A tökéletesség keresése – My Bloody Valentine

Az Intro

A My Bloody Valentine életútja nem egyszerűen egy módosulat változata, hanem konkrétan szöges ellentéte a hagyományos rockzenei karriernek (értsd: erős kezdés, majd fokozatos elhalványulás). Egy furcsa hasonlattal élve még akár azt is mondhatjuk, hogy az MBV-görbe leginkább egy szabványos felépítésű poszt-rock számmal vonható párhuzamba: lassú, elnyújtott felvezetés, egy mindent elsöprő tetőpont, majd egy gyors és hirtelen lecsengés. Az ír formáció azonban a könnyűzene fejlődésére kiváltott hatását tekintve is nagyban különbözik a világ zenekarainak jelentős hányadától: az 1991-es Loveless című főműve egy saját korán és műfaján is túlmutató alkotás, melyet még maga a My Bloody Valentine sem volt képes felülmúlni. Sőt folytatni sem. A legendás második lemezt egy keserves, kiadó-, tag-, és hangzáscserékkel kikövezett út előzte meg, mely során egy stúdió- és két minialbum, valamint nyolc EP született, bizonyítva, hogy a zenekar utolsó kiadványa ugyanannyira egy ihletett periódus, mint a sok éven át tartó, kemény és megfeszített munka gyümölcse.

A Conway-évek

A My Bloody Valentine 1983-ban alakult az írországi Dublinban: a kezdeti időkben Colm Ó Cíosóig doboshoz és Kevin Shields gitáros-másodvokalistához csatlakozott énekesként, valamint fő dalszerzőként Dave Conway, és az ő billentyűs barátnője, Tina. Korai fázisában (például a Berlinben készült bemutatkozó minilemezen, a This Is Your Bloody Valentine-on) a zenekar nem sok újat mutatott a maga The Cramps és The Birthday Party vonalán haladó, Conway öblös hangjától zengő, szintis, zajos, kásás kripta-goth-punkjával. Következő anyagaikon már érezhető a korszak nagy The Jesus & Mary Chain-mániája, valamint az is, hogy Shields kezdi átvenni az irányítást: a korai gótikus világot lényegében zajpopra cserélték, bár a vokálok néhol erősen reszketegek, a hangzás pedig még sokszor igencsak roskatag.

A felfelé vezető út

A később íróvá előlépő Dave Conway 1987-ben kiszállt a zenekarból, így végleg Shields lett a My Bloody Valentine atyaúristene. Az főénekesi helyre Bilinda Butcher került, a véglegesült felállás pedig sorban jelentette meg a többször is hangulati váltást hozó kislemezeket és EP-ket (hol melankolikusabb, hol twee-popos, aztán egyre zajosabb anyagok ezek). A siker még most sem környékezte meg a zenekart, a tagok elkeseredettségükben pedig már a feloszlást fontolgatták, ám ekkor fordult a kocka. A Valentine épp Alan McGee zenekarával, a Biff Bang Pow!-val koncertezett együtt, és a turné annyira meggyőzte a Creation Records-ot vezető kiadógurut, hogy szerződést ajánlott nekik. Az ott kijött 1988-as You Made Me Realise EP végre némi hírnevet szerzett a kvartettnek, és megkétszerezte a közönségét. Művészileg is ezt szokás a MBV legjobb nem-nagylemezének tartani, hiszen a korongon hallható zenekar lényegében már saját hangzással rendelkezik.

Még az év novemberében megjelent az Isn't Anything című első nagylemez, amelyet rangos popzenei körökben a shoegaze-mozgalom legnagyobb ihletőjének, valamint a nyolcvanas évek egyik korszakalkotó anyagának tartanak, ezért is meglepő mai füllel, hogy a lelkendező kritikákhoz képest ez még mennyire nem az a zenekar (és hogy bizony akárhogy is nézzük ez még korántsem korszakalkotó album). A lemez a Realise vonalát viszi tovább, vagyis érezhető, hogy a később a Loveless-en kicsúcsosodó, torz, szomorú-szép, túlvilági zajgitár hangzás már kialakulóban van, ám a debütalbumon szereplő stádium még inkább a kísérleti fázis. Ettől függetlenül az Isn't Anything egy sereg zenekarnak mutatott utat, a My Bloody Valentine pedig a Creation legnagyobb fogása lett. Ironikus, hogy Shields-ék a következő albummal mégis mennyi gondot okoztak a kiadónak.

A Loveless

Kevés lemez létezik a könnyűzene történetében, amelyet több legenda övezne, mint a My Bloody Valentine második albumát. A fáma szerint 19 stúdióban, 16 hangmérnök segítségével rögzítették (igaz, valójában csak Alan Moulder, majd később Anjali Dutt végzett ilyen jellegű munkát a kész művön), összköltségét pedig negyedmillió angol fontra becsülik (ugyan maga Shields állítása szerint az egész produkció nem került többet 160 ezernél). A kétes információk helyett azonban hagyatkozzunk a tényekre: a Loveless elkészítése tényleg hosszú és megerőltető folyamat volt, mely nem csupán anyagi, de fizikai és mentális következményekkel is járt. Colm Ó Cíosóig dobos eleve fedél nélkül tengődött akkoriban, ráadásul betegsége miatt dobsávjai közül is csak nagyon keveset tudott feljátszani, emellett Shields és Butcher 1988 óta tartó magánéleti kapcsolata is lényegében a lemez készítése közben esett darabokra. A kiadó embereinek sem voltak éppenséggel jó napjaik: hónapok teltek el kézzelfogható eredmény nélkül, a Creation pénze pedig egyre fogyott. Fokozódott a feszültség a két fél között (a cég alelnöke szó szerint beleőszült az idegeskedésbe), bár az album előtt a kiadónak még sikerült kicsikarnia két EP-t a zenekarból: az 1990-ben megjelent Glider és az 1991 elején kiadott Tremolo kislemezek már jóval közelebb állnak a Loveless-hangzáshoz, mint az Isn't Anything esztétikájához.

Azonban bármennyire is sejteni lehetett a zenekar új irányvonalát, a Loveless-re még az azt megelőző EP-k sem készítettek fel senkit. Az albumon lényegében Shields az egyedüli zenész (igaz, néhány dobtémát, valamint a Touched című dalt Ó Cíosóig rögzítette), hiszen mind Googe basszusfutamait, mind Butcher gitártémáit, mind pedig a dalok ritmusképleteit ő vette fel, illetve illesztette össze. Igaz, a lemez elkészítése nem egyszer majdnem az őrületbe kergette az MBV-vezért: minden irányítást a maga kezében összpontosított, a legapróbb részletekig odafigyelve a munkafolyamatra. Stúdióról stúdióra ugrált, hónapokig, sőt, évekig üldözte a fejében körvonalazódó hangzást, miközben egyedül Alan Moulderben bízott annyira (beleértve saját zenésztársait is), hogy képes legyen vele együtt dolgozni. Több mint két évtizedes távlatból azonban világos: az elkészült mű megért minden egyes belé fektetett fontot.

Shields ugyanis sosem hallott, egyedi, a szó legszorosabb értelmében véve hatalmas, gigantikus zajrock-monstrumot alkotott, belül gyöngéd, puha, szívmelengető szerzeményeket méteres vastagságú hangfüggönyök és többtonnás, agyrobbantó gitárorkánok mögé bújtatva. 1991 őszén lehetett mást hallgatni, de nem volt érdemes: míg a Nevermind a tömegeket szórakoztatta, addig a Loveless a kifinomultabb közönségnek szolgált táplálékul, a szónikus gyönyörűség egy addig érintetlen magasságába emelkedve. A lemezen felsorakozó tizenegy dal mindegyike kincs: van olyan, amely elképesztő erejével pusztít (Only Shallow, Come In Alone), van, amelyik édeskés szintidallamaival bűvöl el (When You Sleep), és van, amely dobhártyamorzsoló gitárhangzása ellenére is a világmindenség leggyönyörűbb szerzeményei között foglal helyet (Sometimes).

A lemez elsöprő kritikai fogadtatásban részesült, ennek ellenére (nem meglepően) a Creation és a My Bloody Valentine útjai elváltak. A zenekart 1992-ben az Island szerződtette; a kiadó 1997-ig körülbelül félmillió fontot invesztált a zenekarba, melynek egy része egy új stúdió felépítésére, a másik pedig a következő nagylemez elkészítésére ment el, ez utóbbi persze azóta sem készült el. A felvételek során Shields kissé megháborodott: egy kilencvenes évekbeli interjúban arról beszél, hogy speed metalt és jungle-t szeretne játszani, és Alan McGee is felidézi egyik nála tett látogatását, amikor az MBV-főnököt 20 csincsilla és némi szögesdrót társaságában találta otthonában. 1991 óta csak két feldolgozás jelent meg a zenekar neve alatt (egy Wire- és egy Louis Armstrong-átirat), az Islanddel pedig 2001-ben jogilag is külön utakra tértek.

Sokévnyi szünet után a zenekar 2008-ban kezdett újra koncertezni, ám lemezfronton azóta is csak ígéretekkel vagyunk kénytelenek beérni. Shields állítása szerint 60 órányi felvétel maradt fiókban a kilencvenes évekből, és a kérdésre, hogy lesz-e valaha új My Bloody Valentine-anyag, a vezér száz százalékos igennel válaszol.

Judák Bence

http://www.mybloodyvalentine.net/ (rajongói oldal)

a teljes 50 perces Loveless: