A világ második legjobb időutazós filmje (a Vissza a jövőbe után) fillérekből készült, garázsajtó mögött, családi vállalkozásban. Ez a cikk először a Recorder magazin 119. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2004-ben.
Vajon a színre lépésünktől a halálos ágyunkig húzódó tartományban csupán előre megtervezett útvonalakon haladó biorobotok, algoritmusok hús-vér hordozói vagyunk, vagy beleszólhatunk valamiképp mégis a sorsunkba? Nem létezik annyira léha időutazós film, amelyben alkotó, szereplő és néző hármasa ne nézne szembe ezzel a múlhatatlan létfilozófiai dilemmával. Szabad akarat vagy szigorú determináció kérdésében muszáj valahová letenni a garast, akár Marty McFlynak, akár John Connornak vagy Donnie Darkónak hívják az embert.
Kísérteties elsőfilmjében Shane Carruth rendező is megteszi – majd sietve szembesít minket vele, hogy ezzel ugyan még nem oldottunk meg lényegében semmit sem. Ha ugyanis a garázsban lelkesen időgépet fúró-faragó hősei nemcsak beleléphetnek kétszer ugyanabba a folyóba, hanem módosíthatják is némiképp a folyásirányt, akkor máris a megistenülő emberi lény talán még nagyobb dilemmáinál tartunk, azt pedig minimum Ikarosz bukásának meséje óta pontosan tudjuk, hogyan szoktak végződni ezek a kísérletek. Hiszen az ember tökéletlen teremtmény – és akkor is az marad, ha vissza-vissza tud lépni a tegnapba, hogy korrigálja gyarló kis hibáit (ami közben aztán természetesen újabb és újabb hibákat vét).
Carruth feltaláló antihőseit idéző matematikai könyörtelenséggel passzírozza bele a fejünkbe a fenti tételt, és bár filmje csupán 77 perc, közben még arra is marad ideje, hogy megmutasson valami lényegeset a döntő jelentőségű (tudományos) áttörésekről. Ami addig lehetetlennek tűnt, most a maga realitásában ott van a szemünk előttünk – hogy alkimistákat idéző gyakorlatával az író-rendező-mindenes akkor már a filmművészet leglényegéről is közöljön valamit. Mert ha máshol sajnos másképp van is, a moziban legalább tényleg nincs határ.
A családtagjait, barátait hadra fogó Carruth fillérekből (hétezer dollárból – ekkora kölcsönt, ha rendesen felöltözünk, jó eséllyel magunk is megkaphatunk a bankban) forgatta le a Primert. Hasonló körülmények fennforgásakor a legtöbb alkotó valahogy a mű részévé ügyeskedi az eltagadhatatlan tényt, hogy a szegénysoron készült – akár a művi/idegen/groteszk vonásokat erősíti fel ezzel (mint a Gonosz halott nyomán megannyi lyukas zoknis horrorfilm), akár a politikai üzenetet (mint tette volt Jafar Panahi a Taxi Teheránban). Shane Carruth azonban nem ebben (idő)utazik: ő mindent akar, a totalitásra tör, az elérhetetlen után veti magát.
Máig sem érteni igazán, hogyan sikerült neki. 16 mm-re forgatott filmjében a legnagyobbakat (Fordot, Ozut) idéző belső keretek, Wong Kar-waihoz méltó neonszínek és francia újhullámos keresetlenség ad egymásnak hipnotikus találkozót. Minden pillanata sűrű, feszült és jelentőségteljes. De miért is ne lenne? Hiszen ha a filmkészítő Carruthnak sikerült valahogyan képpé formálni a képtelent, akkor akár az időutazás is összejöhet.
Össze-össze – na de kinek? És hol? Vajon miért látszik Carruth időmanipulációs rémtörténeténél sokkal kevésbé valósnak, ízesnek-szagosnak a csoportprojekt az Oppenheimerben, ha pedig tudva tudjuk, hogy az atombombateremtés történetét nem a fantázia szülte? Ki dönti el, hogy mi a valós, és ami a fejünkben él, vajon miért nem az?
Bármilyen keserű szájízű film is, a Primer végeredményben mégiscsak azt üzeni nekünk, hogy van remény. Hogy minden egyes percben bármi lehetséges. Csak hunyjuk be a szemünket. Vagy nyissuk ki, amikor a vetítőteremben végre kihunynak a fények.
Greff András
Primer
Premier: 2004. október 8.
Magyarországi moziforgalmazásba nem került.
Játékidő: 77 perc
