Sem kiemelkedő, sem emlékezetes - 2014 a hiphopban és az elektronikus zenében

A rapzene legrosszabb évének nevezte 2014-et A$AP Yams, az A$AP Mob kollektíva alapítója. Ha a helyzet ennyire nem is volt tragikus, tény, hogy nem volt kiemelkedő, sem igazán emlékezetes. Az elektronikában viszont még a hiphopénál is érdektelenebb volt ’14, főként az utóbbi pár év trendjei folytatódtak.

Hiphop

Az év azzal indult, hogy a Macklemore & Ryan Lewis-páros nyerte a legjobb rapdal, a legjobb rap előadás és a legjobb rapalbum (plusz a legjobb új előadó) Grammy-díját, ekézték is őket érte durván, hiába küldött sms-t Macklemore Kendrick Lamarnak, hogy neki kellett volna nyernie. A The New Classic című albumával a sztárok közé emelkedett Iggy Azalea ugyancsak megkapta, hogy ő nem is hiphop, hanem pop (Fancy című dala az év egyik legnagyobb popslágere volt, az biztos), bár ezen lovagolni 2014-ben annyira, de annyira fárasztó, igaz, legalább olyan népszerű topic, mint az „igazi hiphopot” számon kérni a mostani fiatal előadókon. Ez utóbbi idén elsősorban arra az új YouTube-sztár tinédzserrap-iskolára irányult, amelynek tagjai – például Bobby Shmurda, K Camp, a Rich Gang vagy az év egyik legmegosztóbb slágerét, a No Flex Zone-t jegyző Rae Sremmurd (balra)– tényleg nem mélyenszántóan művelik a műfajt, inkább csak bulizni akarnak és élvezni a könnyű sikert (a dalaik is nagyjából erről szólnak). Ezek a rapperek egy új trendet is hoztak, a furábbnál furább (szóval kicsit vagy nagyon irritáló) hanghordozású, néha kifejezetten artikulálatlan szövegelési módot, amelynek királya OG Maco, ő ráadásul U Guessed It című számával az év egyik legfrenetikusabb mémjét hívta életre (és neki az egész produkciója rendben van).

Persze a fiatal újoncok között akadtak minőségi produkciót nyújtó arcok is szép számmal, mint Ab-Soul, Vic Mensa, Isaiah Rashad, Ty Dolla $ign, vagy a briteknél a Mercury-díjat elnyerő Young Fathers, ahogyan úgy általában sem volt hiány kiváló lemezekből; talán a Run The Jewels második albuma szólt a legnagyobbat, a legmeglepőbbet pedig Freddie Gibbs és Madlib kollabja (jobbra) hozta (hogy mennyire jól működik). 2014 legörömtelibb eseménye az OutKast visszatérése volt, még ha ez csak egy húszéves jubileumi fesztiválturnéban realizálódott is (amúgy újra aktivizálódott a Jurassic 5 és a Body Count is, persze ez nem akkora hír), Eminem folytatta diadalmenetét (ő lett az első digitális gyémántkislemez birtokosa és a Wembley-t megtöltő rapper), a Death Grips pedig befejezte az ámokfutásszerű pályafutását. A legnagyobb buzz természetesen Kanye West készülő lemeze körül volt, ez végül idén nem jelent meg, kijött viszont kétéves hercehurca után Azealia Banks bemutatkozó albuma, és év végére a Wu-Tang Clannek is csak sikerült megszülni a még a tavalyi húszéves jubileumra ígért, feltehetőleg utolsó lemezét.

AZ ÉV LEGFONTOSABB POP- ÉS ROCKZENEI TÖRTÉNÉSEIT ITT FOGLALTUK ÖSSZE.


Elektronikus zene

Amerikában még tovább erősödött az EDM uralma; elérte azt a pontot, amikor már egyre többen a lufi kidurranását rebesgetik, de azért persze ez a lufi még egy ideig biztosan hízik – jövőre több száz EDM-fesztivált jelentettek be az USA-ban. Moroder papa is felugrott az EDM-vonatra 74 Is The New 24 jelszóval és az év végén közzétett új száma tanulsága szerint félő, hogy megállíthatatlanul a renomérombolás felé tart. Eközben Angliában megingathatatlanul tartotta magát a pophouse dominanciája, de a slágerlista-tartományon kívül sem történtek igazán hangfalrengető fejlemények; bontakozott tovább a jungle tavaly beütött reneszánsza, illetve más irányzatokkal való keresztezése (a jungle/footwork hibridizáció egész komoly szintre fejlődött), és erős éve volt a brit experimentális technónak, remek albumokkal (Perc, Vessel, Objekt). Meglepő módon a grime-ban zajlottak egyedül újszerű stíluskísérletek: Mumdance és Logos a grime-ot a kísérleti/ambient elektronika felé toló „weightless” hangzásnak törték az utat a Different Circles labelükkel (és rajtuk kívül olyan producerekkel, mint Dark0, Rabit, Murlo), illetve a nem teljesen új R&G, vagyis az instrumentális grime-ot a kilencvenes-kétezres évek R&B-jéből, hiphopjából vett hangmintákkal csajossá szelídítő zsáner kapott nagyobb hájp-löketet – erről a vonalról DJ Milktray editjeit érdemes lefülelni. (Hát a trapre emlékszik még valaki? Nem? Pedig RL Grime klasszis albumot hozott össze ebben a témában, és Rustie lemeze is hatásosan csavar a stadiontrapen.) Nem kérdés, hogy az év eseménye a tizenhárom év szünet után megjelent Aphex Twin-album a Warpnál (amely idén ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját, akárcsak az elektronikus- és tánczene alakításában szintén jelentős szerepet játszó XL), a második hely Burialé, aki végre felfedte az arcát (az ő kiadója, a Hyperdub 2014-ben volt tízéves). Az év darlingja cím birtokosa is egyértelmű: a sajátosan alien, amorf zenei világot teremtő Arca (balra). Az elektronikus zene veteránjai közül a legnagyobb hírértékkel az Underworld bírt, a duó (amelynek tagjai már a hatvan felé közelítenek!) idén adta ki újra korszakos albumát, a dubnobasswithmyheadmant és persze élőben is előadták (egy az egyben, ahogy még soha korábban), az Orbital testvérduó pedig végleg feloszlott.

Forrai Krisztián

MÉG 2014? ÍME, A RECORDER KEDVENC 50 ALBUMA!