Bevezetés a zene pszichológiájába

Azzal nyilván mindenki tisztában van, hogy a zene hatással van az érzéseinkre, a gondolatainkra, sőt akár a viselkedésünkre is. De mégis, milyen összefüggések, kapcsolatok vannak pszichénk működése és a zene befogadása, előadása, alkotása között? Ezt boncolgattuk a REC029 pszichológia és zene fókusztémájának megalapozásaként egy klinikai szakpszichológussal, a Szegedi Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének tanárával, a személyiség szempontú kreativitás-kutatás egyik elismert képviselőjével, a Kreativitás és személyiség, illetve a Pszichobiográfia című könyvek szerzőjével, azaz Dr. Kőváry Zoltánnal, a Trousers zenekar frontemberével.

- Egyrészt rocker vagy, másrészt a tudomány embere. Adja magát a kérdés, hogy nem skizofrén állapot ez?

- Dehogynem! A zenei érdeklődésem sokkal korábbi eredetű, 6-7 éves koromban kezdődött, nagyon belém ivódott, nem tudnék zenélés nélkül meglenni. A középiskolában sok minden érdekelt, orvostudomány, filozófia, irodalom, festészet, és sokáig nem volt elképzelésem, mivel kéne foglalkozni. Így kerültem magyar szakra, ahol megismerkedtem a pszichoanalízissel, aminek rengeteg művészi vonatkozása van. Mintegy 7-8 évig a klinikai vonulattal foglalkoztam, és aztán a doktori iskolában kristályosodott ki a kreativitáskutatási irány Rengeteg közös nevező alakult ki szép folyamatosan a két tevékenységem közt. Például úgy vélem, hogy a zenélés és a lélektan is az érzelmekről, a kommunikációról, a katarzisról szól.

- Hasznosítod is a pszichológiai ismereteket a zenélésben?

- Bár vannak elképzeléseim az alkotó folyamat lélektanáról, a zeneírás nálam is ösztönösen zajlik. Más területeken talán van hozadéka a pszichológusi tevékenységemnek. Például az, hogy mivel a munkám során elég nehéz emberekkel foglalkozom, ez a plusz tudás hatással lehet arra, hogy hogyan kezeljük a zenekaron belüli emberi dolgokat vagy a kapcsolatot másokkal. Ez nem az elméleti tudás kamatoztatását vagy nyílt „terápiás” lépéseket jelent, hanem például azt, hogy az ember tudja, nem biztos, hogy az a jó, ha minden áron kierőszakolja amit akar, mert az romboló hatással tud lenni később a kapcsolatokra. A zenésztársaim nagyon intelligens emberek, így elég jó a kommunikáció köztünk.

. Az egyik fő szakterületed a művészetpszichológia. Mennyire releváns tudományág ez, és mik a legfőbb kimenetei? Mik most a legfontosabb kérdései, merre halad?

- Szerintem nagyon  fontos terület. A művészet pszichológiai használata a mindennapi életben és a terápiás tevékenységben is alapvető. Julia Kristeva, ez az óriási jelentőségű európai szerző mondta, hogy a művészet a legősibb terápiás módszer. Minél többet tudunk erről, annál jobban tudjuk alkalmazni. A művészetpszichológia azonban ennél jóval összetettebb tudományág. Négy fő témája van: tanulmányozhatja az alkotó ember személyiségét és képességeit, illetve az alkotó folyamatot - ez a kettő nagyjából lefedi a művészi kreativitás kérdését, ezen kívül vizsgálja az előbb említett, terápiás és önismereti hatást meghatározó befogadási folyamatokat, valamint bizonyos határok közt a művészi produktumok értelmezésében is lehet szerepe. Tévedés ne essék, a művészetpszichológia nem az életművek vagy egyes művek értékelésével foglalkozik. Arra ott az esztétika és a művészetkritika. Örvendetes tapasztalni, hogy a pszichológia egyéb területeihez hasonlóan a művészetpszichológiában is egyre elfogadottabbak azok a kutatási módszerek és modellek, amelyek nem a természettudomány gyakran redukcionista elképzeléseit próbálják követni. A 20. század második felében a „művészetpszichológiai kutatás” nagyrészt egyet jelentett a kísérleti esztétikával, m a már szerencsére elfogadottabbak a szubjektív élményt is figyelembe vevő megközelítések.

CIKKEINK MŰVÉSZET ÉS ZENE TÉMÁBAN.

- Kreativitáskutatással is foglalkozol. A kreativitás nem megfoghatatlan dolog, hogyan lehet ezt kutatni? Miért fontos ezzel foglalkozni?

- A kreativitás és a szenvedély az a két dolog, ami a nyugati ember identitásának legfontosabb meghatározója körülbelül a 19. század óta. Életünk során szembesülnünk kell egy csomó egzisztenciális kérdéssel: a halállal, az élet értelmével, a szabadsággal, a függőség és a függetlenség, az önmegvalósítás kérdéseivel. Erre sokféle válasz adható: semmitmondó, betegséget eredményező, legjobb esetben pedig a válasz kreatív. A kreatív válasz újszerű a korábbi életszakaszunkhoz képest, hatékony és összhangban van a személyiséggel, vagyis autentikus. A fokozottan kreatív emberek, művészek, tudósok tanulmányozásából nagyon sokat megtudunk az emberről általában - mondjuk úgy, hogy ők a „legjobb példák”. A kreativitást nagyon sok oldalról lehet tanulmányozni, attól függ, hogy a kiemelkedő vagy a mindennapi kreativitásra, a kognitív, érzelmi oldalra vagy az élettörténeti, személyiség-meghatározókra vagyunk kíváncsiak. A kutatási eszközök a kérdésektől függően ugyanolyan változatosak lehetnek, mint más területeken: kísérletek, kérdőívek, interjúk, élettörténeti elemzések, esettanulmányok. A Szegedi Tudományegyetemen tavaly alakítottuk meg a Kreativitás és Alkalmazott Művészetpszichológia Kutatócsoportot, ami nagyon szerteágazó tevékenységeket igyekszik összefogni. Vannak agyi képalkotó eljárásokat alkalmazó kutatások, kérdőíves vizsgálatok, szellemtudományos megközelítésmódok is. Tavaly adaptáltuk például hazai viszonyokhoz az Érzelmi Kreativitás Kérdőívet.

KŐVÁRI ZOLTÁN ÚTI BESZÁMOLÓT IS ÍRT NEKÜNK USA-TRIPJÉRŐL.

- A másik területed a pszichobiográfia. Összefoglalnád ennek a lényegét? Te mire fókuszálsz a pszichobiográfián belül?

- A kiemelkedő kreativitás komplex vizsgálatában nyilvánvaló hátrányai ellenére az élettörténeti megközelítés a legcélravezetőbb. A pszichobiográfia a személyiségpszichológiai ismeretek szisztematikus alkalmazása az élettörténet feldolgozásában. Az életmű, az élettörténet és a személyiség kölcsönhatásait vizsgálja, mindig egy konkrét kérdés megválaszolása érdekében, és igyekszik egy átfogó magyarázati érvényű narratívát kialakítani. A pszichoterápiás feltáráshoz hasonlóan ez sem a „történeti igazság” kiderítését célozza, mivel az lehetetlen. Fontos hangsúlyozni, hogy bár sokszor találkozunk a kutatás során klinikai jelenségekkel, a cél nem a „patográfia” vagyis az esetleges betegségek hatásának kimutatása. Az utólagos diagnosztizálgatás egyrészt kockázatos, megbízhatatlan dolog, másrészt egy diagnosztikus címke nem magyarázó értékű. „XY ilyen dolgokat művelt és írt, tehát depressziós volt, és azért csinált ilyen dolgokat mert depressziós volt” – az ilyesféle következtetések szerintem nem vezetnek sehova. Engem az érdekel ezekben a kutatásokban, hogy egyes szerzők esetében az alkotás motivációját és tartalmát hogyan befolyásolja egy-egy trauma vagy egzisztenciális krízis, hogyan dolgozzák ezt fel kreatívan. Számomra nagy kihívás, hogy hogyan lehet ezt dokumentumok alapján a pszichológia segítségével kinyomozni.

- Már nem élő festőket, írókat, filozófusokat elemzel, pop- vagy rockzenészeket miért nem? Egyébként van a könnyűzenének pszichobiográfiai irodalma?

. Foglalkoztam Dalíval, Csontváryval, Csáth Gézával, Nietzschével, Junggal, ezek meg is jelentek a 2012-es és 2014-es könyveimben. A pszichobiográfiai elemzés szándékosan már nem élő emberekkel foglalkozik, mert így nincsenek etikai problémák, hogy milyen adatokat használhatunk és milyeneket nem. Fontos az is, hogy az életmű lezárt legyen, hogy bizonyos távolságból pillanthassunk rá. A zene kérdése nagyon nehéz. Mi az a zenében, amit kiindulópontként használhatunk? A szöveget nem, mert akkor az már irodalmi elemzés, a zenei formák használata esetében azonban a könnyűzene esetében nagyon gyakori az elődök munkássága nyomán kialakult megoldások utánzása vagy újraértelmezése. Ebben az esetben szinte lehetetlen eldönteni, hogy mi az, ami személyes tartalmakra utalhat, és mi az ami a példaképek követése. Volt például egy elemzés Kurt Cobainről, miszerint a dalai szerkezete, a visszafogott, letargikus verze és a dühödten kirobbanó refrén személyiségének bipoláris hangulati alkatára utal. Azonban Cobain egyik példaképe a Pixies volt, ők szintén operáltak ilyen formákkal. Amerikában elég gyakoriak a pszichobiográfiai könyvek, zenészekről is; William Todd Schultz, a 2005-ös Handbook Of Psychobiography szerkesztője, aki elég jó ismerősöm, Elliott Smith-ről írt pszichobiográfiát,

- Azt mindenhol megemlíted, hogy a Lennon-McCartney párossal szívesen foglalkoznál pszichobiográfusként. Miért érdekesek ők a számodra?

- Lennon és McCartney az első rockzenészek voltak, akikkel azonosultam 6-7 éves koromban. Lennon nagyon érdekes figura, vonzó és távolságtartásra késztető egyszerre, ami egy pszichobiográfiai elemzésnél segít elkerülni az idealizálás és a démonizálás csapdáit. Ami nagyon érdekel engem, az az alkotópáros jelensége. A művészi kreativitásról régóta létezik egy mítosz, miszerint az a magányos zseni tevékenységéhez kapcsolható., az ő zseniális elméjéből, tudattalanjából pattannak ki az ötletek isteni sugallatra. De ha megnézzük az olyan zenekarokat, mint a Beatles, a Rolling Stones, a Led Zeppelin vagy az Aerosmith, akkor azt látjuk, hogy a korszakalkotó művek szoros, mély érzelmeken nyugvó, sokszor konfliktusokkal, drámai helyzetekkel tarkított kapcsolatok keretein belül születtek, és a szólópályafutások színvonala és jelentősége meg sem közelíti a közös munkáét. És itt nem csak az inspirációtól van szó, mint a „múzsa” esetében, hanem a kidolgozásról is. Sokan úgy gondolják, hogy a kreativitás alapvetően diádikus (kettős) vagy interszubjektív jellegű; Lennon és McCartney jó példa erre.

- A művészetpszichológián belül a zenepszichológia elég marginális, mostoha területnek tűnik. Miért lehet ez? Hol találkozik egymással zene és pszichológia?

- Kevés az olyan pszichológus, aki zeneileg olyan képzett volna, hogy biztonsággal mozogna mindkét területen belül. Emellett ennek tudománytörténeti és tudományfilozófiai okai is vannak. A huszadik század második felében, amikor a tudományos pszichológia igazán elterjedt, a kutatások java az egzakt, méricskélős módszerekre épült, ez volt a tudományos trend. Amikor a 90-es években hallgatóként zenepszichológiai cikkekkel találkoztam, nagyon lehangoltak, mert mind a zene kiváltotta pszichofiziológiai reakciók méréséről szólt, de semmit nem mondtak arról, hogy mit jelenthet egy embernek a zene, hogy változtathatja meg az életét. Ez a megközelítés azóta kiegészült a rendkívül népszerű idegtudomány eredményeivel, amely képalkotó eljárásokkal vizsgálja az akcióban levő agyat. Amikor egy olyan cikket látok, hogy „megtalálták az ezért vagy azért felelős agyterületeket”, már szinte rosszul leszek. Mit mond ez arról, hogy amikor 13 évesen megnéztem az AC/DC Let There Be Rock című filmjét a moziban, megváltozott a személyiségem és az életem?! Nem sokat. A művészetpszichológián belül a szubjektív oldalt figyelembe vevő mélylélektani, dinamikus irányzatok leginkább a nyelvi, képi produktumokkal voltak elfoglalva, ritkaságszámba ment egy-egy  zenei írás. Manapság egyre elfogadottabb az első személyű nézőpont fontossága a pszichológiában, kezd visszatérni a fenomenológia, így a zene is egyre megközelíthetőbb lesz pszichológiailag.

- A zenélés pszichológiai aspektusai mennyiben különböznek más kreatív, művészi területekétől? Fel lehet vázolni a zenélés lélektanát?

- A zene esetében határozottan meg szokták egymástól különböztetni az előadói és az alkotói tehetséget . A kettő nem feltétlenül esik egybe; például Richard Wagnerről köztudott, hogy egész életében nem tudott megtanulni rendesen zongorázni. Ez a könnyűzenében is megfigyelhető; a közelmúltban elhunyt Joe Cocker például az egyik legnagyobb rockénekes volt, de mindig mások dalait interpretálta. Ugyanez egyes gitárosokra is igaz, mint például Johnny Winter vagy Stevie Ray Vaughan. A másik véglet is megfigyelhető: nem akarok senkit megbántani, de például Bob Dylan zseniális dalait sokkal jobban játszották és énekelték mások, elég csak azt meghallgatni, Jimi Hendrix mit csinált az All Along The Watchtowerrel. Szóval ha lélektani szempontból közelítünk, akkor a „zenélésen” belül mindenképp külön kell beszélnünk a komponálás és az előadás pszichológiájáról. Számomra úgy tűnik, hogy a túlzottan professzionális, vagy annak látszani akaró megközelítés hajlamos az utóbbival azonosítani az egészet, ami végtelenül eltorzítja a zene mibenlétéről alkotott képet. Igen, a világszerte nagyon divatos zenei tehetségkutatókról beszélek, amelyek a bennük lévő óriási pénznek és média hype-nak köszönhetően kinyírják az organikus, saját maga jogán kifejlődő könnyűzenét. Azokat helyezik ugyanis a rockzenész vagy a popsztár státuszába, akik lehet, hogy szépen tudnak énekelni, de semmilyen saját, autentikus zenei produkciót nem fognak soha létrehozni. A rockzene jelentős alkotói, a Black Sabbath, a Ramones vagy a Guns N' Roses ezen a működési alapon sosem tudta volna létrehozni azt, amit csinált. Kicsit olyan ez, mintha annak idején Fenyő Miksa és Osvát Ernő szavalóversenyeken kerestek volna munkatársakat a Nyugatba.

- Milyen alapvető zenész személyiségtípusokat lehetne felállítani? Alkotás szempontjából melyik a legjobb?

- Elég sok személyiségpszichológiai kutatás foglalkozott már azzal, hogy a különböző stílusok követői, akár zenészként, akár rajongóként milyen vonások mentén különíthetők el egymástól. A nagy általánosítások szintjén ezek az eredmények nem sokban különböznek a hétköznapi pszichológiai intuíciónktól, miszerint egy jazzbillentyűs, egy stoner-gitáros és egy tánczeneénekes érzelmi habitusuk mentén eléggé különbözhetnek egymástól. Az alkotás szempontjából bizonyára megkülönböztethetünk inkább „kívülről irányított” embereket, akik fél vagy mindkét szemüket mindig az aktuális trendeken tartják, és olyan dolgot csinálnak, ami a széljárásnak megfelelő. A másik véglet a teljesen „belülről irányított”, aki ha esik, ha fúj, mindig csak azt hajlandó tenni, ami az ő igazságát képviseli. Ez biztosan a korral is változik, és egy idősebb zenész inkább az utóbbi pólus felé kezd közelíteni. Vannak olyan alkatok, mint Jagger vagy Bowie, akik valahogyan a kettő között álltak: változtak a korral, de önmaguk is tudtak maradni. Valahogy meg kell találni az egyensúlyt az örök változás és az állandóságra törekvés közt.

- Hogyan hat a pszichénk állapota a zenélésre?

- A felfokozott érzelmi állapot, akár extrém pozitív, akár negatív, mindenképp inspirálja a kreativitást, mivel túllépünk hétköznapi, megszokott tudatállapotunkon, és megrendítő élményekben lehet részünk. A művészi kreativitással bíró emberek ezeket - területük elsajátított szakfogásait felhasználva - alkotássá tudják transzformálni. Az előadáshoz rendkívüli koncentráció szükséges, bár a sok gyakorlás, rutin, meghozza az eredményt, így egy idő után az ember már csípőből tolhatja a dolgokat és van kapacitása az apróságokra, árnyalatokra is odafigyelni. Sokan vannak, akik lámpalázasak, vagyis teljesítményszorongásuk van, és ezt mindenféle praktikával próbálják oldani, a meditációtól a személyes rítusokon át egészen a piálásig vagy a drogozásig. Ez utóbbiak magabiztosabbá tehetik az embert, de a figyelmet és egyéb funkciókat rontják, és bódult állapotban az ember kritikátlanná válhat, nem veszi észre a hibákat, amit vét, nem képes menet közben korrigálni azokat. Vannak olyanok, akik a turnéstresszt nem bírják, és kikészülnek tőle - Kurt Cobain sem bírta a terhelést, ha jól tudom.

- Kiütközik a pszichénk a zenében? Fel lehet állítani valakinek a pszichológiai profilját a zenéje alapján? Sok depressziósnak tartott zenész ír vidám dalokat, szóval lehet függetleníteni a pszichés állapotunkat az általunk létrehozott alkotástól?

- Nincs egyértelmű megfelelés pszichológiai vagy akár pszichiátriai állapotok és az alkotások karaktere közt. Egy lelkiállapot nagyon sokféle művet inspirálhat, bár nyilvánvalóan érezhetünk összefüggéseket, amikor beleérezzük McCartney dalaiba az ő vibráló személyiségét, Lennonéba pedig az elmélyült filozófust. Csáth Géza, a „hármasművész” és pszichoanalitikailag képzett elmegyógyász kiváló zeneszerzőportrékat írt híres alkotókról, amelyekbe sok találó pszichológiai megfigyelést illesztett; Liszt Ferenc zenéjének jellemzőit  például „a rácsodálkozásra való képességéből” vezette le. A művészettel sokat foglalkozó pszichiáter, Gerevich professzor viszont „szemfényvesztő” művészetről szokott beszélni, ami arra utal, hogy a művészek műveikben szándékosan megtévesztenek bennünket, vagyis olyannak láttatják magukat irodalmi-festői-zenei önarcképeikben, amilyennek szeretnék.

- Az egészséges pszichéjűek másmilyen zenét hoznak létre, mint a sérült pszichéjűek? Tehát mondjuk átjön a zenén, ha valaki mélyen depressziós?

- Szerintem nem lehet és nem is szükséges diagnózist alkotni egy életmű vagy egy adott alkotás alapján. A diagnózisra épülő értelmezés félrevezető és körben forgó lehet: azt mondhatjuk, „hm, ez a zene nagyon lehangoló, XY bizonyára depressziós volt, tehát azért írt ilyen zenét”. Lehet olyan benyomásunk, hogy nagyon beteg zenét hallunk, és kiderülhet, hogy ennek nem személyes okai vannak, hanem művészi, és olyan is lehet, hogy valaki csodálatosan harmonikus kompozíciókat alkot, miközben zaklatott vagy valamilyen betegséggel küzd. Van, aki azt mondja, hogy a nagy alkotók legtöbbször nem gyakori pszichopatológiai érintettségük miatt, hanem annak ellenére csinálnak nagy dolgokat. Erre jó példa lehet Beethoven, aki számos testi nyavalyával küzdött, depressziós volt, alkoholista és magányos, és ennek ellenére olyan derűs, kiegyensúlyozott műveket is alkotott, mint a Pasztorál-szimfónia.

- Hajlamosak vagyunk rá, hogy a pszichés zavarokkal küzdők zenéjét érdekesebbnek, izgalmasabbnak találjuk, ennek mi az oka, miért jobb az, ami „beteg”?

- Az biztos, hogy sok zenész nonkomformista, egyesek különcök és excentrikusak, és vannak akik kifejezetten kóros személyiségűek. Az, hogy jobban szeretjük az ilyen típusú alkotókat nem új keletű dolog, körülbelül a romantika korszakában alakult ki a beteg, ördöggel cimboráló, kicsapongó, bohém, de zseniális művész képe, aki megszállottan lázad a világ ellen a saját művészetének igazságáért. Kétszáz éve Lord Byron, a dandyk ősatyja töltött be hasonló társadalmi szerepet, mint a 20. században a film- és rocksztárok; úgy mondják, a nők elájultak, amikor megjelent egy szalonban. Ez a romantikus hagyomány a mai napig nagyon erősen él, és mivel a zenész mindenki másnál közvetlenebb hatást vált ki érzéseinkre, és irigyeljük őt szabad életformája miatt, ezért aztán nagy figyelem irányul a személyiségére. Úgy érezzük, minél szélsőségesebb, annál hitelesebb az, amit csinál. Olyan, mintha helyettünk is megjárná azokat a mennyeket és poklokat, amit mi csak rajta keresztül tudunk megtapasztalni. Mi így biztonságban maradunk, mégis élvezhetjük ezeket.

BETEG ZENEKARNEVEKBŐL PEDIG ITT AZ ELBORZASZTÓ ÖSSZEÁLLÍTÁSUNK.

- A zenész személyisége befolyásolhatja a zenéje megértését, befogadását?

- Ha valaki érdekes, vonzó, összetett személyiség, és megmozgatja az emberek fantáziáját, akkor ezek a járulékos tényezők nyilván hatással vannak zenéjének megítélésére, sőt lehet, hogy ezek miatt túl is értékelhetik. Ismerek olyat, akik ezt gondolják például David Bowie-ról. Ha elkezdenek valakit vagy valakiket kultikus jelentőségűként kezelni, akkor az akár a produkciója hosszú távú megítélésre is nagy hatással lehet. Emlékszem, a 2000-es évek elején azt gondoltam, hogy a Radioheadet egyfajta szent tehénként kezeli a zenei világ, és mivel az OK Computerrel isteni magasságokba emelkedtek, ezért bármit csináltak, a világ letérdelt tőle, még akkor is, ha a zene szinte emészthetetlen volt, mint a Kid A esetében. Gyerekkoromban ugyanilyen kritikus voltam Janis Joplinnal; azt gondoltam, hogy „rock-mártírnő” mivolta és romantikus alakja miatt jóval többre értékelik, mint amennyit érdemel, mivel a Move Overen kívül egy jó száma sincs. Hobóra is gyakran haragudtam, mert úgy véltem, hogy egyáltalán nem tud énekelni, és műfordítása - például az indokolatlan Vándor az úton című Doors-emléklemezén - csapnivalóak és kínosak, ennek ellenére mindenki imádja, bármit csinál. De vannak fordított esetek is: a Small Faces-es és Humble Pie-os Steve Marriott zseniális énekes-gitáros-dalszerző volt, sokkal több jó számot írt, mint például Marc Bolan, de valahogy a figurája miatt mégsem jutott addig, mint sokan mások, akiknél sokkal jobban kiérdemelte volna.

- Mondanál pár zenészt, akár élőt, akár halottat, aki klinikai szakpszichológus szempontból érdekes eset, és miért?

- A rocktörténet nagy önpusztítói, Keith Moon, Ozzy vagy Iggy Pop kézenfekvő példának tűnhetnek, de ők számomra annyira szeretni való bolondok és akkora dolgokat tettek le az asztalra, hogy valahogy eszembe sem jut, hogy patológiás esetként gondoljak rájuk. Vannak azonban olyan alakok, akik egyrészt túlmennek bizonyos határokon, másrészt zenei produkciójuk önmagában egyáltalán nem annyira meggyőző, hogy eltekintsünk a nyilvánvaló klinikai vonatkozásoktól. Ilyen volt az 1993-ban elhunyt GG Allin (a képen jobbra), vagy a még élők közül ilyen Pete Doherty.

- A zenélés, a zenészlét milyen lelki problémákat okozhat, mik a legfőbb pszichológiai károk, tünetek?

- A sikertelenség az egzisztenciális problémák mellett az önértékelésre is súlyos csapásokat mérhet. Már említettem az alkotói válságot és a túlhajszoltság okozta kimerülést, a stresszt, a kiégést, az alkohol- és drogproblémákat. Az intenzív zenész életforma, az elfoglaltság, az éjszakai élet megnehezítheti a párkapcsolatok, a családi élet harmonikus fenntartását. Az előre haladott életkor szintén krízist okozhat a zenész számára, mivel a fiatalsággal járó vitalitás, jó megjelenés, fáradhatatlanság fontos kellékei az előadóművészetnek. Létezik egy olyan kifejezés, hogy „post stardom depression”; a sztársággal járó fokozott nárcisztikus kielégülés, az állandó figyelem nagyon kiszolgáltatottá teheti a látszólag diadalmas popsztárt, mivel ha ez elvész, nagyon nehezen lehet mással pótolni. Ilyenkor mindenképp változásra, fejlődésre van szükség, hogy ne okozzon végzetes törést az életben.

- Azt szoktuk mondani, a zene gyógyítja a lelket. De konkrétan hogyan hat az emberi pszichére, milyen lélektani hatásai vannak?

- Igen, a zene gyógyít, kivezethet mély krízisekből, elég csak a Last Night A DJ Saved My Life című dalra gondolni. Gyerekkoromban nagyon megragadt bennem az, amit Hobo a Rolling Stones-könyvében egy vietnámi veterántól idéz, aki, aki elmondta, hogy amikor lelőtték a fronton, akkor úgy bírta ki a mentőalakulat megérkezéséig, hogy Stones-számokat énekelt. Ez hátborzongató! Hogyan működhet ez? Az embernek van egy én-rendszere, egy pszichológiai tér, amelynek belső és külső határait igyekszik különféle eszközökkel, én-védelmi mechanizmusokkal fenntartani. Vannak erős érzelmi élményeink, amelyek teljes szervezetünket, az egész pszicho-szómánkat érintik, amelyek átélése és mentális feldolgozása nagyon nehéz lehet. Ilyenek a traumatikus, megrázó élmények, amelyek veszélyeztethetik az én-szerveződést és a fontos másokkal való kapcsolatokat. Ilyenkor az össz-élmény szubjektív összetevőit megpróbáljuk kizárni, de a vegetatív-motoros összetevőket nem tudjuk ugyanilyen szinten kontrollálni. Így keletkeznek a pánikállapotok vagy az úgynevezett szomatizációs tünetek. Lehet, hogy ezeket az érzéseket sosem tudtuk szimbólumokhoz kapcsolni, nincsenek rá szavaink. A zene, adottságainál fogva (tónus, ritmus) képes ezeket az érzéseket megszólítani, és a zenei élményeken keresztül önmagunk ezen részeivel is kapcsolatot tudunk találni, be tudjuk azokat építeni magunkba, ami gyakran megrázó, katartikus hatású. Egy zenében igen jártas filozófus, Nietzsche úgy mondta: „az affektusok a zenén keresztül élvezik önmagukat”.

- Milyen a lelket építő zene és a lelket romboló zene – egyáltalán meg lehet ezt így mondani?

- Nem tudom, hogy egy zene lehet-e önmagában építő vagy romboló hatású. A középkorban például a tritónusz elnevezésű akkordot (pl. G hangnemben: G-Cisz-G) úgy nevezték, „Diabolus in Musica”, és tilos volt játszani, mert úgy vélték, ez megidézi az ördögöt. Ez az akkord képezi az alapját az okkult metált elindító Black Sabbath névadó dalának, amit ők egyébként Gustav Holst angol zeneszerző Bolygók-szvitjének a Marsról, a háború istenéről írt darabjából kölcsönöztek. De ez a motívum felbukkan a Led Zeppelin Friends című számában és a Diamond Head Am I Eviljének intrójában is, amit később a Metallica vitt sikerre. A heavy metalt egyébként is gyakran vádolják azzal, hogy brutalitásra, agresszióra vagy öngyilkosságra ösztönzi a védtelen hallgatót, gondoljunk csak a Judas Priest öngyilkossági perére a 90-es években. Ez a vád meglehetősen abszurd. Ugyanakkor ellenkező vélemények is vannak: egy heavy metalról készült nagyszerű BBC-sorozatban egy kognitív idegtudós kutatásai nyomán pont azt magyarázzák, hogy az emberben, főleg a férfiakban rengeteg, részben evolúciós gyökerű agresszivitás van, és a metálzene, a metálkoncertek nagyszerű eszközt kínálnak ennek a levezetésére és szimbolikus feldolgozására. Ellenben ha megnézzük a filmművészetet, azt látjuk, hogy az erőszakos figurák, gyilkosok nem feltétlenül agresszív zenére izgulnak: Alex DeLarge a Mechanikus narancsban Beethoven-rajongó, az Amerikai pszichó Patrick Batemenje Whitney Houston-válogatást hallgat, míg Hannibal Lecter Pembrey őrmester meggyilkolása előtt és után Mozartra relaxál.

- Ilyenkor télen hajlamosak vagyunk beborulni. Milyen zenéket ajánlanál antidepresszánsként?

- Szerintem az ilyen hangulatokat kétféleképpen lehet hatásosan „kezelni”: vagy „ellenszert” alkalmazunk, vagy megpróbáljuk az érzést felerősítve konkretizálni és feldolgozni magunkban. Lehet olyan, hogy egy kis humorral vegyített tökös agressziót mozgósítunk magunkban: pl. az AC/DC Let There Be Rockjával vagy a Danko Jones Know Your Enemy-jével, megtoldva egy kis fejrázással és léggitározással a tükör előtt. A másik út az, hogy nyomunk egy irgalmatlan házibulit kőkemény power-funk aláfestéssel, amilyen a Best Of Sly & The Family Stone, James Brown, vagy a Commodores 1977-es koncertalbuma. Ha nem ellenszert akarunk, hanem kutyaharapást szőrével gyógyítanánk, akkor sem „érfelvágósat” ajánlanék, ami kilátástalanul belemerít a melankóliába, hanem olyat, ami valahogyan tartalmaz egy plusz attitűdöt azzal kapcsolatban, hogy mit kezdjünk a nyomorunkkal. Az autentikus blues ilyesfajta zene, én ebből legjobban Elmore Jamest szeretem. Na és persze ne felejtsük ki a komolyzenét sem: aki még nem nagyon kísérletezett ilyen irányban, annak aktuálisan Vivaldi ismert hegedűversenyéből a Tél első tételét ajánlanám, ahonnan szorgos gyakorlással el lehet jutni Gustav Mahler V. szimfóniájának Adagietto-tételéig.