A művészvilág és a pszichológiai problémák ugyan nem járnak annyira kéz a kézben, mint azt a legendáriumok alapján gondolhatnánk (bár a kreativitás és a különböző fokú mentális gondok között létezik kimutatható kapcsolat), de azért a popzene története bővelkedik az ilyen okok miatt félresiklott karrierekben. A 29. Recorder magazin pszichológia és zene fókusztémájának újabb cikke következik.
Hogy mi okozza a művészek, kreatívok között az össztársadalomhoz képest nagyobb arányú pszichés zavarokat – ha egyáltalán ez igaz – az régóta tartó tudományos viták tárgyát képezi. A pszichológia és a neurológia különböző területei kutatják ezekre a választ, és ugyan még nem sikerült egyetértésre jutni, de különböző irányokból kínáltak már magyarázatot a jelenségre. Annyiban azért konszenzus van a kutatók között, hogy a különböző mentális problémák meglétéből semmiképpen sem következik a kreativitás vagy a művészi hajlam megléte, de 2010-ben például egy svéd kutatóintézet kiterjedt kísérlet után azt állapította meg, hogy a magas kreativitással bíró, egészséges emberek dopaminszintje megegyezett a skizofréniával kezelt betegekével. A skizofréniát pedig szokás a dopaminnak a szervezetben való túlzott jelenlétéhez is kötni. Még ennél is közelebb visz a válaszhoz az a megállapítás, amely a kapcsolatot a látens gátlásossággal magyarázza, ami kb. az agyunk kidobóembere: nem engedi, hogy minden egyes érzékelt, de valójában nem túl fontos inger a figyelmünk középpontjába kerüljön. Ha a látens gátlásosság szintje alacsony, akkor sokkal több információ verseng egyszerre a figyelmünkért, sokkal nagyobb káoszt, rendezetlenséget teremtve a fejünkben. Nem meglepő módon a skizofréniával kezelt embereknél a látens gátlásosság szintje alacsony, és ugyanez a helyzet a magas kreativitású emberek esetében is. Ezt több, diákokon elvégzett kutatás is bizonyította, tudományos nyelvre átültetve azt, amit a hétköznapokban a zsenialitással, az intuícióval, a nyitottsággal és az eredeti ötletek meglétével kapcsolunk össze. Ez a jelenség ideális esetben boldogabb, teljesebb élet felé segítheti az embert (ahogy az a kreativitás mindennapi formáit aktívan űző emberek esetében bizonyítottan így is van), de megfelelően működő védelmi rendszer nélkül már igen komoly problémák alakulhatnak ki miatta.
BEVEZETÉS A ZENE PSZICHOLÓGIÁJÁBA.
A zeneszerzői agyban eluralkodó túlzott rendezetlenségre tökéletes példa a Beach Boys géniuszának, Brian Wilsonnak a története. A hatvanas évek második felére már a korszak legszűkebb elitjébe tartozó zenekar a klasszikus, műfajteremtő Pet Sounds (1966) lemezen is túl volt, Wilson pedig minden addiginál távolabb rugaszkodott a földtől, hogy elkészítse Istenhez írt tinédzserszimfóniáját. A Smile felvételei közben fogyasztott egyre nagyobb mennyiségű drog és a túlzott akarás rohamosan rontotta Wilson állapotát, aki többször is idegösszeomlást kapott, majd a lemezt sutba dobva néhány év alatt teljesen eltűnt, nemcsak a zenekarból, de lényegében az életből is. Otthonába bezárkózva élt, a fejében egyre többet hallott suttogó hangokkal együtt. A hivatalosan mániás depresszióval és szkizoaffektív zavarral diagnosztizált Wilson élete évtizedekig tartó borzasztó mélységek (drogfüggőség, étkezési zavarok, uralkodó pszichiáter jelenléte) után az elmúlt tíz évben kezdett igazán rendeződni, de a suttogó hangokat továbbra is rendszeresen hallja.
Nem ő volt az egyedüli, akinek betegségét katalizálták a pszichedelikus szerek. A Pink Floyd alapító géniuszának, Syd Barrettnek a története is az LSD-vel való túl szoros kapcsolattal vett tragikus fordulatot. Bár nála soha nem diagnosztizáltak mentális zavarokat, nehéz elképzelni, hogy csupán a túlzott drogfogyasztás következtében élte utolsó harminc évét mindenféle nyüzsgéstől távol, az édesanyjával közös szülői házban. A sokak által skizofrénnek tartott Syd (valódi nevén Roger) nővére azonban kitart amellett, hogy Barrett nem beteg volt, csupán élete nagy részében visszahúzódó alkat. A többi híres kibukott zenészhez képest pedig valóban egészen hétköznapi életet élt. Kertészkedett, festett és rendszeresen járt nagyobb londoni kiállításokra is. Ennek ellenére az emberek többsége mindig is az őrült zseni egyik prototípusaként fog rá emlékezni.
DEPRESSZIÓS ÉS ANTIDEPRESSZÁNSKÉNT HATÓ LEMEZEK.
A poptörténelem másik két, hasonló és igazán komoly pszichés esete Roky Erickson és Daniel Johnston. Erickson a 13th Floor Elevators pszichedelikus garázsrockzenekar frontemberként fogyasztott töméntelen mennyiségű drogot a hatvanas években, aminek következtében egyrészt súlyosbodó mentális zavarai alakultak ki, másrészt pedig tízévnyi börtönbüntetéssel nézett szembe kábítószer birtoklása miatt. Hogy elkerülje a börtönt, Roky inkább elmezavarokra hivatkozott, így pszichiátriára utalták, ahol azonban elektrosokk-terápiával és a súlyos mellékhatásokkal bíró Thorazine-nal kezelték. Megtört elmével való szabadulása után ugyan próbált tovább zenélni, de sokkal maradandóbbak voltak tévképzetei és az, ahogy Barretthez és Wilsonhoz hasonlóan teljesen visszahúzódó életet élt egészen a kilencvenes évekig, amikor is egy dalaiból összeállított tribute lemez és az azt követő érdeklődés újra aktivizálta. A 2005-ös You’re Gonna Miss Me című remek dokumentumfilm végigköveti ezt a pár évtizedet.
Johnston minden tekintetben nagyobb különc még Ericksonnál is (az ő híres rajza – és egyik lemezének címe – a Hi, How Are You). Lo-fi, barkácsolt naiv popzenéjével még ma is teljesen a fősodortól elütő, kivételesen termékeny Johnston története a fent vázoltakhoz képest is megrázó. Az alternatív szcénába való betörés küszöbén táncolva többször is súlyos, ön- és közveszélyes kitöréseket produkált, amelyek után rendre a pszichiátrián kötött ki. A hivatalosan skizofréniával és mentális zavarral küzdő Johnston azóta is szüleivel él, igazán egyedi környezetben. Sajátos rajzaival díszített szobáját és rövid megszakításokkal folyamatosan aktív zenei karrierjét a szívszorító The Devil and Daniel Johnston című dokumentumfilm mutatja be.
A popzenészek legismertebb skizofréniás esetei ezek, de a sort bőven lehetne még folytatni. Skizofréniát diagnosztizáltak a Fleetwood Mac-es Peter Greennél, az újító producer Joe Meeknél, a Barrett-szintű zseni Skip Spence-nél vagy épp a hatvanas-hetvenes évek egyik legfoglalkoztatottabb dobosánál Jim Gordonnál. Utóbbi története kivételesen tragikus, az eluralkodó skizofrénia következtében saját édesanyját ölte meg 1984-ben, és azóta is börtönbüntetését tölti. Bipoláris zavarral kezelték többek között Ray Davies-t, Sinèad O’Connort, Adam Antet vagy épp Poly Styrene-t az X-Ray Spex-ből.
Vannak azonban a fentiektől eltérő történetek is, olyan kivételes tehetségekkel, akiket végzetesen elnyomott a pszichéjük által rájuk nehezedő teher. A hatvanas-hetvenes évek fordulójának egyedi hangú, törékeny dalszerzője, Nick Drake például olyan súlyos depresszióban és mély szorongástól szenvedett, hogy utolsó lemezének felvételekor már csak egyetlen hangmérnökkel volt hajlandó érintkezni, a kész anyagot pedig a kiadó portájára lerakva hagyta ott. 26 évesen hunyt el gyógyszer-túladagolásban – hogy baleset volt-e vagy öngyilkosság, máig kérdéses. Mint ahogyan a szintén depresszióban szenvedő Elliott Smith halálának (öngyilkosság? a barátnője szúrta le?) sem tisztázottak a körülményei. Nem úgy Ian Curtis esetében, akinek egyértelműen súlyos depressziója vezetett öngyilkosságához, de Kurt Cobain halála is visszavezethető depressziójából (egyesek szerint bipoláris zavarából) is következő drog- és gyógyszerfüggőségére.
A mentális zavarral küzdő zenészek nehezen feloldható helyzetére az a Kristin Hersh mutatott rá legtalálóbban, akit magát is skizofréniával és bipoláris zavarral diagnosztizáltak. A Throwing Muses egykori frontembere megpróbált már teljesen hátat fordítani a zenének, így megóvni saját magát és családját a folyton rátörő betegség elharapódzásától. „Úgy gondolok rá mint átokra és áldásra egyben, de valószínűleg jobb lett volna az életem nélküle” – nyilatkozta a Guardiannek 2011-ben. „A betegség sokkal veszélyesebb, mint amilyen értékes dolog a zene” – mondta ezt ugyanakkor, egy évvel azután, hogy egy akupunktúrás kezelést követően úgy érezte, teljesen kigyógyult betegségéből és démonaitól szabadon zenélhet tovább. „A férjem könyörgött nekem, hogy hagyjam abba. Próbáltam, de nem sikerült.”
Csada Gergely
Kristin Hersh és a Your Ghost:
Daniel Johnston és a True Love Will Find You In The End:
Roky Erickson és az I Think Of Demons:
Syd Barrett és a Terrapin:
Nick Drake és a Parasite:
Brian Wilson és a 'Til I Die egy kiadatlan verziója:
