David Bowie 2016. január 10-én elhunyt. A hírt minden körülmények között nehéz lett volna feldolgozni, de azért volt különösen az, mert két nappal korábban, hatvankilencedik születésnapján jelent meg ismét radikálisan újító, járatlan útra térő és a jövő idő ígéretét hordozó Blackstar című új lemeze (erről lásd drMáriás írását itt). A világ azóta azt próbálja megfogalmazni, hogy miért ő a legnagyobb popsztár. Mert az és az is marad. A 39. Recorder magazin címlapján is Bowie-t láthatjuk és a Front cikk is róla szól, ez következik most, azon a napon, február 24-én, szerdán, amikor magyar zenészek tartanak jótékonysági emlékkoncertet a tiszteletére az A38-on.
David Robert Jones-t nem ismertük (ez anyakönyvi neve), de Jones-t az olyan közeli munkatársai sem ismerhették, mint mondjuk azok, akikkel utolsó lemezét vette fel. Például akár a zenekarvezető-szaxofonos, Donny McCaslin sem. Hiába töltöttek együtt heteket a stúdióban, Bowie hiába fedhette fel neki betegségét, Donny McCaslin ezáltal csak David Bowie-t ismerte meg jobban, de Jones-t semennyire. Egyértelműen naiv tévedésben vagyunk, amikor arra következtetünk a hetek óta csillapíthatatlan tempóban érkező rengeteg, akár hozzá igen közeli személyektől származó megemlékezésekből, hogy most már aztán tényleg összerakhatjuk ezekből az ember igazi profilját. Nem, mi csak Bowie-t ismerhetjük meg egyre alaposabban, róla beszélhetünk, Jones megmaradt – és megmarad – feleségének, Imannak, gyerekeinek, Alexandria Zahra Jones-nak és Duncan Jones filmrendezőnek, meg néhány tényleg közeli barátnak – mostanra látszik, privát énjét és életét tökéletesen meg tudta őrizni úgy, ahogy szerette volna. Az elmúlt hetek egyik tanulsága az, hogy mindenki másnak be kell érnie Bowie-val (és ez persze nem panasz), őt vizsgálgathatjuk, róla gondolhatjuk, hogy milyen jó fej ember volt. Mondjuk ez a két figura azért alighanem nincs is olyan távol egymástól.
Amit mostanra, Bowie halála után másfél hónappal egészen pontosan láthatunk, az ez: a világ azt gondolja, hogy elveszítettük minden idők legnagyobb popsztárját, a legnagyobb hatású zenészt és a legkarizmatikusabb előadót – így, az egyik jelző nélkül. És ráadásul egy olyan embert, aki elképesztően szerethető volt, és aki nagyon sokaknak adott rengeteget szeretetével – és itt még csak azokról van szó, akik tényleg ismerték, kapcsolatban voltak vele, első kézből tudnak róla mesélni. Viszont ezek között nincs egyetlen olyan sztori sem, amelyik ne azt domborítaná ki, hogy az ember, aki saját határaival tökéletesen tisztában volt, hogyan ültetett el mindenkibe valami jót, ami emlékké lett róla, amiből építkezni lehet tovább. Építeni a Bowie-mítoszt, vagy a Bowie-valóságot (ő az utóbbi híve volt, főleg életének utolsó harmadában – lásd a Reality című 2003-as albumot).
Szóval furcsa, de a halálára való hihetetlen ráeszmélés után nagyon úgy néz ki, hogy a szűnni nem akaró dicshimnuszok időszakában leszünk még egy jó darabig. Csakhogy Bowie aligha szeretett volna magáról ilyeneket. Nyilván pontosan tisztában volt vele, hogy ki ő, mit ér és mit ért el, de például nem véletlenül zárta ki a nyilvános temetés lehetőségét végrendeletében. Jöjjön tehát egy olyan élet nagyon sűrített összefoglalása, amelynek (majdnem) minden fordulata szuperlatívuszokat érdemelne, de amiket most nem kap meg minden mondatban.
Bowie kezdettől koncentráltan, lépésről-lépésre haladva építette fel magát azzá, aki az utolsó huszonöt évére lett. A változások embere ugyanis eljutott arra a pontra, amikor már nem volt miért változni, és felesége, Iman mellett csak önmaga tökéletesítésén dolgozhatott (a közeli barátok mind ezt nevezik radikális fordulópontnak Bowie magánéletében). A tökéletesítés persze mindig apró változások sorozata, és máris itt rejlik a Bowie-tanulságok közül a legfontosabb: egészen addig változhatsz, ameddig önmagad tudsz maradni.
DAVID BOWIE LEGJOBB 12 ALBUMA - SZERINTÜNK.
A folyamatban persze volt veszteség is, a forradalmi hatású lemezek elmaradása. A hetvenes évek kreatív csúcsidőszaka a számtalan pozitívum mellett a drogokba merülést és a depressziót is elhozta. A kiegyensúlyozott kilencvenes évek viszont művészi küzdelmet eredményeztek, de lám, Bowie csak eljutott addig, hogy a Blackstarral kreatív csúcson tudjon kiszállni. A mélypontot jelentő, szétszór(ódot)t Bowie-t jelképező 1984-es Tonight időszaka után fokozatosan összerakta magát, visszatekintve tisztán látszik, egyik lépése logikusan következett a másikból. Az 1987-es Never Let Me Down ismét sikeres lemez lett (amúgy nyilván a legrosszabb albumai közé tartozik, bár az a-oldal koherens, korrekt, igaz cserébe a b borzalmas), de ezzel legalább rádöbbent, hogy az úttörő munkákról híres évtizede után a nyolcvanasokban már ő is csak követő, leginkább saját, sokmilliós táborának igényeit vizslatja és így a szabadsága visszanyeréséhez megalakított Tin Machine rockkvartett lehetett bármilyen kudarc is, újra a megszokott, helyes mederbe terelte. Az 1993-as Black Tie, White Noise-on bátran ugrott, és ennek eredménye, az 1995-ös Outside hosszú évek után ismét egy erős lemez lett, az 1997-es Earthling a Bowie-esztétika, az örök változás modern megvalósítása, egyben az utolsó fiatalos fellángolás (amit csúnyán akár kapuzárási pániknak is nevezhetünk és erre különben a lemez gyorsan avuló hangzásával rímel is). Az 1999-es ’Hours…’ kapuzárás kettő, szembenézés az idővel, talán nem véletlen, hogy ezután, 2000-ben született lánya. A 2002-es Heathenön kialakította kései, míves korszakának hangzását, a 2003-as Reality pedig a tisztán átlátott pillanatkép, egyértelműen az időszak legjobb albuma. Azt azért figyeljük közben, hogy milyen szépen követik egymást a lépések? Nagy kérdés, hogy innen hova mehetett volna tovább, de persze még ő sem tervezhet meg mindent, a Reality turnéján bekövetkezett szívbetegség, a leállás alighanem a legjobb pályára terelte. Leült négyéves lánya mellé és még tizenegy éven át nevelte, szerette családját, végső, kifelé is sugárzott önképe eddigre már tényleg készen volt, és amikor 2013-ban, totális titkolózás után egyszercsak megjelent a 2013-as The Next Day, akkorra már jó eséllyel az is megvolt, hogy milyen lesz a következő lépés, aztán a következő, és hogy lépi, ameddig tudja.
Nézzük meg Bowie összes fényképét, ami a nyolcvanas évek elejétől készült róla. Egyrészt már ekkor az látszik mosolyán, hogy „nyugi van, elértem, amit el lehetett, az elmúlt tíz évben megvalósítottam, amit meg lehetett, ha most leállnék, akkor sem lenne semmi gond, lazíthatok.” Ha így is volt, ez a nyolcvanas évek közepének lustább, a nagy sikertől (az 1983-as Let’s Dance album slágereivel stadiontöltő produkció lett) kicsit azért megszédült időszaka még kellett ahhoz, hogy legyen miből kijózanodni. A kilencvenes évekbeli fotókon már az is ott van arckifejezésében, hogy boldog szerelemben él, hogy tényleg minden rendben van vele és ezt kész bárkivel megosztani, pontosabban meg nem, hiszen Jones az csak keveseké, de kész adni belőle, méricskélés nélkül. Nem kérdés, hogy hetvenes évekbeli korszaka a legnagyobb hatású és zeneileg legjobb, de az sem, hogy ez a kilencvenes évektől kiteljesedő és húsz éven át tökéletesedő figura az, aki most minden túláradó megnyilatkozásból visszaköszön.
MAGYAR ZENÉSZEK EMLÉKEZNEK BOWIE-RA.
Bowie jelentőségét lehetetlen pár oldalban megragadni, az meg igazából értelmetlen is lenne, hogy bárki elkezdje sorolni, ki mindenkire hatott. Nem is sorolja senki, hiszen mindenki tudja, hogy Bowie lényegében minden zsánerben, majdnem minden zenészre hatott. De tényleg mindenkire. Aki nem volt rajongója, az sem tudta kikerülni hatását. Egy grafikus foglalta össze jelentőségét most legtömörebben, hét-nyolc képben, mert a legfontosabbak tényleg ezek voltak. Az örök kísérletezésre, a folyamatos alkotásra való biztatás, egész életműve azt súgja, hogy bármit alkothatsz, hogy merj járatlan utakra lépni! Aztán azzal, hogy egy olyan korban kérdőjelezte meg a nemi szerepek, identitások bebetonozottságát, amikor az még Angliában is robbanást okozott, nagyon sokakat bátorított arra, hogy merjék felvállalni önmagukat, akárkik is legyenek. Bowie híres volt önzetlenségéről is, ha szükség volt rá, bőkezűen adott és nem reszlit, hanem egyik legjobb dalát, ha azzal megmenthetett egy zenekart (az All The Young Dudes-zal a Mott The Hoople-t), támogatta azt, akiben meglátta a tehetséget, legyen az a szétesett Iggy, vagy a még senki által nem ismert Klaus Nomi. És a több száz további nagyvonalú lépés közül tényleg már csak egy: ha szót emelhetett a rasszizmus ellen, azt a legstílusosabban tette, a vele interjút készítő Music TV-n kérte számon 1983-ban, hogy miért nem játszanak fekete zenét. Hamarosan adásba került Michael Jackson.
És végül mind közül a legfontosabb: változhatsz és képes is vagy változni, ráadásul úgy, hogy közben végig önmagad maradsz. Hol erre, hol arra változol, de ha közben hű vagy ahhoz, aki alapvetően vagy, akkor abból a végén csak valami jó sülhet ki.
Dömötör Endre
A RECORDER SZERZŐINEK KEDVENC BOWIE DALAI.
a mai, február 24-i jótékonysági emlékkoncert Facebook-eseményoldala, a fellépő előadók a bevétellel "A zene mindenkié" Egyesületet támogatják
a Blackstar című utolsó Bowie-album:
a Lazarus klipje:
