A legnagyobb közhely, hogy a zene képes tükrözni és befolyásolni az érzelmeinket. Mihez fordulunk, amikor széthullik körülöttünk a világ? Hát a zenéhez. És melyik a legjobb legális felpörgető, amikor arra van szükségünk? Naná, hogy az is a zene, a zenészek pedig azok, akik a világ és a lelkük káoszát számunkra is átélhető katarzissá tudják alakítani - vagy olyan felemelő anyagtalansággá, ami adrenalininjekcióval ér fel. Csak tudjuk, hogy melyiket mikor mire használjuk. A 29. Recorder magazin pszichológia és zene fókusztémájának kétrészes lemezismertető cikke következik, a szomorú lemezek után, a mai második részben boldog albumokkal.
Boldogság a zenében
Teljesen nyilvánvaló, hogy van, aki kiszalad a világból a Don’t Worry, Be Happytől (Bobby McFerrin az előadó, balra) és nagy dózisban a Pharrell-féle Happyvel is lehetne kínozni. Ugyanakkor egy ezerszer hallott, komfortérzetet erősítő szomorú zene is boldoggá teheti hallgatóját, hiszen ott van mögötte a közös történet, a tudás, hogy ezt szeretjük – talán beállítódás kérdése, de van, akinek csak a szomorú, a katartikus zene a felemelő. Ugyanakkor boldoggá tehet egy pozitív emlékeket ébresztő, nosztalgikus, régen hallott dal ugyanúgy, mint az eszképista attitűdhöz, a ’fejben el innen’-hangulathoz passzoló műfajok (a „skandináv baleáripop” lényegében egy-az-egyben ilyen, na meg a chillwave is). Egy zenét objektíven boldognak beállítani még nehezebb, mint a moll dallamokkal azért elég könnyen melankolikusként azonosítható szerzeményeket. Arról nem is beszélve, hogy az igazán jó vidám dal talán ritkább, mint az igazán jó szomorú. Úgyhogy most csak egy tipposzlopot állítunk fel, tessék ezekbe belehallgatni, valamelyik biztosan működni fog. Kisüt a nap, belerakod a füledbe, és egyből időmilliomosnak érzed magad (vagy ha pénzre vágysz, akkor milliomosnak) és azt gondolod, hogy ’hé, az élet tulajdonképpen egészen klassz!’
BEVEZETÉS A ZENE PSZICHOLÓGIÁJÁBA EGY SZAKEMBERREL.
Vannak műfajok, amikben magas a boldogsághormonizált zenék száma. Ilyen az exotica (Herb Alpert and the Tijuana Brass: Going Places), a rock&roll kicsattanó válfaja (Jerry Lee Lewis: Live At The Star-Club, Hamburg), a bossa nova (Adoniran Barbosa, Astrud Gilberto), a girl group-soul (egy korai dalokra koncentráló Supremes- vagy Chiffons-best of nagyon megteszi), a seggrázós funk (Sly And The Family Stone, Funkadelic), a stílusnévvel mindent eláruló sunshine pop (Sunlight: Creation Of Sunlight, The Free Design, Margo Guryan), kompletten a jamaikai rockseady (és ha már ott tartunk, a no problem reggae-k közül is kiemelkedik pozitív töltésben a szupercuki Althea & Donna (jobbra) lányduó trópusi popja), a 2-Tone ska (korai Madness, Specials, The Beat), a szinte direkt erre termett 80s pop (Duran Duran: Rio, Wham!), az italo diszkó, az eurodiszkó, a house, a happy hardcore (nyilván), a poppunk (Weezer, Green Day) és így tovább. Elvis Costello miért csinálta meg a Get Happy!! című lemezét? Lehet nem vigyorogni They Might Be Giants-hallgatás közben? Eufórikus egy Mano Negra-koncertfelvétel? És vajon a Postal Service-féle Such Great Heights a boldog pillanatok megörökítésébe oltott nosztalgikus melankólia felemelő himnusza? Íme, egy tucat további antidepresszáns (a lemezcímre kattintva hallgathatók).
Jean-Jacques Perrey
Amazing Electronic Pop Sound Of JJP
(1968)
Perrey az elektronikus zene könnyűszívű úttörője volt, gyermeki örömtől átitatott, effektíve is viccesen bugyborékoló, puttyogó, pisszegő hangzású dalait lehetetlen nem mosollyal hallgatni – és ha háromnegyed órán keresztül mosolyra vagyunk ítélve, abból csak jó sülhet ki (vagy maximum szájzsibbadás).
Stevie Wonder
(1976)
Wonder karrierjét betetőző dupla csúcslemeze nem feltétlenül a túláradó nevetés albuma, viszont ahogyan benne van minden, ami az életet élhetővé teszi, úgy az is, hogy Wonder minden fájdalma mellett is mekkora örömmel szereti ezt az életet. Ettől aztán a lemez meghallgatása után mi szuper módon kisimíthatjuk minden ráncunkat. És mi a boldogság, ha nem ez?
The Rezillos
(1978)
A punk mint tiszta boldogságbomba? Persze, ez nem is lehet kérdés, de a Ramones iróniája, a Pistols blöffjei és a Buzzcocks prímér viccei után a skót Rezillos az igazán vidám cucc, rágógumi-dallamokkal, bájos levegőbe rugdosással, adrenalint pumpáló attakkokkal.
Mutant Disco
A Subtle Dislocation Of The Norm
(2003)
A világ minden tájáról New Yorkban összejött mutáns diszkószíntér a ZE Records körül csoportosult a nyolcvanas évek elején, öröksége egyrészt az LCD Soundsystemig és a kétezres évek eleji diszkópunkig tart, másrészt örök eksztázisforrás és tánctér-robbantó.
Haircut 100
(1982)
A nyolcvanas évek elejének perfekt new wave-es, fehér soulos popzenéje a végtelen nyár délibábos reményét kínálja és ez – bár kétségtelenül csak időszakos örömöket nyújtva – ennyire vidáman, energetizáló módon egyetlen másik lemezen sem szólt, mint ezen.
Primal Scream
(1991)
Nézz rá a lemezborítóra! Pont olyan a zene is. Felhúzó drogokban érlelt, oké, persze. De azok nélkül is egy teljes eufóriakört ír le bárki, aki csak végighallgatja. „Partizni fogunk, és jól fogjuk érezni magunkat!” – szól az ukáz a Loaded elején.
Pizzicato 5
(1997)
Na, a japán – ekkor már – duó lemezén aztán minden van, ami felvidító, pozitív töltetű a bossa novától az easy listeningen át az acid jazzig – és mindennek shibuya-kei a neve. Az igen termékeny formációnak ez nemcsak a nyugati világban legismertebb lemeze, de a legjobb és címéhez hűen végig nagyon boldog véget ígérő is.
Andrew WK
(2001)
Kinek ne lenne szüksége néha egy bivalyszédítően erős, vállból érkező légbokszolásra?! A partiállat diszkórockja minden további nélkül képes dühös állapotból a másik végletig vinni minket, már nagyjából 40 másodperc alatt is.
Junior Senior
(2002)
Ez a ma már inkább egyslágeresként (Move Your Feet) emlegetett dán duó valami elképesztő érzékkel szintetizált több tucatnyi hatást, stílust, kedvenc előadót egy olyan elavulni képtelen, időtlen popzenévé, ami indie-lagziktól underground partikig bátran bevethető bárhol – rázni fogja rá mindenki.
The Go! Team
(2004)
Elég csak ránézni egy fotóra erről a brightoni hattagú zenekarról, már abból tudhatjuk, hogy bolondos, fantasztikus lesz a zene. És tényleg az volt ezen a debütlemezen, ami szarul szól, de nagyon gördülékeny rajta a hangmintabitorló krimifunkpunk lendület. Kábé az a zene, ami a felhős ég mögül előcsalogatja a napot.
I’m From Barcelona
(2006)
A Waczak Szállót megidéző 20+ tagú kollektíva persze nem barcelonai, hanem svéd és gyermeki popzenéje félúton van a tweepop, valamint a szintén több tucatnyi szereplőt színpadra préselő – és a hozzájuk hasonlóan – felemelő zenét csináló The Polyphonic Spree között. Ez már-már a vallásos révület területe, de akkor is jó.
Alphabeat
(2008)
Oké, kezeket le, a végére hagytuk a legjobbat! A Junior Seniorhoz hasonlóan dán Alphabeat – a Junior Seniorhoz hasonlóan – mindent bele popkevercset játszik, a jelszó pedig egyértelműen a maximumra tekert mókatekercs. Ha erre a zenére nem jön elő a tavasz, akkor semmire!
+1
The Very Best
(2009)
Esau Mwamwayának, ennek a londoni-malawi triónak (ma már csak duónak) az énekesének olyan kedves hangja van, hogy már eleve az életre kelt bárkit. Ehhez jönnek a vigyorgásra késztető beatek, a játékos hangok, és egész Afrikának a meleg szíve - ahogyan a lemezcím is mondja. A Very Best a legjobb boldogságzene. Pont.
Dömötör Endre
ez pedig egy válogatás a cikkben szereplők dalaiból:
Ajánlott bejegyzések:
-
"Nem vagy komoly, se a Bëlga." Lil Frakk: Innen a név (lemezkritika)
-
Békülékeny hangok. The Jesus and Mary Chain: Glasgow Eyes (lemezkritika)
-
Epikus kiábrándulás, festői képekben. Elszáradt füvekről
-
Vágyni a másik jelenlétére. claire rousay: sentiment (lemezkritika)
-
"Merjünk már egy kicsit boldogok lenni!" - Fiúk-interjú
