Sztereotípiák – A Blur lemezei (1991-2015)

A Blur 2015. április 27-én, tizenkét év után új lemezt adott ki, de mondhatjuk úgy is, hogy tizenhat év után újra érkezett egy Blur-lemez Graham Coxon gitárossal (aki ugye az eddigi utolsó, 2003-as Think Tankről már hiányzott). A klasszikus albumokért felelős Stephen Street producerrel készült friss The Magic Whip nagyon jó lett, de nem csak erről az albumról, hanem a teljes Blur-diszkográfiáról megírtuk véleményünket.

Leisure

(Food, 1991)
Megjelenésekor viszonylag sikeres, a shoegaze- és Madchester-hullámot fáziskéséssel, de még éppen az utolsó jó pillanatban elkapó Blur-bemutatkozás idővel, a későbbi sokkal jobb lemezek után teljesen felejtőre került, pedig mai füllel újra előjönnek erényei. Eleve megdöbbentő, hogy sokszor mennyire hangzásbeli előképe az 1994-ben feltűnő Oasisnek, plusz lehet, hogy Albarnék itt csak másolták a divatos stílusokat, de dalszerzői erényeik már ezeken a felvételeken is megmutatkoznak. Sokkal jobban öregedett, mint sok kortárs sikeralbum.

7.5 

A BLUR-VISSZATÉRÉS OKÁN TERMÉSZETESEN A TELJES ÉLETMŰVET ÁTTEKINTETTÜK - KÉPZELT RIPORTTAL.

Modern Life Is Rubbish

(Food, 1993)

A nagy átvedlés lemeze. A sikertelen amerikai turnétól megcsömörlött és Nagy-Britannia iránt nosztalgiát érző zenekar a Suede-del való rivalizálás hatására szárnyakat növesztett, újradefiniálta magát és írt egy kompakt, erős mod-, valamint glam- és posztpunk-hatásokról tanúskodó, nagyon angolos lemezt, ami lényegében a britpop és saját karrierje szempontjából is irányadó és példamutató lett. A kaleidoszkopikus anyag a kisvárosi, külvárosi álmodozókat is éltette – egyetlen hibája, hogy picit hosszabb a kelleténél.
9 

Parklife

(Food / Parlophone / EMI, 1994)

1994-re – nem kis részben a Blurnek is köszönhetően – a brit zenei színtér hosszú idő után ismét élettel teli, optimista lett, amit a Parklife című, még az előzőnél is sokkal színesebb album tetőzött be. Coxonék bármit próbáltak ki, működött. Üresjáratok nélküli, perfekt lemez, amelynek popzenei kereteken túlmutató a hatása: kulturális jelentősége okán a Cool Britannia, a kilencvenes évekbeli brit büszkeség egyik fő forrása is.
10 

The Great Escape

(Food / Parlophone / EMI, 1995)

Aztán bármit próbáltak ki, nem igazán jött össze. Oké, ez nyilván túlzás a britpop-háború okán is emlékezetes The Great Escape-pel kapcsolatban, de az meg kétségtelen, hogy a bevált receptekkel főztek ekkor és a nagy bulizás közepette nem mindig figyeltek oda, így néha odaégett a végeredmény. Legalábbis túlfőzött lett és jóval több az üresjárat az elviselhetőnél, bár azért a slágereken túl így is akad néhány kiemelkedő, a britpop-mocsárból kiutat mutató dal (He Thought Of Cars, Yuko & Hiro).
8 

Blur

(Food / Parlophone / EMI, 1997)

A kiút pedig a hanyagabb megszólalás, a lo-fi esztétika, az amerikai kortárs indierock-zenekarok felől érkező hatások képében mutatkozott – a Blur másodszor is újra kitalálta magát. Sőt, a Blur igazából a Parklife-fal lényegében egyenrangú album, talán csak kulturálisan kevésbé fontos és zeneileg kevésbé korszakalkotó. Amúgy egy mai napig érvényes, élvezetes, gyenge pillanatok nélküli kiadvány – példamutató lett a saját béklyóikból sikeresen kiszabadulni, megújulni kívánó együttesek számára.
9.5 

13

(Food / Parlophone / EMI, 1999)

A béklyókból való kitörés után a kvartett nem állt meg az úton és a nyomott, kibukott hangulatú 13-on befejezte saját hangzásának dekonstruálását, a posztrockos, szélsőségekig vitt elemek beemelésével tulajdonképpen teljesen felszabadította magát és bebizonyította, hogy tehetséggel mindent lehet. Ugyanakkor Albarn szakítása, a zenekaron belül egyre romló hangulat és a brit zenei életet is jellemző megtorpanás azért a lemezanyagon is érezhető, a kísérletezés néha céltalan, az elkeseredés pedig nihilizmusba csap át.
9 

Think Tank

(Parlophone / EMI, 2003)

Sok ötlettel teli, sok mindenre rácsodálkozó, de csak félig, fél szívvel elkészített, ráadásul már csak trióban, Coxon nélkül megszült lemez. Mutatja, hogy ideális esetben milyen lehetett volna egy 2000-es évekbeli Blur, játékosabb az előzőnél, de leginkább Albarn kiforratlan lemeze (Gorillaz-pop, afrikai hatások), amin három lassú szám az igazán értékelhető pontok (Out Of Time, Good Song, Sweet Song).
7 

MÉG TÖBB DISZKOGRÁFIÁRÓL OLVASNÁL? BJÖRK, PRINCE, A PET SHOP BOYS, A SPARKS ALBUMAI.

The Magic Whip

(Parlophone / Warner / Magneoton, 2015)

12 év után új Blur-lemez, vagy még inkább: 16 év után új Blur-lemez Coxonnal, és a klasszikus albumokért felelős Stephen Street producerrel – jól hangzik! Mivel már 1997 óta tudjuk, hogy a britpop nem nagyon fog visszaköszönni, így ezen az albumon is többségében Coxon megunhatatlan gitárfetisizmusát, Albarn balladisztikus, afrikanista énjét, és természetesen fülbemászó, néhol a pop fogalmát újraértelmező dalokat kapunk: legyen az egy korai időket idéző, vagy katonai menetelésre való szám, esetleg egy modernkori musical, netán a kötelező, bár stílszerűen már kissé öreges blurpunk vagy gospelbetét, és majdnem a legvégén, egy elképesztően cuki gigaslágergyanú. Egyszerre van benne a sikeres visszatérő lemezek esszenciája - az eltelt évek könnyed átugrása és áthidalása -, valamint a az is, hogy ha az eltelt években feloszlás helyett jöttek volna sorban a friss Blur-albumok, akkor is valahol itt tartanának ma. Hamisítatlan Blur, és ez nekünk ennyi év távlatából elég is.
8.5

a Lonesome Street klipje: 

a There Are Too Many Of Us videója: 

a Go Out klipje: