A Warp mellett egy másik brit kiadó is idén ünnepli negyedszázados fennállását: az XL Recordings, amely mára a legjelentősebb független lemezcégek egyike és nemcsak a nevében (xl, úgy mint excel) emelkedik ki piaci társai közül. A születésnapra Pay Close Attention címmel dupla válogatás jelent meg nemrég, mi pedig ezzel a cikkel köszöntjük az ikonikus labelt.
A WARP KIADÓ TÖRTÉNETÉNEK ELSŐ NEGYEDSZÁZADÁT ITT FOGLALTUK ÖSSZE.
Az XL-t a legtöbben nyilván maximum úgy ismerik, mint Adele kiadóját (és ha igazak azok a hírek, hogy az énekesnő 80 millió fontért átszerződik a Sonyhoz, akkor ez már csak múlt idő). Pedig az elektronikus tánczenét kultiválók számára a neve összeforrt a Prodigyéval, az indie fanok a Vampire Weekend-lemezeken találkozhattak egyszerűségében is tökéletesen eltalált fekete alapon fehér betűs logójával, de az xx és FKA twigs sikereiben is oroszlánrészük van (az utóbbiakat kiadó Young Turks az ő fióklabelük). Igen, ezek az egymástól zeneileg nagyon különböző előadók mind ugyanannál a kiadónál vannak, és remekül megférnek egymással. A közös bennük, hogy mindannyian eredetit, unikálist alkotnak a maguk műfajában, vagy éppen új műfajt teremtenek, és ezzel együtt a lemezeik szélesebb réteg számára eladhatóak – az XL kiadói tevékenységét ez a két alapfeltétel határozza meg. Zeneileg minden jöhet, ha ezeknek megfelel. A magas művészi és a kereskedelmi érték együttes számbavétele nem éppen bevett kiadói krédó, és az ráadásul, hogy mindkettőt sikerrel teljesíti, az XL-t tényleg különleges státuszba emeli.
Pedig az XL is kis zsánerlabelnek indult 1989-ben. Az angliai acid house boom tetőpontján járunk, az egyre jobban megélénkülő színtér egyik fő lemezbeszerző helyének a londoni Groove Records nevű bolt számított, Tim Palmer vezetésével. Palmer import lemezek licenszelésébe kezdett, eredendően ebből a célból hozta létre a Citybeat kiadót, a – még a ’77-es punkrobbanás és DIY-kiadóalapítási láz hevében létrejött, a független zene legfontosabb brit bástyáját képező – Beggars Banquet Records-szal együttműködésben. A Citybeat gyorsan beindult, hamarosan már hazai dj-k, producerek számait is megjelentette, majd az egyik munkatárs, a klub promócióért felelős Nick Halkes javaslatára útnak indítottak egy önálló címkét kifejezetten a rave partik zenéjére specializálódva (az első vinyl maxi megjelenés a 2 In Rhythmtől a We Want Funk volt). Palmer volt a tulajdonos, Halkes lett az XL label managere, majd 1990-ben csatlakozott hozzájuk Richard Russell, akivel Palmer egy New York-i lemezbeszerző körútján ismerkedett össze. Az egyébként szintén londoni Russell a hiphop szcénából jött, még tinédzserként saját „félig legális” mixtape-jeit a Camden Marketen árulta, és ennek során jól kitanulta az egész bizniszt a producerségtől a marketingig. Londonba visszatérve A&R-os pozíciót kapott Palmertől az XL-nél, és ezzel össze is állt a nyerő csapat.
Az XL erőssége abban rejlett, hogy ők hárman, az irányítók belülről ismerték azt a közeget és kultúrát, amiben mozogtak; így jutott el hozzájuk 1990-ben egy essexi raver, bizonyos Liam Howlett demókazettája, amire azonnal lecsaptak, és szerződést kínáltak a fiatal hálószoba-producernek, aki fő hangszere, a Moog Prodigy szintetizátora után adott nevet a haverjaival alakított formációjának. (Az XL eredetileg négy kislemezre szerződött és 1500 font előleget adott az elsőhöz). A demókból négy szám 1991-ben megjelent a What Evil Lurks EP-n 1991-ben, és ezzel elkezdődött a Prodigy és az XL szárnyalása. A kiadó ráállt az akkoriban kifejlődött breakbeat techno vagy breakbeat hardcore hangzásra, amit a Prodigy is képviselt és sorra adták ki a slágerlistás számokat (SL2: On A Ragga Tip, vagy Liquid: Sweet Harmony), sőt Halkes és Russsel (a képen balra) maguk is részesei voltak ennek a szcénának a Kicks Like A Mule projekttel, The Bouncer című Top10-es trekkjük (ami nem az XL-en jött ki) az egyik legnagyobb rave-klasszikus. (2006-ban, a nu rave főhajtásaként feldolgozta a Klaxons.) Ugyan ez az irányzat hamar kifutott, de az XL nem, követte a tánczenei trendeket, közben pedig a Prodigy-ből igazi világrengető platinalemezes zenekar lett: miután a ’94-es Music For The Jilted Generation Angliában vezette az albumlistát, a kiadó minden erőforrását a zenekar további felfuttatásába feccölte, sikerrel, hiszen a The Fat Of The Land ’97-ben már 26 országban, közte az USA-ban lett no. 1.
VISSZARÉVEDÉSÜNK A UK RAVE FÉNYKORÁBA.
Ekkorra az XL-t egyedül Russell vezette; Halkes ’93-ban szállt ki (hogy az EMI-nál megalapítsa a Positiva labelt, az egyik legsikeresebb kommerciális tánczenei kiadót, majd létrehozta a saját lemezcégét, az Incentive Music-ot, emellett dj-zik és manapság Horx néven csinál számokat), Palmer ’94-ben fordított hátat a lemeziparnak. Az XL Russell (a képen Gil-Scott Heronnal) egyszemélyes irányításával lett igazán szignifikáns kiadó, köszönhetően vizionárius képességének és kivételes A&R-érzékének, meg persze annak a szikla szilárd elvnek, hogy mindenféle stílusból a legjobbat, legegyedibbet szerződteti. 2000-ben első nem tánczenei előadóként leigazolta Badly Drawn Boyt, ami nagy értetlenséget váltott ki, majd a manchesteri sapkás dalnok bemutatkozó albuma elnyerte a Mercury-díjat. De az XL-nél indult a Basement Jaxx, Dizzee Rascal, M.I.A., no és persze a kiadó történetének legnagyobb találata, Adele, adtak ki White Stripes-t és Radioheadet, náluk van King Krule, a Horrors és Jai Paul – és ez csak néhány név Russell és a kiadó stratégiájának igazolására.
Felfedezni egy ismeretlen tehetséget egy rétegműfajból, és sztárrá tenni, ez Russell igazi szakterülete. Ehhez persze idő kell és ő az XL-lel a hosszú távú, a ráfordított pénzt, energiát, időt nem sajnáló karrierépítésekre rendezkedett be, aminek része az is, hogy évente csak hat albumot jelentet meg. Russell zenészként és lemezproducerként (Gil Scott-Heron, Bobby Womack, Damon Albarn) pontosan érti és maximálisan tiszteletben tartja az előadóit, akik a feltétlen bizalmát és támogatását élvezik – gyakorlatilag azt csinálnak, amit akarnak.
10 mérföldkő-lemez az XL életében
XL Recordings: The Third Chapter – Breakbeat House (1992)
The Prodigy: Music For The Jilted Generation (1994)
The Prodigy: The Fat Of The Land (1997)
Badly Drawn Boy: The Hour Of Bewilderbeast (2000)
Dizzee Rascal: Boy In Da Corner (2003)
Thom Yorke: Eraserhead (2006)
M.I.A.: Kala (2007)
Vampire Weekend: Contra (2010)
Adele: 21 (2011)
Jack White: Blunderbuss (2012)
Az XL Recordings 25 éves jubileumi összegzése:
