Az idei év kétségtelenül legnagyobb eddigi szenzációja, hogy a modern elektronikus zene egyik páratlan zsenije és innovátora, a technikai geekbe oltott örök tréfamester Richard D. James 2001 után új Aphex Twin-albumot adott ki. A szeptember közepén megjelent SYRO pont annyira jellegzetesen és utánozhatatlanul aphextwines, amennyire egy picit más is – hiszen eddig még nem volt két egyforma lemeze. Vegyük is végig őket sorban!
Selected Ambient Works 85-92 (Apollo, 1992)
Az elektronikus zenét 11-12 éves kora óta kreáló James már túl volt két acid-/techno-/rave-alapú Aphex Twin EP-n (Analogue Bubblebath 1-2) és egy Bradley Strider néven jegyzett maxin, illetve a Rephex kiadó megalapításán (1991), amikor 1992 februárjában a tánczenében a mai napig meghatározó belga R&S kiadó ambient divíziójánál megjelent az ebbe a műfajba sorolható – az évszámok alapján 14 és 21 éves kora között készült – felvételeiből egy válogatás. Különös atmoszférájú, a legkülönfélébb filmekből vett dialógusokkal átszőtt, kopár és hátborzongató(an félelmetes és szép) hangtájak tárulnak elénk, tompán és messziről (a rossz minőség oka állítólag, hogy a mesterkazettát megrongálta egy macska…).
Azon lehet vitatkozni, hogy ambient vagy inkább (a ritmusok révén) ambient techno, azon viszont nem, hogy ez a modern elektronikus zene egyik maradandó – és időtlen – klasszikusa, a mostanában újra szóhasználatban lévő IDM alapműve, amely nagyon sokak számára máig a defintív Aphex Twin-lemez.
Selected Ambient Works II (Warp, 1994)
Mire második ambient-szelekcióját 1994 márciusában kiadta a Warp, James már ki- és megkerülhetetlen volt. Az albumot megelőző közel két évben ontotta magából a zenéket, megjelent három partiképes Aphex Twin EP-je (Xylem Tube EP, Didgeridoo – rajta az összes akkori UK rave-számot hazavágó acid-breakbeat szörnyeteg címadó trekkel, illetve On – rajta az egészen rádióbarát címadó számmal, amelynek Jarvis Cocker rendezte stop-motion klipjét az MTV Europe agyonjátszotta), Power Pill név alatt egy poénszáma, ami a Pac-Man videojátékot hangmintázta, az Analogue Bubblebath 3 (AFX-ként), a második chicagói house-ból és detroiti technóból merítő Bradley Strider EP, plusz bevezette a Caustic Window nevet, mely alatt ’92-’93 során három „indusztriális rave” EP-vel sorozta meg az akkori partiszcénát (illetve összerakott egy albumot is, ami akkor a fiókba került, aztán húsz évvel később, idén egy tesztnyomása előkerült, hogy végül egy Kickstarter-kampány „kikényszerítse” egyszeri, digitális megjelenését, mindezzel újra felizzítva az Aphex Twin-lázat). De a Warpnál sem a Selected Ambient Works II volt a debütálása: az 1992 júliusában a nagyhatású, az IDM kiindulópontját jelentő Artificial Intelligence válogatáson volt The Dice Man néven, majd az ott hallható sheffieldi bleep technóra hajazó szám címével – Polygon Window – felruházkodva egy teljes albummal előrukkolt ’93 januárjában (a Surfing On Sinewaves remek összegzése a korai éveinek, egyben a következő évek „tipikus” Aphex Twin-hangzása felé mutat). Mindezekhez képest a kettes számú Aphex Twin-album már tényleg ambient, hol ridegen szép, hol vészjóslóan fenyegető szintetizátor- és zongoradallam-textrúrák jobbára ütem és emberi hang nélküli szőtteseinek – sci-fi filmzenének is beillő – kollekciója, amelyet James elmondása szerint Brian Eno munkásságának felfedezése ihletett és a tudatos álmodás technikájának gyakorlása eredményezett. Az egy kivételével cím nélküli tételekből álló lemez a brit albumlista 11. helyéig jutott, Aphex Twin pedig az első brit „electronica”-hullám egyik ünnepelt sztárjává lépett elő, aki afféle antiszociális, megfoghatatlan különc zseniként a mainstream sajtó érdeklődését is felkeltette.
… I Care Because You Do (Warp, 1995)
Az 1995 áprilisában kijött … I Care Because You Do (előtte megjelent az Analogue Bubblebath-széria 4. darabja és GAK néven egy válogatás a Warpnak 1990-ben küldött demókból) szintén egy gyűjtemény ’90-’94 közötti számokból.
Ezen az albumon összeérnek a szálak, James minden oldalából mutat valamit: kapunk rideg precizitással zúzó-kalapáló ipari ütemeket, vicces (Mookid) vagy fülsértően sipákoló hangokat (az asztmás nagymamáját hangmintázó Ventolin), gyermekien ártatlanokat, és gótikusan sötét minimalista szintidallamokat és kortárszenei minimalizmust (az Icct Hedralt maga Philip Glass ültette át hagyományos zenekarra), komolyságot és infantilizmust (nemcsak a zenében: a legtöbb szám címe valamelyik nevének – Richard D. James, Aphex Twin, Caustic Window – anagrammája), és itt jelenik meg a következő éveket meghatározó artwork-motívum, vagyis James arcképének egyszerre rémisztő és vicces megjelenítése (mely briliánsan összemossa a személyi kultuszt és öngúnyt).
Richard D. James Album (Warp, 1996)
1995-ben James még két AFX EP-vel (Hangable Audio Bulb 1-2) és a Donkey Rhubarb négyszámossal jelentkezett (a címadó szám a legpoposabb pillanata, a hozzá készült macis klip pedig frászosan vicces), 1996-ban pedig Mike Paradinas-szal (µ-Ziq, a Planet Mu kiadó vezetője) közösen csinált egy komolyan nehezen vehető, de blődlinek mégsem mondható albumot (Mike & Rich), mielőtt a negyedik Aphex Twin-nagylemezzel előállt. Az „analóg korszak” után áttért a digitális-szoftveres-alapú zenekészítésre, ezzel együtt irányt is váltott a drill’n’bass felé. A lemezzel születésekor meghalt ikertestvérének állít emléket; a félórás albumot áthatja a gyermekkor iránti nosztalgia, a becsapósan megkapó és egyszerű dallamokat persze durván szétcsapott-megtekert ritmusokkal ellenpontozza – a Girl/Boy Song kislemez két plusz számában pedig végre énekelni is hallhatjuk.
Drukqs (Warp, 2001)
És az Aphex Twin-bőségnek itt vége szakadt, innentől jönnek a szűkösebb esztendők. Igaz, következő albuma előtti öt év során adta közre a két legismertebb, emblematikus számát, a Come To Daddy-t ’97-ben, majd a Windowlickert ’99-ben, de az előző időszakhoz képest olyan hosszú idő maradt ki, ami már a túlzott tartományba lökte az elvárásokat. És az ezúttal cornwalli nyelvű számcímekkel megzavaró dupla Drukqs – ami olyan, mintha az előző album drill’n’bass-es irányvonalát követné, de amit direkt szakítanak folyton félbe az amúgy számítógéppel vezérelt preparált zongorákra komponált, jóformán megkülönböztethetetlen neoklasszikus darabok –, nem is tudott ezeknek megfelelni. Na nem mintha James valaha bárminek is meg akart volna (amúgy azért nem rossz lemez, de tény, hogy a legkevésbé karakteres).
SYRO (Warp, 2014)
A következő Aphex Twin albumra pedig 13 évet kellett várni (jó, közben mint AFX kiadott 11, magnószalagra rögzített és vinylre nyomott Analord EP-t, kijött egy remixválogatása és mint most bevallotta, a The Tuss 2007-es albuma is az ő műve). De lehetett volna még többet, ha James – aki notórius módon elsősorban magának zenél és a folyamatosan gyülemlő felvételeiből leginkább csak kiadói unszolásra bocsát közre valamennyit – nem töri át a lemezmegjelentetést blokkoló mentális gátat magában és érzi úgy, hogy muszáj kiadnia egy adagra való zenét, hogy végre megkönnyebbülve továbbléphessen. Ha ez igaz, akkor a SYRO (James egyik kisfiának szóalkotása) pont olyan, amilyennek lennie kell: maradt ott, ahol James utoljára járt, vagyis az Analord-sorozat és a Tuss-alias vintage analóg zeneszerszámokat és szoftvereket ötvöző hangzásvilágánál, lévén a lemezre összeválogatott felvételek zöme is ekkor, az elmúlt hét-nyolc évben keletkezett. A lemez első részét acidesen puttyogó, fura funkos alapú számok teszik ki, aztán a ritmusok egyre törtebbé válnak, majd jön két jungle-ös szám is, a végére pedig egy szép csendes zongorás darab – szóval megint csak mindenből egy kicsi. A félreeső skóciai otthonában, 138 zeneeszköz segítségével felvett (a számcímek ezekre utalnak), meleg hangzású és könnyen hallgatható számok a relatíve egyszerű felszín alatt nagyon is részletgazdagok és aprólékosan kidolgozottak, egy érett, de teljesen azért nem megkomolyodott alkotót mutatnak – jöhet akkor megint a korszakalkotás!
