Az év végi összegzés hagyományos módja a Recordernél, hogy a közösen összeállított Top 50-es albumlistát követően kedvenc dalainkat szerzőnként publikáljuk. A 2011-es, 2012-es, 2013-as és 2014-es sorozat után itt a 2015-ös daldömping, a stáb ABC-rendjében haladunk, a felvételek egy rögtön meghallgatható playlistben, rövid kommentárokkal – a sort Biczó Andrea és Csada Gergely nyitotta, Dömötör Endre, Elekes Roland, Judák Bence, Kálmán Attila, Lékó Tamás, Mika László, Németh Róbert, Rónai András, Simon José, Soós Csaba, Szabó Benedek, Szepesi Dániel és Velkei Zoltán válogatása után a sorozat végére értünk a mai playlisttel - Weyer Balázs kedvenc dalaival zárunk! (Nyitóképen a Romengo.)
A RECORDER SZERZŐINEK - KÖZTÜK WEYER BALÁZS - KEDVENC 2015-ÖS ALBUMAI.
Xabier Diaz e Adufeiras de Salitre: Cantiga de Montana
Xabier Diazzal az ismeretségünk egy koppenhágai lifthez kötődik, ahová együtt szorultunk be 2011-ben. Ezért aznap este meg is néztem a koncertjét, ami viszont egyáltalán nem tetszett. Azóta azonban kilépett akkori zenekarából és ez a szám teljesen elvarázsolt, amikor először láttam idén néhány hónapja élőben Vic-ben. Azt hiszem elsősorban az 5/8-os ütem puha ringását és a Xabier mögött doboló és éneklő nyolc lány hangját szeretem benne.
Buda Folk Band: Virágének
Az előző Buda Folk-lemezről a Tengerpart szerintem az utóbbi évek egyik legszebb dala. A Virágének (ami egy Radnóti-vers megzenésítés) inkább a Pille címűre emlékeztet arról a lemezről, talán mert mindkettőt Sündi énekli és mindkettő vers-megzenésítés, de majdnem annyire szeretem, mint a Tengerpartot.
Cheikh Lô feat. Flavio Coelho & Fixi: Degg Gui
Nagyon meg kell becsülni, ha egy számban semmi kiszámítható nincs, és mégis működik. Ezért vagyok nagy rajongója például Tom Zé-nek. Az énekhang, a frazírozás, a basszus, a dal szerkezete – minden nagyon egyszerű és bonyolult egyszerre.
Vanessa da Mata: Segue som
Néhány év szünet után egyszer csak azt vettem észre, hogy megint egyre több a brazil szám a lejátszómban. Például az ilyenek miatt.
Blick Bassy: Wap do Wap
Akkor hallottam róla először, amikor beadta a pályázatát a Womexre (ezt a számot is konkrétan) – és azt hiszem mindenki más is. Ma már alig lehet fesztiválra rendezni nélküle, és ennél a számnál nem sok szólt többet az irodában idén.
Ruspo: Belém, belém
Annyira bele vagyok szeretve ebbe a számba, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy 2013-as, nekem idén akadt be. Olyan, mint a finn dizőz dala a Picasso kalandjaiban: ha megszólal, színes lesz a fekete-fehérből, nyár a télből, édes a keserűből.
Alo Wala X Nucleya: Little Lotto
Szülői szerepfelfogásom egyik alappillére, hogy mindig legyenek közös kedvenc számaink a lányainkkal. Idén ez az egyik.
The Kills: Cheap And Careful (Sebastian remix)
Ez meg a másik. (A Cheikh Lô meg feljebb a harmadik.)
Fancy Dress Party: Family
Az a pillanat, amikor bevillant ez a szám az Aranyélet főcímzenéjének és megérezni, hogy ez nem tud nem nagyon jó lenni, nagyon emlékezetes. Már a film előtt is nagyon szerettem, a film és a stúdiózás pedig a személyes élmény-árfolyamát is megemelte.
David Lang: Simple Song #3
Rég volt rám olyan hatással filmzene, mint az Ifjúság/Youth/La Giovinezza zárójelenete. Nehéz persze elválasztani a filmtől, mert igazán az a zseniális benne, hogy a film közben egy hegedülni gyakorló kisfiú rendszeresen megpróbálja elnyikorogni a kezdő motívumot és az ember egyre kíváncsibb, hogy mi lehet a filmbeli fiktív zeneszerző leghíresebb fiktív műve – aztán a végén megszólal, pedig már azt hittem nem fog. Szóval ez végül is egy fiktív szerzemény, amelynek a nem-fiktív szerzője David Lang.
Romengo: Kálé Bálá
Idén többször is voltam olyan helyzetben, hogy Lakatos Mónit szólóban, kíséret nélkül halljam énekelni, és állíthatom, hogy semmi más nincs ilyen fegyelmező erővel emberek csoportjára. Talán akkor csendesülnek el ilyen hirtelen, ha valaki a plafonba lő a kocsmában. Ezt a számot élőben talán még jobban szeretem, bár ott azt a furulya-szólamot, amit a felvételen Dresch Mihály játszik, koncerten hegedűn halljuk. Gyakorlatilag két bossa nova közé szorított cigánydal, biztos azért vagyok oda érte ennyire.
Lura feat. Nana Vasconcelos: Heranca
Ezt a Zöld-foki Szigeteken hallottam először, éppen akkor is készült a felvétel. Az idős és törékeny Nana Vasconcelos ott tartott valamilyen mesterkurzust. Eszköz szinte semmi, csak koncentráció.
Anna RF & Imamyar Husanov: Lachin
Ezen a számon annyira fellelkesültem, hogy azonnal dobtam 20 dollárt a zenekar lemezének crowdfunding kampányára.
Noura Mint Seymali: Tzenni
Az idei legjobb koncertélményeim közül kettő is Noura Mint Seymali-hoz kötődik, az egyik Ljubljanában, a másik Poznanban. A kettő között alig két hét telt el és mégis teljesen különbözőek voltak. A ljubljanai koncert ülős volt és odafigyelős, puha-energikus koncertet adtak, az állós poznanit viszont egészen hajrázósra csinálták. Azt még Ljubljanában kisbabája szoptatása közben mesélte Noura és férje (az öltözőben fontoskodtam, de valójában csak rajongtam), hogy azért nem vállalnak több európai koncertet, mert ha túl sokáig maradnak el otthonról (Nouakchottból), akkor előbb-utóbb más veszi át a helyüket az esküvői zenekarok piacán és az azért mégiscsak fontosabb.
Antonio Zambujo: Pica do 7
Sokáig álltak otthon a lemezei anélkül, hogy különösebb hatást tettek volna rám. Aztán 2014-ben láttam röviden a Womex megnyitóján Santiago de Compostelában és elkezdett érdekelni. Idén még kétszer láttam, Spanyolországban és itthon, a MüPában. Az utóbbinak nagy előnye volt, hogy egyedül mentem és néztem végig, az pedig mindig komoly próbája egy zenének, hogy képes-e lekötni társaság nélkül is. Hát, Antonio képes, sőt. Ennek a számnak a cirkuszias, Nino Rotá-s és korai tropicalizmos hangszerelését szeretem. Ebben és az összes többi számban pedig Antonio hangját, amely olyan színes és érzékeny, mint Caetano Veloso-é, és még képzettebb is.
Rájátszás/Beck Zoltán: Pont oda
A legjobban az ellenpontozó vokált szeretem a refrénben. (A hídon, a buszon, a pártban, a téren). Az egyik legérdekesebb titok a zenében, hogy hogyan lehet csupa már sokszor használt és hallott megoldásból olyasvalamit létrehozni, ami teljesen újszerűnek érzékelek, mint ebben a számban is. A Grecsó-vers is nagyon szép („Hogy engem akarjon, ápoljon, szeressen/Ha én nem szerettem, akkor is szeressen/Ami jó, miért ne, ami rossz, azt minek/tipegnek, lerúgom, öregek, pingvinek/Jön a busz, jövök én a busznak elébe/elmegy és pont oda, gyerek van, megy érte.”). De a Rájátszás-lemezről sok számot mondhatnék (pl. Meghalok), és most hogy az újabb számokhoz már nincs közöm, meg is engedem magamnak.
nyitókép: Farkas András
