Megfeszült titoktartás két éven át: így készült az új Bowie-album

David Bowie a fél világot, azon belül a komplett zeneipart meglepte új videójával és a hírrel, hogy tíz évnyi visszavonulást követően – amikor már mindenki azt hitte, nyugdíjazta magát – új lemezt melenget a keblén. A hír tényleg a semmiből érkezett, a médiafelhajtás szokásos epizódjai nélkül, ami a közösségi média, az idő előtt kiszivárgó albumok, az önjelölt bulvárkémek és pletykahiénák évtizedében nem szimplán szokatlan, de kimondottan nagy teljesítmény. Na de hogyan érte el mindezt a rockzene egyik legnagyobb alakja?

ÍGY HARANGOZTA BE BOWIE MÁRCIUSBAN MEGJELENŐ ÚJ ALBUMÁT.

Szerencsére vannak már válaszok, nem is kevés, amit meg nem is csodálunk, hiszen Tony Visconti producer saját maga vallotta be Twitteren, hogy mintha csak egy gát tört volna át, olyan érzés két évnyi teljes csend után beszélni a Next Day című lemezről. A Bowie-val kisebb-nagyobb megszakításokkal az 1969-es második lemeze, a Space Oddity óta dolgozó  zenész az angol Guardiannak nyílt meg, elmondva, hogy a nagy titoktartási maraton többek között azért is jöhetett létre, mert míg a korai hetvenes években az énekesnek közel 45 fős stáb figyelte minden lépését, addig ma New York-i irodájában egyetlen ember dolgozik, az üzleti menedzsere, aki egy annyira visszafogott ember, amennyire ember visszafogott lehet.

De Bowie-t sem kell félteni, sőt, ő vigyáz erre az egészre csak igazán. "Amikor David Angliába jön mondjuk egy tévészereplésre Ricky Gervaishoz, senki sem tudja, hogy itt van. Nagyon jó ebben. Hányszor láttál róla fotókat az elmúlt tíz évben? Talán két vagy három paparazzi-fotó ha készült róla. Ő nem egy remete, de csak akkor látják, ha ő azt akarja, hogy lássák" – meséli Visconti.

Az új album felvételei pedig igazi kalandtúrának bizonyultak: volt, hogy otthagytak egy-egy komoly stúdiót, miután megsejtették, hogy a tulajdonos szája eljár, hogy éppen ki dalol náluk a süketszobában, ők, az albumon szereplő zenészek (Visconti-n kívül a dobos Sterling Campbell és Jerry Leonard a gitár mögött) pedig komolyan a titkolózás nyomása alá kerültek: "muszáj volt beszélnünk róla, a frusztrációról. David meg csak ült ott, és mosolygott. Persze a stúdiós mókák felülírták a neurózist." Visconti szerint igazából a sok apró infómorzsából egy kívülálló összerakhatta volna, mi készül itt, de végül annyira jól sült el a dolog, hogy még a Sony brit szárnya is csak akkor értesült az új dalról, a Where Are We Now-ról, amikor az felbukkant az iTunes-on.

Visconti pár részletet is megosztott a brit lapnak magáról a lemezről, mindenekelőtt azt emelve ki, hogy ez az első dal nem különösebben reprezentatív, Bowie csak azért énekel ilyen mérsékelten, mert éppen törékenynek akarta mutatni magát. A lemez egyéb részein "teljes hangerőn énekel, azon, amit a Heroes-on hallottunk, olyan hangosan, hogy szó szerint tennem kellett pár lépést hátra a stúdióban." Visconti szerint az album eklektikus lesz, öt egészen gyors rockdallal, a többi középtempós és titokzatos, miután Bowie nagyon elmélyedt a középkori angol és a kortárs orosz történelemben.

Szerinte a Next Day tele van anyaggal, jó sokszor meg kell majd hallgatni ahhoz, hogy az ember magába szívhassa a szövegeket. Egyébként pedig inkább valaminek a kezdete, mint egy utolsó megnyilatkozás, már csak azért is, mert összesen 29 dalt vettek fel, de a deluxe verzióra is csak 17 fér el, és Bowie ráadásul még vissza akar térni a stúdióba – talán még ebben az évben.