2016. január 10-én elhunyt David Bowie. Bár halogattuk, de most elbúcsúzunk tőle.
Nyolc óra egy perc volt, a szekszárdi kórházban, fent a hegyen, a Vesegondozó előtti parkolóban ültem az autóban, épp időben értünk ide, elkezdtem a várakozást, amikor felhívott egy kedves ismerős, aki nem szokott hétfő reggel, ilyen korán telefonálni. Amikor letettük és úgy egy perc után tiszta gondolatokat észleltem, akkor valami olyasmit állapítottam meg, hogy alighanem nem vagyok sokkos állapotban, hogy tudok gondolkodni. Kiszálltam az autóból, bezártam a kocsiajtót, ezt nyugtáztam is magamban, oké, bezártam a kocsit, ez rendben, bementem a váróhoz, de miért is? Hogy elmondjam édesanyámnak, hogy meghalt Bowie? De, sokkos állapotba kerültem.
Amikor több óra is eltelt, és láttam leírva is, pontosan azt éreztem, amit bárki más, sokan. Valóságtalan. A Pitchforkon az van ideírva, hogy David Bowie Has Died. Rá se nézek, mert ez nem valóság. Nem lehet belegondolni a mögötte levő sokmindenbe, tehát nemhogy nem igaz, de még azon se érdemes gondolkodni, hogy igaz-e, a legjobb teljességgel kizárni, nem törődni vele.
Nem sírtam. Amikor olvastam, ahogyan Brian Eno idézte a neki küldött utolsó levél utolsó sorát, akkor tudtam volna, de visszafojtottam. Egész nap nem hallgattam Bowie-t. Tudtam, hogy meg kellene írnom ezt a nekrológot, de már valamikor késő délután elhatároztam, hogy nem fogom. Estére belázasodtam, hidegrázásom volt, 38,2°-os lázam lett. Az egésznek nem volt semmi előzménye, értelme és ugyanúgy múlt el reggelre, láz nélkül, egyéb tünetek nélkül ébredtem kedden, a hozzáértők kimerültségre fogták, többet kellene pihennem.
David Bowie nem volt a legkedvencebb, az egyetlen előadóm soha. Az egyik kedvencem, az biztos, örök biztos top 10-es, de ha nagyon fejtegetjük, akkor mondjuk Neil Young vagy Leonard Cohen, mostanában Van Morrison, de talán leginkább Matt Johnson a legközelebbi. De mindegy, Bowie nagyon a kezdetektől ott van a legfontosabbak között, nem lehet máshol. Nem tudom, mikor hallottam róla először, nem tudom, mit hallottam tőle először. Valahogy mindig ott volt, ’85 körül, amikor nyolcévesen eldőlt, hogy a popzenét nagyon komolyan veszem, ő már ott volt, már akkor, mint állandó elem, alaptartozék, nem lehet nélküle, úgyhogy muszáj vele, vinni kell magunkkal, dolgozni kell vele, nem kell szeretni, csak ő ott lesz mindig, ezt kell tudomásul venni. De közben szerettem is. Naná, nagyon. Amikor 2000-ben az NME csinált egy olyan listát, hogy a legnagyobb hatású popzenei előadók, akkor már nem lehetett elképzelni (mármint nekem, aki addigra sok körben, sokszor megérteni hittem az életművét), hogy ne ő legyen az első. Nem is lett más. (Mondjuk, amikor tíz év múlva a brit zenei hetilap megismételte ugyanezt a listát és Bowie csak a második lett, mert az első helyre a Radioheadet tették, akkor nagyon röhögtem.)
Kedden sem írtam meg ezt a szöveget, de már eszembe jutott, hogy kéne. Bowie-t még mindig nem tettem fel magamtól, de a budapesti Sziget-koncertet, először munkahelyi kötelességnek álcázva, aztán egy pár percig magamról egészen megfeledkezve, nagyjából végighallgattam. Persze az a mondat, amit sok mindenkinek tulajdonítanak, hogy mázlisták vagyunk, hogy a sokmilliárd évből, ami ezen a bolygón eltelt, épp egy időben élhettünk Bowie-val, most lehet vigasztaló, de úgy még inkább igaz, hogy mázlisták vagyunk, hogy most élünk. Egyszerűen valószínűleg most élni a létező összes időszak közül a legjobb. Nem mindenkinek, de többeknek, mint akiknek nem. És ha ránk akarom ezt szűkíteni, akkor, akkor úgyis érti mindenki. Akkor élhettünk, amikor a popzene megszületett. A ránk az persze anyáink, nagyanyáink generációja is. A popzene – és efelől tényleg ne legyen kétsége senkinek – nagyjából megtörtént, a legjobb részén túl vagyunk. Valószínűleg még sokáig – száz évig? kétszázig? – lesznek jó popzenék. Jó lemezek, meg minden. De a születésénél, az első, mondjuk ötven événél (kezdjük 54-nél) jobb, és most belenézek a távcsőbe nagyonnagyon erősen, de azt látom, hogy nem látom, mégis biztonsággal érzem, nem lesz. És mi pont akkor éltünk, amikor ez zajlott. Ott lehettünk, figyelhettünk, örülhettünk neki, elképesztő örömeket okozott. Olyan örömet okozott és okoz még száz, kétszáz évig, mint a legnagyobb érzések közül a jók. Szeretni valakit, hinni valamiben, remélni valahol (de azt is, igen, hogy fájni valahogyan). Szóval lesz még, de nem úgy. A popzene legjobb időszakában élni mázli, elképesztően az, de ez azzal is jár, hogy a popzene legjobb időszakának vége egybeesik a popzene néhány legjobb generációjának kimúlásával is. És most ez a nem túl dicső időszak jön el. Az, hogy legendák hunytak el már 1959-től, Buddy Hollytól kezdve, semmi. Igen, sokan meghaltak, sokan a nagyok közül is, de ha ennek az ötven évnek a sok-sok nagyját vesszük, akkor még alig páran. A java most jön (és nem, nem igaz, hogy már alig vannak a legnagyobbak, még rengetegen vannak). Sokkal több lesz a gyászhír, ez ragyogóan egyszerű tény.
A legnagyobbon viszont most túl vagyunk. Mármint a gyászhíren. Szerdán sem írtam meg ezt a nekrológot, és nem éreztem, hogy hiba lenne, illetve most szerda este van és mégis elkezdtem, itt tartok. Magamtól ma sem hallgattam Bowie-t.
Bár láttam koncerten, de úgy érzem, hogy legközelebb akkor voltam hozzá, amikor 2012-ben lehetőségem volt interjút készíteni Glenn Hughes-zel, akit a funkrockos Trapeze énekeseként vettek be a Deep Purple-be 1973-ban, aztán egészen sok mindenkivel dolgozott (még a KLF-fel is, ennél nincs kúlabb), amolyan klasszik rockandroll figura lett belőle, aki magáról is azt mondja, hogy csoda, hogy még életben van. Tényleg azt éreztem a közelében, abban a paksi tornatermi öltözőben, ahol húsz percet kettesben tölthettem vele, hogy audiencián jártam úgy mindenestül a rock and rollnál. És persze kérdeztem Bowie-ról is, mert dolgoztak együtt, amire odavágta, hogy „David nálam lakott három-négy hónapig Los Angelesben.” Na, igazából ez volt az a pillanat. Itt ül előttem egy ember, akinél ott lakott David Bowie. Amikor hazaértem, a csajom megkérdezte, hogy miért nem kérdeztem meg, hogy „látta-e David Bowie faszát?” Nyilván látta, együtt éltek hónapokig. Szóval Glenn Hughes-nél nem lesz nekem feljebb interjúalany, mert ez az ember látta David Bowie faszát. David Bowie-nál meg ugye nincs nagyobb popzenész. Ez amolyan belső poén lett köztünk, amikor hazajöttem egy interjúról, mindig megkérdezte, hogy megkérdeztem-e az aktuális alanyt, hogy látta-e? Thurston Moore-nál elgondolkoztunk, hogy ő esetleg láthatta. Marianne Faithfullnál meg szinte biztosak voltuk, hogy ha valaki, akkor ő igen. De őt sem kérdeztem erről.
Hogy Bowie mit adott, mit jelentett, ki volt, az már túltárgyalt és még csak ezután lesz igazán tárgyalt, nagyon sokáig. A lehetséges sokféle megmondásból még a legjobb sem érződik ideillőnek, majd máskor vagy majd más. Most valahogy egyetlen dolog látszik összpontosulni, fontosnak lenni. Már persze túl azon, hogy a legnagyobb. Az, hogy a legnagyobb – és ezt legalábbis csak sejthetjük, összerakhatjuk és azt is leginkább az utolsó húsz-huszonöt évéből – mindenkivel úgy bánt, mintha ő, a másik lenne a nagyobb. És ha a legnagyobb így bánik veled, annál nincsen nagyobb, tehát végleg ő a legnagyobb. A visszaemlékezések döntően erről szólnak, hogy milyen rendkívül nagylelkű volt, hogy mennyire emberi, hogy mennyire kedves, közvetlen, melegszívű, bölcsen megértő, érdeklődő, mindig adó, mindezzel némán is tanító. Hogy ehhez hozzájön az, hogy a véget is mennyire bölcsen, példaértékűen megcsinálta? Hogy ilyet tényleg nem lehet, hogy ezt csak a legnagyobb tehette meg, számára adatott meg, nála volt értelme így, és az a legnagyobb, hogy ő ezt nem hagyta ki és megtette, végrehajtotta?
Nem tudom, milyen lesz Bowie-t hallgatni, már szokom a gondolatot, ahhoz próbálom szoktatni magam, hogy semmi különös, olyan, mint eddig. Így szeretném. Azon jár az agyam, hogy miért olyan ez, mint egy közeli hozzátartozó elvesztése. És az jut eszembe sokszor, hogy alig volt még olyan, akire ennyien gondoltak volna, ennyire mélyen. Aki egyszerre ennyi embernek adott volna gondolkoznivalót. Hogy most megjelenik előttem egy jókora földgömb és mennyi ezernyi, százezernyi, milliónyi ponton villanhatna fel pár perc alatt egy piros pont, hogy most itt gondoltak Bowie-ra, itt gondoltak rá, meg itt, itt, itt. És majdnem mindenhol, tényleg majdnem mindenhol valami jóra gondolnak.
Lassan kezdődhet az, hogy mindenki visszaad valamit ebből. És aztán majd egyszer, nemsokára fel is oldódunk mindebben.
Dömötör Endre
DAVID BOWIE-RÓL MAGYAR ZENÉSZRAJONGÓI IS MEGEMLÉKEZTEK.
