Nagyon kevés olyan műfaj volt a popzene történetében, amely csúcséveiben komoly inspirációt jelentett, de egy nagyon rövid periódust leszámítva mégis inkább negatív megítélésben részesült, majd az évek során fokozatosan a nagyhatású műfajok közé emelkedett és máig ontja a minőségi zenéket. Az 52. Recorder magazin fókuszába helyezett shoegaze pontosan ilyen, és most, hogy 2017 májusában és júniusában a stílus három nagy alapzenekarából kettő – a Slowdive és a Ride – több mint húsz év után új lemezzel jelentkezik, át is tekintjük a történetét, az első részben a műfaj gyökereit, fejlődését, első csúcsidőszakát, a hamarosan érkező második részben pedig majd a nemzetközi elterjedését és visszatérését követjük nyomon.
Bő másfél éve (a 2015. szeptemberi, 35. Recorder magazinban) tárgyaltuk a dreampopot, ezt a „sokkal inkább karaktert a zenében, mintsem stílust”, amely részben gyökereiben, részben egy jellemző ágában szoros rokonságban áll a shoegaze-zel. Nagyon leegyszerűsítve ott szálazhatók szét, hogy a shoegaze tempósabb, több torzítást és hatalmas, gyönyörű zajt használ, a dreampop pedig inkább lebegtet, ébren álmodoztat. Na, nem mintha utóbbit ne tudná a shoegaze is, szóval tényleg szoros a kapocs. Az azonban könnyedén megkülönbözteti a két dolgot egymástól, hogy a shoegaze egy konkrétan meghatározható ponttól indult, színtérré fejlődött és néhány éves periódusban le is tudta első, termékeny, de kifulladó ciklusát. Ahogyan azonban az összes, egykor divatból kiment nagyobb zenei műfaj és alstílus, a shoegaze is visszatért (a felszín alatt persze folyamatosan jelen volt) és a kétezres évek elejétől újra tényező lett. Nem éppen a nu-gaze néven emlegetett 21. század eleji felmelegített korszaka, sokkal inkább egy folytatólagos beépülése az aktuális gitárzenék közé, amin persze nagyot dobott, hogy a műfajalapító My Bloody Valentine (lent) 2008-ban visszatért koncertező zenekarként, majd 2013-ban elkészítette a már elkészíthetetlennek hitt harmadik nagylemezét. A kifejezetten jól sikerült m b v című album huszonkét évvel követte a shoegaze egyértelmű alaplemezét, a My Bloody Valentine 1991-es mesterművét, a gitárzene rajongóinak legnagyobb fétisét, a Loveless-t. És ez átszakította a gátat. Sorra újjáalakultak a műfaj legnagyobb kedvencei: 2014-ben a Slowdive, 2015-ben a Ride, 2016-ban a Lush adott újra koncerteket és mindegyikük jóval nagyobb közönség előtt, mint fénykorában (de már 2008-ban, a My Bloody-összeállás híre után visszatért a Chapterhouse, a Swervedriver, a Seefeel, 2013-ban a Medicine és a Kitchen Of Distinction, 2015-ben a Flying Saucer Attack is). Az eltelt időszakban mind kanonizálódtak és joggal sütkéreztek az újonnan megtapasztalt szeretetben, miközben a kortárs zenekarok is lépten-nyomon shoegaze-hatásokkal szólalnak meg a Deerhuntertől a DIIV-ig, sőt még a The Field technójában is ott a shoegaze-elem. Most pedig a My Bloody Valentine melletti két legfontosabb együttes is új lemezt ad ki egy hónap különbséggel – a Slowdive-ét már hallhattuk, a Ride-é június 16-án érkezik.
A VISSZATÉRŐ SLOWDIVE-ALBUMRÓL ITT ÍRTUNK.
Gyökerek
Ahogyan a shoegaze szubzsánerei, más stílusokkal való kereszteződései sokféle hatásból táplálkoznak, úgy magának a definiálható műfajnak a gyökerei is szerteágaznak. A definálhatóság persze itt is vérmérséklet kérdése, de ha kiindulópontnak az 1988-as paradigmaváltó My Bloody Valentine-EP-t, a You Made Me Realise-t vesszük, akkor a stílus leginkább a Cocteau Twins-féle dreampop, a sokféle noise rock és az akkor aktuális space rock háromszögében fogant – és az említett augusztusi EP után a novemberi első MBV-nagylemezen (Isn’t Anything) forrt tovább. Aztán 1989-1990 során fejlődött a Temze völgye mentén (London-Reading-Oxford) színtérré és leginkább olyan zenekarokat tartalmazott, amelyek többnyire a gitáreffektek játékával, a zaj valamilyen fokú használatával, az angyalkórusként, éteriként jellemzett vokálokkal, a hangszerek egymáshoz képesti megszólalását leginkább wall of soundként elképzelő módszerrel és befelé fordulással fejezte ki magát. A Velvet Underground, ahogyan minden gitárzenénél, itt is ősforrás, zajos, drone-os kísérleteik, de a krautrockzenekarok, főleg az Ash Ra Tempel és a Faust (de a Can és a Neu!) atmoszférateremtő képessége is előképnek tűnhet.
Közvetlenebb kapcsolat két skót zenekar, a gothwave-ből dreampopot szülő Cocteau Twins és a zajpopot újradefiniáló The Jesus And Mary Chain (a 2014-es Beautiful Noise című shoegaze-doksi is rájuk koncentrál, a MBV mellett). E két zenekar már külön is szinte több mint előkép, majdnem shoegaze – előbbi a lebegésében, utóbbi a sodrásában nagyhatású – ha kereszteznénk őket, az műfaji klasszikus lenne. A Cocteau korai lemezei azonban még inkább csak előképek, ám 1990-es albumukkal (Heaven Or Las Vegas) már telibe kapták a zeitgestet, ha eggyel kevésbé zajosan is. A Psychocandy című 1985-ös JAMC-debüt nemcsak a shoegaze-nek mutatott utat zajhasználatban, de a kortárs rockszíntérnek is, viszont széttorzított dalaik alatt hagyományos szerkezetű popdalok sorakoztak és a Reid-fivérek a befelé fordulás helyett kifelé tomboltak. Ők 1992-ben, konvencionálisabb rockalbumok után készítettek ismét zajba fürösztött LP-t, a Honey’s Dead csont nélkül beleillett a kortárs shoegaze-megszólalásba (idén áprilisban nekik is volt egy visszatérő lemezük, közel húsz év után). A dreampop- (további 4AD-zenekarok: Dif Juz, Cindytalk, AR Kane) és noiserock-inspirációk (a Sonic Youth és a Dinosaur Jr. is jelentős) mellett a neopszichedelikus spacerock zenekarok kortárs színtere gyakorolta a legnagyobb hatást a műfajra. Elsősorban a Hawkwindből és Pink Floydból, kozmikus rockból táplálkozó Spacemen 3, de a drone-zajos megszólalású Loop is hatással volt Kevin Shields zenekarára, a My Bloody Valentine-ra, amely gótikus posztpunkból, twee-s janglepop érintéssel jutott el a dreampopos indierockig, majd 1988-as, említett kiadványaival új minőséget hozott létre és példakép lett.
Az önmagát ünneplő színtér
A legelső megihletett rokonzenekarok jórészt a C86-os janglepop-színtérről érkeztek és nem is maradtak sokáig (a henye The Pastels és a dreampopos The Field Mice), de a spacerockos The Telescopes például már az egyik első korai példa, akárcsak az indiepoposabb Kitchens Of Distiction és a Pale Saints. Utóbbi már a klasszikus shoegaze-megszólalás – zajgitár, étervokál, wallofsound – egyik nagy úttörője és egyben a londoni szcéna alapzenekara (kerületileg Camden volt a központ, akárcsak néhány évvel később a britpopnál). Melléjük csapódott a Lush (lent), a Moose, a Chapterhouse (balra), az éppen megalakult és egészen másfelé tartó Stereolab (és a Blur is, amely 1991-es Leisure című első lemezén a Madchester-hangzás mellé shoegaze-t kevert útkereső dalaiban). Együtt ittak, egymás koncertjeire jártak, gyakran kötöttek ki egymás színpadain, és ugyan biztató kritikákat kaptak, de nem okoztak tömeghisztériát. A Melody Maker popzenei hetilap elnevezte őket Az önmagát ünneplő színtérnek (The Scene That Celebrates Itself), ami nyilván gúnyos és igazságtalan (valamint végtelenül hülye) címke volt, akárcsak a cipőbámulós zenekarok stigma, ami ma már a műfaj elfogadott neve. A shoegaze-t egy Moose-koncert beszámolójában sütötte el a Sounds (az újonnan alakult együttes énekese végig a földre ragasztott dalszövegeket nézte), majd vette át az NME és a Maker. Persze hogy cipőbámulók voltak, hiszen a zene egyik fő jellemvonását a gitárpedálokból kinyert effektek jelentették. Torzítás minden fokon (Distorsion, Overdrive, Fuzz, Feedbacker), moduláció több rétegben (Flanger, Phaser, Chorus, Vibrato), játék a visszhanggal (Echo, Delay, Reverb, Tremolo) és így tovább. Hogy a megfelelő legyen a megszólalás, mély koncentráltságban kell figyelni a pedálokra. De már csak azért is igazságtalan címke volt, mert ezek a zenekarok jellemzően nem vágytak a klasszikus rocksztárságra, ünneplésre, sokkal inkább befelé forduló zenészek alkották az együtteseket, ahogyan a Ride egyik dalszerzője, Mike Gardener fogalmazott: „nem az egónk kiteljesítésére akartuk használni a színpadot.” Normális, átlagos emberek voltak, akik azt sugallták rajongóiknak, hogy ők is állhatnának itt, álljanak itt, csinálják. Ezzel párhuzamosan a vizualitás nem volt jelentős tényező, maximum a hang örvénylését kifejező lemezborítókon számított.
A klasszikusok
A Pale Saints és a Lush már 1989-ben remek EP-ket, minialbumokat, a Kitchens Of Distortions erős nagylemezt készített, de aztán 1990 tavaszán a My Bloody Valentine folytatta az útmutatást a még zajosabb Glider EP-vel és sorban mutatkoztak be a többiek. A House Of Love-os janglepop és a The Stone Roses-os neopszichedélia felől közelítő Ride (jobbra) 1990 elején debütált, akárcsak a The Boo Radleys. Előbbi év végére letette a műfaj egyik sarokkő-lemezét, a zajos-popos ágat meghatározó Nowhere-t (aztán második albumával, az 1992-es Going Blank Againnel már jórészt a britpopnak ágyazott meg), utóbbi 1991-es EP-ivel találta meg a többiekénél színesebb, melodikusabb hangját és lépett is tovább 1993-as, már csak nyomokban shoegaze-es, sokkal inkább neopszichedelikus remekművével, a Giant Steps-szel. Szintén 1990 elején jelentkezett első EP-jével a Chapterhouse – ők még inkább a Stone Roses-es vonalról léptek le, gyakorlatilag a shoegaze leggrúvosabb zenekaraként a Madchester-ízt hozták be.
Ősszel kijött az első Swervedriver- (a színtér rockzenekara lettek) és az első Slowdive-EP (fent) is, aminek dreampopos-örvénylően zajpopos megszólalásával teljes lett a shoegaze-kör. Pláne, hogy a Lush-féle EP-kollekció (Gala) és az első Pale Saints-album (The Comforts Of Madness) a Ride-féle Nowhere-rel meghozta a műfaj első mesterhármasát. 1991-ben hangzóanyaggal is előjött a némileg konvencionálisabban indiepopos Moose, az ipari alapokon lüktető Curve, az egzotikusabb hangszerektől, megoldásoktól sem félő Blind Mr. Jones, az inkább alterrockos-zajos Catherine Wheel. A következő évben pedig már a másodgenerációsok (Adorable, The Verve - az ő 1993-es első lemezük adta a cikk címét: Storm In Heaven, Swallow) mutatkoztak be, miközben persze a nagyok a kulcslemezeikkel folytatták. 1991 őszén kisebb tumultus volt a műfajban, hiszen a remek év eleji Chapterhouse-debütalbum után ekkor jelent meg az első Slowdive- (Just For A Day) és Swervedriver-lemez (Raise), majd a remek Moose-EP-gyűjtemény előtt a minden vivő Loveless is. Majdnem szó szerint mindent vitt a második My Bloody Valentine-album, hiszen kis híján csődbe küldte Alan McGee Creation kiadóját, annyira sokáig, sok stúdióban, sok hangmérnökkel készült, de a maximalista Kevin Shields tényleg összehozta a műfaj szavakkal nehezen visszaadható, legfontosabb, legnagyobb hatású és legjobban szeretett albumát. Ha már itt tartunk, a Creation mellett a 4AD volt a zsáner másik fiókkiadója. Úgy általában biztató volt a shoegaze helyzete, 1992-ben még számos kulcslemez készült (Lush, Curve, Pale Saints, Boo Radleys, Blind Mr Jones, JAMC) és a tősgyökeres brit műfaj Amerikában is hatásos követőkre talált (Drop Nineteens, Lilys, Medicine).
Dömötör Endre
(folytatjuk)
a shoegaze egy lehetséges családfája / térképe:
a shoegaze egy másik lehetséges családfája / térképe:
