam róla. De a Szép napok felvételeit például tudat alatt biztosan befolyásolták.

Pont a napokban beszélgettünk amúgy Áronnal, hogy neki meg az Aquanistan volt az első, tőlem kapta a vonósfelvételek hangzása miatt, mert az meg etalon volt. Aztán néhány év múlva, amikor kocsmát nyitottunk Újlipótban, Zsolt első perctől támogatója lett a helynek, rövid idő alatt össze is barátkoztunk, sok éjszakát átdumáltunk a Klinikában. Pár alkalommal beállt a keverőpultba is nagyobb Jazzékiel-koncerteken, mi feldolgoztuk a Még, még, még-et, csináltam tipót a Szomnakuno lemezhez. Mostanában sajnos ritkábban – bár olyankor jó sokáig – dumálunk. De lógok neki egy Dylan-feldolgozással, úgyhogy biztos ennek az arányán javítunk a közeljövőben. Boldog szülinapot Anima!

 

IAMYANK

Mint sokunknak akkor, a '68 hatalmas lökettel csapódott az életembe. Akkor én még szigorúan csak hiphopot hallgattam, és minden, ami elektronika, az maga volt az ellenség: fúj diszkósok! Volt viszont Fehérváron egy kis klub (Vesztegzár), ahol gyakorlatilag minden volt a dj-palettán, és ott éreztem először életemben a '68 bassline-jának legmélyebb hangját, mire az egész lényem olyan hevesen reagált, hogy képtelen voltam letagadni: ez bizony nagyon jó és már táncoltam is, mintha nem lenne holnap.

Később, amikor az imPro Schoolban Zsolttal személyesen megismerkedtem, a hihetetlen lendülete és végtelen kedvessége, szárbaszökésem korai szakaszában örökre megalapozta a magabiztosságom. Életem első remixlehetőségét is neki köszönhetem, nagyjából fogalmam nem volt, mit csinálok, de mindig azt a kaptam tőle, hogy „izgalmas, különleges a világod”. Helyesen tettem vagy nem, de elhittem. Így az én kapcsolatom az Animával, leginkább Zsolttal egy olyan „jelenség", amire ha gondolok, nagyon jól érzem magam tőle, történjék bármi is körülöttem épp.

 

KOVÁCS LEVENTE
(Freshfabrik)

Rengeteget játszottunk együtt a nagy fesztiválokon a 90-es évek végétől. Mi a rockzenét, az Anima az elektronikus zenét reformálta meg itthon. De míg mi, a Fabrik, egy zárt, zárkózott közösség voltunk, az Anima egy nagy, tártkapus műhely, ami szívta magába – már akkor is, meg persze a mai napig – a legkreatívabb és leginvenciózusabb zenészeket, művészeket és nyitott volt minden új inspirációra.

Zsoltit mint a lelkét, motorját a műhelynek, egy fáradhatatlan alkimistához tudnám hasonlítani, aki már rég megcsinálta az aranyat, de nem állt meg soha, továbbra is folytatja, kísérletezik. Úgy láttam mindig, hogy a saját kiteljesedését magában a procedúrában találja meg, a produktum az meg legyen a közönségé. Milyen nagyszerű, progresszív, úttörő zene volt ez mindig, de egyben, a szó legjobb értelmében, pop a nagyközönségnek. A produceri tevékenysége is tökéletesen beleillik ebbe a képbe. Izgalmas, egymáshoz látszólag nem kompatibilis elemek meglepő, de teljesen smooth, tetszetős összeházasítása.

Ennek a színes, de abszolút koherens, minden elemében frissnek ható, 30 év alatt kikristályosodott œuvrenak van egy titka. Zsolti igazi Paracelsushoz méltó mágus polihisztorként, a zene minden műfajában otthon van, és emellett egész fiatal korától már műveli és kutatja az irodalmat, teológiát, történelmet és a művészeteket. Az Animának szerintem ez adja a mélységét, szubsztanciáját.

 

Fotó: Valami Hektor.

MARSALKÓ DÁVID
(Halott Pénz)

Az Anima egy megkerülhetetlen jelensége szerintem a hazai zenei életnek. A zenei kalandozások, a nyitottság az első, ami eszembe jut az Anima kapcsán. Inspiráló volt mindig figyelni, ahogy Zsolt a zenéhez áll, az az alázat és szenvedély a mai napig példaértékű lehet mindenkinek. Egyetemi éveim alatt többször is voltam koncerteken, mindig egy különleges csemege volt, nemcsak a dalok, hanem az energiák miatt is, amit a csapat létrehozott. Még 30 évet kívánok a produkciónak!

 

Fotó: Rohonczi Anita.

LIKÓ MARCELL
(Vad Fruttik)

Úgy volt, hogy Szombathelyre jártam fősulira. Teljesen véletlenül kerültem oda – kinyitom a könyvet – bal – szuper, jó messze van Várpalotától.

Már a középiskolában is elmentem az összes szakkörre, csak hogy tanulni ne kelljen, ez nem változott később sem. Rádióztunk, kórusba jártunk, meg mindenfélével foglalkoztunk – pl. az „új” kollégiumban volt fotólabor. Valahogy arrafelé tekeregtem, mikor Jucival leálltunk egy dumapartira.

Tudtam, hogy énekszakos (talán), és a téma is valami ilyesmi lehetett, hogy ki miket énekel a szabadidejében. (Én gyakran megjelentem egy akusztikus gitárral a kollégium különböző pontjain, hogy elpengessem, ami épp az eszembe jut.)

- És te hol énekelsz, Juci?

- Az Animában.

- Persze. – röhögve hagytam ott.

- Tudod, ki hiszi el – itt állsz velem szemben melegítőnadrágban és az Animában énekelsz – olyan volt, mikor a faterommal mentünk otthon az Ofotért előtt, ahova kitették az első XT számítógépeket.

Két srác beszélgetett mellettünk a kirakatot bámulva:

- És tudtad, hogy a gép már nem a billentyűzet alatt van, hanem egy külön házban?

Erre faterom:

 - Na tudod kit szívassatok.

Úgyhogy én lettem a saját faterom, és kiderült, hogy Juci meg egy XT valóban.

 

Fotó: Todoroff Lázár.

SUBICZ GÁBOR
(Subtones, Modern Art Orchestra, Daveform Quintet)

Az első Anima-élményeim kamaszkoromból valók, másolt kazin hallottam először a fehér albumot, rajta ’68, East & Bass, Csillagtalan. Különösen szerettem, ahogy minden pátosz vagy tudálékosság nélkül emelik be a népdalokat a loopok fölé, mindenféle belepasszírozottság-érzés nélkül. Elképesztően izgalmasnak találtam, hídzenének. Többek között az Anima volt, ami a gyerekkori '60s hippizene-megszállottságomat átemelte az elektronikus undergroundba. Palotai, Cadik, Mango nekem ezután jöttek csak. Később jött a többi lemez is, kb. a Gipsy Sound Clashig pörögtek rendszeresen a discmanben. Aztán jött a jazz, és az sok mindent átértékelt bennem, de az Anima megmaradt a winampban azért.

Ekkoriban meghatározó koncertélményeket kaptam a brigádtól. Különösen a kisebb, vidéki bulik jöttek be, a hajdúböszörményi Kotta fesztiválon pl. mindig csodálatos koncerteket adott az Anima. A keresgélős, improvizatívabb pillanatokat szerettem jobban, a nagyszínpados technós csapatás kevésbé volt világom. De az, hogy tudtak úgy játszani elektronikus tánczenét, hogy mindig más és friss legyen, hatalmas reveláció volt nekem.

Ezért aztán óriási királyság volt, mikor végre együtt dolgozhattam velük. Először azzal hívott fel a Prieger, hogy a zenekarommal, a Subtonesszal dolgozzuk fel valamelyik dalukat a saját tribute-lemezükre. Hatalmas élmény volt, 3-4 trekket is rögzítettünk, az egész zenekarról festett képemet átformálta ez a projekt. Végül az East & Bass került fel az ASS-lemezre, és az Igaz szerelem a Subtonesra.

Ezután jött az MR2 Szimfonik live a Müpában, nagy kaland volt, hogy szimfonikus zenekarra hangszerelhettem az Anima-dalokat. Nagyon érdekes náluk a mindset, mernek hibázni, kísérletezni, belenyúlni a vödörbe, bármi is legyen benne. Alkotótársként, vagy alkalmazott zenészként ez azért sokszor nehéz helyzeteket szül, hiszen sokkal kényelmesebb, ha meg van mondva, hogy mit köll csinálni, de hát engem sosem a kényelem érdekelt a zenében. Végül szuper koncert kerekedett a kollabból, és azt hiszem, a rádió szimfonikus zenekarára is átragadt valami Zsolték gyerekes lelkesedéséből, ami szerintem óriási dolog!

Zsolttal azóta is rendszeresen dolgozunk együtt és tartjuk a kapcsolatot, legutóbb egy Csokonai-versekből álló hiphop-funk estet rittyentettünk Balázsovics „Tink A Mulató Azték” Misivel hármasban, és bárhová megyünk, mindig új zenékkel a telefonomban érek haza.

 

Fotó: Vágó Csaba Kornél.

HORVÁTH B. EDE
(Elefánt)

A 10 éves szülinapi koncert ugrott be elsőként, mert az volt az egyik első koncert életemben, amire önszántamból, haverokkal mentünk el. Már kezdtem volna kifejteni ezt az élményt, de hirtelen beugrott egy még korábbi, az igazi „ősélmény”.

2003 májusa, gimis osztálykirándulás Kőszegről Pécsre. Az első igazi, adjunk mindent bele roadtrip, amikor szigor van, de mégis mindent szabad. Az előre bekevert rumkólák már az út harmadánál elfogynak, este pedig mind a 25-en egy négyágyas szobában alszunk. Azaz csak aludnánk, mert folyamatosan röhögünk, beszélünk, zenét hallgatunk. Valaki lecipelte az útra az otthoni hifijét két jelentős méretű hangfallal együtt. Emlékszem, rá volt kötözve a hátizsákjára az egész berendezés.

Valamikor az éjszaka közepén a tök sötétben az egyik lány előveszi az aznap vásárolt Aquanistant. Anima? Annyit tudtam róluk, hogy szombathelyiek, mint én. Megszólal a Müezzin, elsőre nem értem, mi ez a zene – tegyük hozzá, 16 éves, hosszúhajú rockergyerek vagyok. Aztán jön a Csinálj gyereket, mindenki elhallgat, 4 percig nincs röhögés sem. A szám végén csend, aztán valaki azt mondja, hogy ezt hallgassuk meg még egyszer. Cinkos mozgolódások, mindenki kicsit közelebb mer bújni választott hálótársához, de amikor 25-en vagytok egy négyágyas szobában, ez nem is olyan nagy kihívás, csak kell a zenei aláfestés. Arra még emlékszem, hogy a lemez lemegy végig, majd újra elölről, és talán így aludtunk el végre valamikor reggel 4-kor.

 

Fotó: REDImages.

MESTERHÁZY
(DJ, producer)

Talán nem vagyok vele egyedül, de nekem is az Anima volt a kilencvenes évek derekán, a magyar „underground” elektronikus zene svájci bicskáján a sörnyitó. Természetesen volt több más és sokkal elvontabb zenekar is azon a bicskán, de kevés olyan, ami ilyen könnyedséggel ki tudta bontani a mainstreamet körülvevő üveget. Akkor a balatoni diszkóban éppúgy lehetett Anima-számokat hallani, mint a rockklubok koncert utáni idősávjaiban, vagy random emberek random autójában.

Szerintem azzal sem vagyok egyedül, hogy kezdő garázs-producerként az ezredforduló előtt én is a ‘68-ból mintázgattam az első (nem hivatalos) remixem. Aztán megismertem Zsoltot. Egy szombathelyi szórakozóhely csocsóasztalánál. Nem tudok csocsózni, általában csak beszélgetni szoktam a csocsóasztal körül. Kiderült, hogy ő „az” a Prieger Zsolti. Én meg az a dj, akinek a bulijára jött. Nem lett azonnal közeli barátság, de ahogy teltek az évek, egyre többször és több helyen egymásba botlottunk. Oda-vissza nemcsak követtük, de mindig nagyon kedves és néha nem annyira kedves, de őszinte szavakkal illettük egymás munkásságát. Aztán úgy 22 évvel a garázsban összetákolt remix után felkért, hogy készítsek egy hivatalos analóg szintis reworkot is a Gipsy Sound Clash-re. Megtisztelő volt. Aminek számomra egy olyan üzenete van, hogy mindaz, amit csinálunk, teljesen független az időtől vagy a helyszíntől, az a lényeg, hogy az efféle utak mindig keresztezik egymást.

 

Fotó: Béky Zoltán.

BOCSKOR BÍBORKA
(Magashegyi Underground)

A 15 éves Bíborka önmagát másokban keresve az Ami, a Saláta és Fenyődiszkó klubokban meghallva a '68-at, felismerve az érzést, hogy ezt maga elé révedve megutaztatva hallgassa tovább, vagy egy kollektív, felszabadító táncolás közben a többiekkel. Ez olyan, mint egy közös sírás, az áttörés öröme vagy az extázisé, amikor felülemelkedhetsz egy-egy tánc-ugrásban az összes földi csökönyösségen, és egy pillanatra elhiszi az ember, hogy varázsló, hogy Istenhez közel van, aztán lába eléri a földet és a jelenlevés értékesebbé, hangsúlyosabbá válik.

Mondom most úgy, hogy Prieger Zsolt nemcsak a zenén keresztül, hanem emberként is a barátom lehet, gyönyörködtet a személye, hogy eszméletlen tudása megújuló folyamatosság, játékos, gyermek, felnőtt, ember, bölcs tudós egy személyben, és ismeri a szenteket minden valláson át és túl, és még Bingeni Hildegárdot is. Ezek a látható és láthatatlan utak egymás felé, ami nem fizikai rokonság, hanem kiterjesztett testvérség ebben a nagy és kicsi világban, ami most adva van nekünk, ahol a zenén és alkotáson keresztül kapcsol be a lényegi Anima Sound System.

 

SZABÓ SIMON
(színész, DJ)

Anyukámtól kaptam meg a Hungarian Astronaut című Anima-lemezt, kazettán. Végre volt egy magyar zenekar, akik pont úgy nyúltak hozzá az elektronikus zenéhez, hogy az mindenhol megállja a helyét a világon. Ebben az időben már jártam lemezboltokba, sőt már zenéltünk is haverokkal, így óriási meglepetés és azonnali rajongás alakult ki Dj Cadik irányába is, aki akkor oszlopos tagja volt az Animának. Cadik bíztatott minket többek között arra, hogy ne konzerv hangmintákat használjunk, hanem egy mini disc felvevővel gyűjtögessünk inkább és alakítsuk ki a saját hangzásunkat. Ez örök jótanács lett, az Anima pedig örök kedvenc. Az már csak hab a tortán, hogy Prieger Zsolttal később színházi, filmes, irodalmi tengelyen is összehozott minket az élet. A kazetta meg a mai napig megvan valahol Muteromnál.

 

Fotó: Szombat Éva.

DÁNYI KRISZTINA
(Morningdeer, Gloria)

Az Anima klipjeivel a fix.tv-n találkoztam először, ahol főként informatikai műsorok mentek, felváltva klipekkel. Ez egy fontos korszakot is jelöl az életemben, ekkor kerültem közel a tesómhoz. Kitörő örömmel ugráltunk a tévé előtt, ha néha sikerült a kedvenc számainkat beszavazni a playlist következő helyére.

Két Anima-kedvencem volt: a Mariguana Cha Cha Cha és a Legyen így ebből az időszakból. Bár kicsi voltam még, egyik dal szövegét sem értettem teljesen, de nem is ez volt a lényeg. A groove-ok, a sound, a klipek stílusa, mindenből áradt az energia és az inspiráció. Valahogy nagyon passzoltak ezek a dalok abba a közegbe, mégis frissek és egyediek voltak. Nekem az az emlékem erről, hogy ők képviselték az „artsy cool” soundot, ami eléggé inspirált a saját útkeresésemben is.

 

Fotó: Kósa Péter.

NÉMETH RÓBERT
(író, újságíró, HS7)

Mi jut eszembe a harmincéves Anima Sound Systemről? A kötelező körök először, persze, a magyar könnyűzene elmúlt bő harminc évének megkerülhetetlen zenekara, nélkülük nem az lett volna a magyar elektronikus zene, ami, vagy nem úgy, és így tovább, ezek az állítások ráadásul mind igazak is. Úttörők voltak. Ők keresztezték idehaza először az elektronikát a folkkal, a dalokat az elektronikával, a táncot a politikával. Eklektika, zenei és kulturális sokszínűség. Én ennek azért alapvetően kívülálló nézője voltam, vagyok – részemről inkább az elismerés vagy az értékelés, kevésbé a kapcsolódás. De ez talán mellékes.

Ami viszont inkább eszembe jut, ha már az Anima, az Prieger Zsolt személye. Nem tudom, van-e még ember a – mondjuk így – magyar zenei szcénából, akivel – eltekintve a legközelebbi zenésztársaimtól – annyit beszélgettem volna az elmúlt sok-sok évben, mint vele. Ezeknek a beszélgetéseknek egy része, főleg olyan bő huszonévvel ezelőtt, vita volt (néha késhegyre menő vita). Nekem őszintén szólva nem is kicsit szájbarágós volt az, ahogyan az Anima a közéleti-politikai-világnézeti álláspontját adagolta. Dubführer, ragasztottuk rá Zsoltra akkoriban. Aztán, milyen érdekes, az, amit a világról gondolunk, mára egészen közel keveredett egymáshoz, sőt, számos kérdésben pont ugyanott állunk. A párhuzamosok a végtelenben, ugye. Viszont ami még ennél is fontosabb: azok a (tulajdonképpen szó szerint) véget nem érő, élvezetes beszélgetések a zenéről, az irodalomról, a mindenről és a mindenségről, Bowie-ról, Dylanről, képzőművészetről, mi tudom én még mi és ki mindenről, nem is folytatnám itt a namecheckelést. Prieger Zsoltot kedvelem, harcos-karcos-haveri-baráti-kollegiális közös történet a miénk. Örülök neki, hogy megtörtént és hogy történik. Prieger Zsolt hiperaktív, kreatív, ötletgazdag, szellemes, mindamellett önazonos, reflektív figura, egy valóságos humán perpetuum mobile. Néha csak nézem azt a tempót, ahogyan működik.

 

ÁGOSTON  DÁNIEL
(DJ, producer, Man + Machine)

Nyitottság, öntörvényűség, bátorság és határsértegetés. Ha későbbi zenei pályám szempontjából kell definiálnom, mit tanultam az Animától, akkor elsősorban ezt a négy dolgot. De ott van az első szigetes élményem a Nagyszínpad mellől, mikor a csak bennem zajló világforradalmat élő tinédzserként cigit sodrok a tánctéren, mielőtt még megszólalna a ‘68. A legvadabb álmaimban sem jutott volna eszembe, hogy egy nap Prieger Zsolt felkér ennek a remixelésére. Tranzitállomás volt nekem az Anima mindig az elektronikus zene irányából az úgynevezett világzene és a tört ütemek felé. Meg aztán ott a rengeteg beszélgetés Zsolttal, hol egy buli afterének konyhájában, hol valamelyik backstage-ben, hol telefonon 40 percen át, hol a dédanyámék foteljeiben ülve a Váci utcában. És az ma is halálbiztos igazodási pontként van úgy, hogy ha elveszek az alkotásban, akkor arra gondolok, hogyan csinálná a Prieger, hogy szólaltatná meg ezt az Anima.

 

HORVÁTH BOLDIZSÁR
(Kelemen Kabátban)

Az Anima nekem zenei ősélmény, a Gipsy Sound Clash és az Aquanistan mai napig hivatkozási alap. Első tömeg- és koncertélmények, az első igazi frontember-élmény Németh Juci személyében. Velük fedeztem fel, hogy az igazi popzene nem a ’90-es évek sztárgyárát jelenti, és hogy az igazi bizony jó is. Az Anima mutatta meg, hogy lehet ízlésesen keverni a műfajokat és zenei korszakokat egy zenekar életében. Néhány évvel később óriási élmény volt szomszédos próbaterembe kerülni velük és tanulni tőlük, később jó pár bulin együtt játszani. Zsolt számomra azon kulturális szereplők egyike, akinek a gondolataival maradéktalanul azonosulni tudok.

 

Fotó: Szil Szilárd.

SZÁSZ VERONIKA
(VENI)

A belső körön és a készítésben részt vett művészeken kívül Prieger Zsolt hallotta először életem első saját lemezét 2018-ban. Emlékszem, hogy éppen grafikát tanítottam a Kisképzőben, amikor hívott, hogy meghallgatta. Izgatottan kirohantam az óráról, és megálltam a kedvenc helyemen, az udvar fáira néző első emeleti ablakban, hogy ünnepélyesen felvegyem a telefont. Akkor beszéltem vele először és hirtelenjében vagy negyven percet beszélgettünk. Pár nappal azelőtt összeírtam, hogy miket mondanék el szívem szerint a lemezről, és azt kívántam, hogy bárcsak valaki megkérdezné ezeket. És ő feltette a gondolataimhoz tartozó kérdéseket. Egyet sem hagyott ki és még a sorrend is stimmelt. Egyszerre volt felemelő és félelmetes, hát ki ez, valami látó, vagy hacker? Honnan tudja, hogy miket írtam le magamnak a gépemen? Te jó ég! És miért ennyire félelmetes az, ha az ember vágya valóra válik? Egyből tudtam, hogy nekünk még lesznek közös ügyeink.

Azóta már számos közös alkotói megmozdulásunk volt, énekeltem neki Kallós Keleti szelet és Bob Dylan Not Dark Yet-et, énekeltem vele Anima Sound System Fume Is the Way-t és táncoltam neki esőben is az első sorban, amikor adoráns pózban adta a beatet a színpadon az Anima család élén. De az Anima dala az egyik olyan, amin életem eddigi összes korszakában ugyanúgy meg tudtam hatódni. Először főleg azon, hogy „más vagyok, így fogadj el”, aztán, hogy „visszanézned nem is kell”, mostanában pedig leginkább azért, mert „csinálj sok-sok gyermeket!”

Mostanra nem csak rajongója vagyok sokszínű munkásságának, sőt nem is csak kollégák vagyunk, de ma már olyannak mondanám őt, aki a belső kör fontos része. Nem csak azért, mert végtelenül tisztelem azért, hogy ennyi éve öntözi tiszta vízzel a magyar kultúra felvirágzásának maréknyi földjét, hogy ilyen hihetetlenül művelt és ekkora alázattal fordul a művész-elődök és a hagyomány felé, és közben ilyen elkötelezetten modern, friss és megújulni tudó, hanem mert rá emberileg is mindig lehet számítani. Amekkora energiával tevékenykedik a magyar-európai kulturális értékek megőrzésén és gyarapításán, akkora energiát tesz bele szeretet-kapcsolataiba is. Nem csak szakmai megnyilvánulásai, de kapcsolatai is minőségiek, melyeket rendkívüli önreflektív képességével és a másokért való folyamatos tenni akarásával érlel egyre értékesebbé. Bármiről lehet vele őszintén beszélgetni és ő sosem fogja maga mögött hagyni éles intellektusát, remek humorát, érzékeny és egyéni világlátását, finomra hangolt kritikai látásmódját, mások iránti tiszteletét, a jó ötletre való fogékonyságát és azt az igaz szívet, ami sokoldalú egyéniségét összefogja.

 

nyitókép: Végh L. Dávid