A legnagyobb közhely, hogy a zene képes tükrözni és befolyásolni az érzelmeinket. Mihez fordulunk, amikor széthullik körülöttünk a világ? Hát a zenéhez. És melyik a legjobb legális felpörgető, amikor arra van szükségünk? Naná, hogy az is a zene a zenészek pedig azok, akik a világ és a lelkük káoszát számunkra is átélhető katarzissá tudják alakítani, vagy olyan felemelő anyagtalansággá, ami adrenalininjekcióval ér fel. Csak tudjuk, hogy melyiket mikor mire használjuk. A 29. Recorder magazin pszichológia és zene fókusztémájának kétrészes lemezismertető cikke következik, a mai fejezetben szomorú, a második részben pedig majd boldog albumokkal.
A szomorúságot, a fájdalmat vagy a még sötétebb érzelmeket, lelkiállapotokat dalokban, lemezeken feldolgozó művek sok esetben hozhatnak enyhülést a hasonlókat átélő hallgatónak, de persze működhetnek kibukottságot kiegészítő permanens hangkulisszaként is. A téli depresszió idején viszont sokaknak jól jöhet az antidepresszánsként ható boldogságbomba-zene – hát most összegyűjtöttünk mindkét halomból jó sokat, mindenki belátása szerint merüljön beléjük.
A zene érzelmi hatásfokának megállapítása persze még a hagyományos kritikai ítéletnél (jó/rossz) is szubjektívebb, ami az egyiknek elviselhetetlen gyászzene, az a másiknak léleksimogató, ami valakinek az egekig pumpálja az örömlibidóját, attól valaki más cukortúladagolás miatt kiterül. Sőt, egy dal vagy lemez ugyannak a személynek is lehet egyszer működőképes, más érzelmi állapotban pedig nagyon nem. Szóval legkevésbé sem definitív (pláne nem toplistaszerű) felsorolás következik – szomorú és boldog zenékből.
BEVEZETÉS A ZENE PSZICHOLÓGIÁJÁBA EGY SZAKEMBERREL.
Szomorúság a zenében
Egyszerűen vannak olyan dalszerzők, akik házasságuk ideje alatt írt első daluknak azt a címet adják, hogy Waiting ’Round To Die. Townes Van Zandt (nyitóképen) a nehéz sorsúak született dalnoka (country-s mintaképe Hank Williams), de a dalszerző-előadók között akad olyan is, akinél a bánat szinte permanensen szép dalokban ölt testet (Elliott Smith - balra), és persze akad olyan, akinél a melankolikus alapbeállítás alkalmanként kitör a szélsőségek felé, mint Leonard Cohennél gonoszul terhelt szakítós lemezén (Songs Of Love And Hate, 1971). A szakítás a depressziós lemezek alaptémája, nem is mennék itt most nagyon bele, de a kötelező körös albumokon (Bob Dylan emelkedett Blood On The Tracks-én, Bon Iver pátoszos For Emma, Forever Ago-ján), vagy a rejtettebb csodákon (John Martyn Grace And Dangerén, amit ki sem akart adni a kiadója egy évig) túl egyet még muszáj, mert jó a története. A Sebadoh indierock együttes frontemberét, Lou Barlow-t elhagyta a barátnője egy idősebb férfiért, az összetört zenész dalokban írta ki fájdalmát az 1993-as Bubble & Scrape albumon, amit persze hallott az excsaj is és azonnal visszatért hősünkhöz.
Aztán a bánatos oldalon vannak még az odafigyelve igazán megviselő (Manic Street Preachers: The Holy Bible), vagy lélekátmosó (Portishead: Dummy, Neutral Milk Hotel: In The Aeroplane Over The Sea), vagy szinte elviselhetetlen (John Cale: Music For A New Society, The Cure: Pornography) albumok. Azok, amiken önmarcangoló az előadó (Nirvana: In Utero), vagy vállaltan a metaforikus (R.E.M.: Automatic For The People, Bonnie Prince Billy: I See A Darkness) és a nagyon valóságos halálról szól (Neil Young: Tonight’s The Night). Egyes műfajok nevükben is vállalják a szomorúságot (sadcore, slowcore: Red House Painters, Low, Mazzy Star, Galaxie 500, Codeine), mások általános hangulatáról a komolyság és a szélsőséges mélységek megélése ugrik be (posztrock: Godspeed You! Black Emperor, Mogwai, Slint). Nagynevű előadók is mélybe tudnak húzni teljesen sötét, nem is népszerű albumokkal (Pink Floyd: Final Cut, Roger Waters: Amused To Death), vagy olyanok, akik nagyon boldog zenéik mellett nagyon szomorúakat is írtak (The Beach Boys, Beck). A bánatos fiatal gitáros-dalnokok előképe Joni Mitchell, a kíméletlenebbeké Nico (fent), a szomorú sorsúaké a saját mentális zavaraival is küzdő, a legszebb fájdalmas dalokat író Cat Power, vagy a magát szintén ostorozó, traumákkal és pszichózisokkal küzdő Fiona Apple. És hogy a mainstreamből ne akadna példa? Dehogynem: Drake, Frank Ocean. És ha mindenre felkészültünk, és jöhet a katarzis, akkor kell elindítani Chris Belltől az I Am The Cosmost.
Az alábbi 12 lemez mindegyike kőkemény szívtörő, szomorú, kibukott, depressziós album (a lemezcímre kattintva hallgathatók).
Billie Holiday
(1958)
Holiday életében megjelent utolsó lemezén az egykor legnagyobb jazzénekes hangja rekedt darabokra törten is zseniális a végtelenül szomorúan síró vonósok felett. „Olyan, mint titokban meglesni egy kiütött nőt” – és valóban: Billie egy évvel később drogosan, alkoholistán, letartóztatottan, nincstelenül, mély depresszióban halt meg egy kórházi ágyban.
Frank Sinatra
(1959)
Frankie boy az ötvenes évek közepétől ’vidám’ lemezei mellett eddigre már kiadott három hajnali bárpult-támasztó magányos albumot is, de a legmélyebbre itt ért el. Az egyszerűen csak „öngyilkos daloknak” nevezett kollekción valóban a legsötétebb hangulatú szerzeményeket adja elő – grandiózus vagy míves körítés helyett – a lehető legcsupaszabban és szenvtelenül.
Nick Drake
(1972)
Az egyik legnagyobb hatású dalszerző lemezeit életében néhány ezren hallották, nem koncertezett, nem adott interjút és 1971-től 1974-es haláláig gyógyszereket szedett depressziójára (halálát is azok túladagolása okozta). Ezt a csupasz, mentális betegségét a szövegekben feldolgozó utolsó lemezét két éjszakai session alatt vette fel, a mesterszalagokat pedig egyszerűen otthagyta lemezcége portáján.
A LEMEZRŐL ITT ÍRTUNK RÉSZLETESEN.
Lou Reed
(1973)
Az ex-Velvets rockforradalmár, szólóban is sikeres glamrocker összetört szívvel, heroinfüggőként fogott neki ennek a vonóshangszerelésű, keserű rockoperának, ami egy berlini drogdíler és egy amerikai családos nő végzetes szerelmét meséli el. Amikor a lemez producerének, Bob Ezrinnek síró gyerekhangok kellettek, azt mondta a stúdióban tartózkodó saját csemetéinek, hogy meghalt az anyjuk és ott helyben rögzítette a szükséges jajveszékelést. Ilyen kegyetlenséget nem lehet csinálni.
Peter Hammill
(1977)
Szakítós lemezek egész sora kínálja magát a szomorú lemezek polcán, de talán egyik sem meséli el ilyen kíméletlenül őszintén, hogy pontosan mi is történt, és ettől most milyen a helyzet. A puritán hangszerelésű Overen a Van Der Graaf Generator vezetője végigmegy a szerelmi gyász minden fázisán.
A LEMEZRŐL ITT ÍRTUNK RÉSZLETESEN.
Marvin Gaye
(1978)
Elvált feleség vagy és a volt férjed ír neked egy egész lemezt, amin megcsalatásod történetétől kezdve minden rajta van egészen addig a pontig, hogy az éppen szóló album bevétele a bírósági végzés szerint téged illet. Lemezkiadó-főnök vagy és ki kell adnod ezt a lemezt, amin volt sógorod meggyalázza a húgodat. A legnagyobb soulénekes vagy és kiénekled magadból minden fájdalmad. Hát, ilyen a Here, My Dear.
A LEMEZRŐL ITT ÍRTUNK RÉSZLETESEN.
Big Star
(1978)
Alex Chilton hangjából még a legfelszabadultabb pontokon is a fojtott fájdalom hallatszik ki. A Big Star készített két perfekt powerpop albumot, de ennek a harmadiknak a felvételeire szétesett a zenekar is, Chilton is. A rendesen be sem fejezett albumot négy évvel később adta ki egy lemezcég a szerző beleegyezése nélkül, rajta a legendás tükörbenéző sorokkal: „egy szomorú szemű hazugság vagy, egy holokauszt vagy”.
Joy Division
(1980)
Ugye az van, hogy a Closert lehetetlen úgy hallgatni, hogy ne tudnánk az énekes súlyos depressziójáról és öngyilkosságáról, amit a lemez megjelenése előtt nem sokkal követett el. De mi van, ha erről valaki mégsem tudott és meghallgatja? Egy reménytelen, fájdalmas búcsúlevelet fog átélni, amin a dalok, a megszólalás, az előadás a poptörténet legkatartikusabb pillanatai közé tartoznak. Csakhogy mindez az előadójának nem működött terápiaként.
Spiritualized
Ladies And Gentlemen We Are Floating In Space
(1997)
Bár Jason Pierce, a Spiritualized vezetője ezt permanensen tagadja, csúcslemezének szívszorító témáját mi más adta volna, mint hogy csaja és zenekarának billentyűse, Kate Radley elhagyta őt a Verve-es Richard Ashcroftért. Ezen túl meg persze törékeny mentális állapotának és drogokkal való küzdelmének is tablója az album, de az csak a ráadás a Broken Heart mellé.
Eels
(1998)
E, az Eels főnöke 1996-ban végre befutott egy slágeres lemezzel, de mire nekilátott a folytatásnak, elvesztette családja maradék tagjait (skizofrén nővére öngyilkos lett, anyjával a rák végzett, apja ekkorra már rég nem élt). Megírta hát minden idők egyik legkegyetlenebbül önfeltáró, szívrepesztő lemezét a halálról és a magányról.
Cat Power
(2003)
Cat több lemeze is igen szomorú, némelyiket még hallgatni is nehéz, annyira keserves, a legjobbjának számító You Are Free viszont felszabadító módon melankolikus, és fő témája is a szabadság elérése - amihez bizony minden szarságon át kell rágni magunkat. Ha ez megvan, akkor a katarzis sem marad el, de ahhoz végig kell menni a múlt számos elfelejtett nevén, akik között akad olyan, akit az apja abúzált, olyan, aki tizenegy évesen már kénytelen volt férfiakat kielégíteni és olyan is, aki crackfüggőségét a saját seggének árulásából fedezte.
The Antlers
(2009)
A kibukott lemezek között viszonylag friss ez a szövegében és előadásmódjában igazán megrázó lemez, ami egy hospice-ben dolgozó férfi és egy ott haldokló rákbeteg nő érzelmileg durván megterhelő kapcsolatát mondja el – hogy mennyire épül önéletrajzi elemekre a koncepció, azt nem árulta el a szerző.
Dömötör Endre
ez pedig egy válogatás a cikkben szereplők dalaiból:
