Amibe a történelem is beleremeg – Az X-Ray Spex 1976 és 1979 között

Az X-Ray Spex úgy tudott az elsőgenerációs brit punkzene élvonalába tartozni, hogy két olyan titkos fegyver is rendelkezésére állt, amely egyértelmű kakukktojássá tette a zenekart a színtér többi képviselőjével szemben. Hogyan győzedelmeskedett a ’77-es év konvenciói és a rock hímsovinizmusa ellen folytatott hadjáratban öt londoni fiatal, akik egy fogszabályzós tinivel, egy nyamvadt szaxofonnal és pár kitűnő dallal indultak csatába? Mi lehet az a gumizsömle? És vajon mi köze van mindehhez a Krisnásoknak? E kitűnő zenekar korai munkásságának bemutatásából mindez kiderül.

A rock & roll egy alapvetőn férfias műfaj, akár a szivardobozokon gitározó néger melósokat, akár a hatalmas aréna-istenségéket nézzük, és bár említhetünk néhány csoportosan (a 60-as évek girl groupjai) vagy egyénileg (Janis Joplin, Joni Mitchell, Nico, Patti Smith stb.) jelentős eredményeket elérő ellenpéldát, a nők teljes popzenei emancipációjára egészen a 70-es évek végéig, vagyis a punk, a poszt-punk és a new wave megérkezéséig kellett várni. Ekkor azonban tömegesen özönlöttek a jobbnál jobb, karakán csajokat (is) felvonultató bandák (The Slits, X, The Go-Go’s, stb), s a korszak egyik legegyedibb, legkülönlegesebb és sajnos legelfeledettebb zenekarának, az X-Ray Spexnek a hangzását is egy hölgyemény befolyásolta legerőteljesebben – a szaxofon mellett, persze.

A korai inkarnációiban 1976 és ’79 között működő londoni kvintettet nem pusztán azért szokás az azt vezető és képviselő Poly Styrene-nel (született: Marianne Joan Elliott-Said) azonosítani, mert ő volt az, aki NME-s és Melody Makeres újsághirdetéseken keresztül összegereblyézte a produkciót, hanem azért is, mert ő volt az együttes tagjai (és alighanem a korszak nagy punkasszonyai közül is) a legbizarrabb jelenség. A göndör hajú, fogszabályzós, kissé duci, félig szomáliai, félig pedig brit leányzó a tökéletes antinő benyomását keltette, ám különc megjelenése ahelyett, hogy csökkentette volna önbizalmát, pont az ellenkező irányba terelte őt: a szülei házából mindössze tizenöt évesen lelécelő Styrene-ből szószóló, valamint underground ikon lett, aki saját tökéletlen valójával lázadt a tömegízlés rideg, mechanikus szépségideálja ellen, és aki ugyanúgy elküldte a picsába a fogyasztói társadalom képviselőit, mint azokat, akik szerint punkzenekart csak a dob-gitár-basszus szentháromsága alatt lehet alapítani. A klasszikus, öttagú felállásaiban mindössze néhány esztendeig működő Spex is leginkább e két irányelvet követve működött, melyeket nézve igencsak sajnálatos, hogy a tagoknak nem volt elég ideje, energiája, lehetősége vagy kedve sikerre vinni az általuk kreált formulát. Kiváló bemutatkozása után ugyanis a banda jobbnak látta beszüntetni működését, bár igaz, pont ez a formáció meglehetősen rövid, 70-es évekbeli életének legpozitívabb hordaléka: a karcsú, mégis tökéletes korai életmű.

A zenekarra leginkább a kislemezei révén szokás emlékezni, (azok közül is az elsőt, az Oh Bondage, Up Yours!-t még ma is a műfaj egyik alapvetéseként tartják számon), pedig a kvintett első (és sokáig) egyedüli stúdióalbuma, az 1978-as Germfree Adolescents  is egy elsőrangú, teljesen eredeti, a gyakran citált punk-mesterművek világától merőben eltérő, ám éppen ezért annyira unikális alkotás. A korai diszkográfiát felölelő kiadványok külön-külön történő fogyasztása helyett az árukapcsolás és a konzumkultúra jegyében tanácsosabb a ’70-es évek végi periódus öt single-jét és egyetlen nagylemezét összpontosító ’91-es Germfree cd-újrakiadáshoz nyúlni, az ugyanis épp elég későn érkezett ahhoz, hogy a csapat összes kiemelkedő momentumát szintetizálni tudja, és pont annyira korán ahhoz, hogy a kétes minőségű poszt-reuniós munkásságát már ne kelljen magába foglalnia. Ennek köszönhetően az ember egy levegővel végigszaladhat az együttes klasszikus időszakának épphogy bő negyvenöt percén, amely kóstolgatásánál keresve sem találhatnánk hasznosabb időtöltést. 

A csapat által képviselt világ rendkívüli összhatását alapvetően három, fontosság, illetve élvezeti érték szempontjából nehezen rangsorolható tényezőnek köszönhetjük. Az első a többek között Kraftwerken és Debussy-n edződött Jak Airport hiperfeszes, power poposan/new wave-esen sebes gitárjátéka, mely egyszer varacskos, harapós rock and rollba, máskor pedig elbűvölően könnyed, laza körítésbe torkollik, remekül kiegészítve ezzel a ritmusszekciót, illetve megágyazva az énekesnő Poly Styrene produkciójának, aki hol Johnny Rotten-esen operázva (The Day The World Turned Day-Glo, Genetic Engineering), hol tinilányosan ártatlanul (Germfree Adolescents, Highly Inflammable), hol pedig zsigeri, koponyarepesztő sikoltozással (Plastic Bag, Oh Bondage, Up Yours!) pörgeti a maximumra az amúgy sem hétköznapi, vérpezsdítő szerzeményeket. Mindezek tetejére pedig koronaékszerként a dalok ízét-színét adó, (eleinte Lora Logic, majd később Rudi Thompson által prezentált) sziporkázó szaxofonjáték került, ami még több tónust volt képes felrajzolni oda, ahová a gitár, a basszus, a dob és az ének energiája már nem ért el, és aminél ragyogóbb példát keresve sem találhatnánk a Stooges Fun House című opuszának punkra mért hatására.

A sok, látszólag összeférhetetlen elem ellenére a dolog sikeresen tartotta meg emészthető, áramvonalas formáját, a 2-4 perces keretek közé ugyanis nem csak vad, agresszív dührohamokat, hanem szívmelengetően lágy és puha popszerzeményeket is sikerült beépíteni. Ami pedig a dalok mindkét válfajában közös, az Styrene sajátos, műanyag-/plasztik-asszociációktól hemzsegő prédikációja képmutatásról, a globális fogyasztásról és arról, amivé a társadalom az idők során mutálódott: az emberek elméje polipropilén autókkal, szivacsból készült kerekekkel és gumizsömlékkel van tele, a reménytelenül makulátlan fiatal generáció példányai pedig azért nem merik felvállalni saját személyiségüket, hogy ezzel mások elvárásainak megfeleljenek. Az összetett mondanivaló azonban nem nyomja agyon a korongot, sőt, a nehéz gondolatokat kellőképpen egyensúlyozza a csapat kissé szeleburdi hozzáállása, különc megjelenése, valamint szokatlan hangvétele – na és persze a tény, hogy ennyire erős tömegvonzású, szenzációs és lobbanékony mikrovilágot a punk határain belül csak nagyon keveseknek sikerült felépíteni, ennek köszönhetően pedig az X-Ray Spexnek még jó ideig kitüntetett helye lesz a műfaj egyébként sem hétköznapi, hatalmas univerzumában.  

Ki tudja, mi történhetett volna, ha a londoni együttes nem dönt a feloszlás mellett a debütalbumot követő néhány hónapban, az viszont világos, hogy a tagok egymástól szétszéledve, külön utakon is elértek kisebb-nagyobb sikereket. A különböző utódzenekarok (Essential Logic, Transition Vamp, Classix Nouveau) mellett a főkolompos Styrene (aki, ha nem számítjuk Lora Logic korai távozását, furcsa mód legelsőként hagyta ott a produkciót) az évek alatt szólókiadványokkal is jelentkezett, a lelki békét pedig a Hare Krishna vallás tanaiban találta meg. Ám, ahogy az napjainkban lenni szokott, a csapatot sem kerülte el a reuniók szele. A formáció többször is újra aktivizálta magát (1995-ben még egy második nagylemezt is megjelentettek), 2008-ban pedig háromezer ember előtt játszották el bemutatkozó albumukat az angol fővárosban, közel teljes egészében. Igaz, ezt az eseményt Jak Airport gitáros sajnos nem élhette meg, mint ahogy Poly Styrene önbizalma sem duzzadhat már egy-egy, az X-Ray Spexet méltató dicséret hallatán – az énekesnő ugyanis 2011-ben alulmaradt betegségeivel szemben. Amit örökül hagyott a világnak, az egy marék eszméletlenül jó punkdal; és egy kedves emlék egy fiatal, göndör hajú, fogszabályzós lányról, akinek elementáris üvöltésébe nem csupán a föld, de maga az egész poptörténelem is beleremegett.

Judák Bence

az Oh Bondage! Up Yours! a Punk in London című filmből:

az Identity videója:

a Germfree Adolescents egy 1978-as Top Of The Pops adásból: