Két félidő közt a pokolban – Super Bowl és a szünet

A két szál összeér

A rock and roll szóösszetételt mindenki ismeri, a Super Bowlt viszont nem biztos: a rendezvény az amerikaifutball-bajnokság minden év legelején megrendezésre kerülő hivatalos döntője, amely 1967-es indulása óta igencsak szorosan összefonódott a popipar érdekeltségeivel. Igaz, a szimbiózis csak jóval később valósult meg igazán, és a Super Bowl mára a sporttörténelem része lett, a döntő félidejében lezajló negyedórás koncert pedig integrálódott a könnyűzene véráramába, s az adott döntő fellépőinek találgatása minden évben legalább akkora eseménynek számít, mint megtippelni a BBC Sound Of-listák végső sorrendjét.

A döntő szünetében adott 10-15 perces show nem új keletű találmány, ugyanis az összes amerikaifoci-mérkőzésen már a kezdetektől bevett szokásként van jelen. A megszületéstől számított közel két és fél évtized alatt azonban javarészt egyetemi szimfonikus zenekarok szórakoztatták a közönséget, és bár volt idő, hogy becsúszott egy Ella Fitzgerald-, vagy egy Chubby Checker-fellépés, az első, kiemelkedően népszerű popzenekarra 1991-ig kellett várni, ez volt a New Kids On The Block. Ezt követően leginkább tényleg neves előadók bukkantak fel a félidőben, ám a világsztárt világsztárra halmozás csak a millennium után uralkodott el igazán. Az elmúlt 10-12 évben azonban valóban csak lemezek tízmillióit eladó formációkkal találkozhattunk: a ZZ Toptól és Kiss-től kezdve James Brownon és Stevie Wonderen át egészen a Who-ig vagy Christina Aguilera-ig.

Miért?

De vajon miért annyira kifizetődő fellépni egy rangos sportesemény félidejében? A válasz meglehetősen egyszerű, ha tisztában vagyunk vele, hogy a Super Bowl nem csupán a legnagyobb amerikai futballrendezvény, de közvetítése az egyik legnézettebb műsor is az Egyesült Államokban – így pedig nem nehéz elképzelni a dolog reklámértékét a tengerentúli piacra kivetítve. Nem meglepő, hogy amíg a világ legnagyobb fesztiváljának számító Glastonbury a szokásos fellépti díj töredékéért hívja meg az előadókat, addig az SB sokkal szemtelenebbül teheti meg ugyanezt: a szervezők ugyanis egy árva fillért sem fizetnek az előadásért, ám jóllehet, ha közvetlen nem is, de egyéb utakon sokszorosan megtérül a befektetett munka a fellépő előadóknak. Ha nem lenne elég, hogy mindenféle egyéb költséget (utazás, szállás, táncosok, színpad) a rendező cég áll, vegyük hozzá, hogy egy 12 perces performanszért cserébe a kereskedelmi mutatók is garantáltan megemelkednek.

Tom Petty és zenekara 2008-es fellépése utáni héten kiadványainak eladási rátái több százszorosukra nőttek, Michael Jackson 1993-as koncertjét követően pedig a két évvel korábbi Dangerous című lemeze 90 helyet ugrott előre az amerikai listán. Ma már az sem meglepő, ha valaki tudatosan épít egy Super Bowl fellépésre: a rafinált üzletasszony hírében álló Madonna ugyanis a legutóbbi döntőn akkor még közelgő új albuma és turnéja számára csapott meglehetősen nagy hírverést, és minden bizonnyal 2011-ben bemutatott W.E. című filmjének is jutott néhány friss szelet a tortából.

A show-nak mennie kell

A félidőben léptek már fel egyedül és csoportosan, voltak egyszerű rockzenekarok és furcsa koprodukciók is, adtak elő kevesebb teljes, vagy több lerövidített számot, egy dolog azonban változatlan maradt: a látvány. Már a korábbi, kisebb ázsiójú eseményeken is káprázhatott az emberek szeme, a sztárok eljövetelével ez pedig még nagyobb hatásfokkal folytatódott. Noha az 1988-as döntőn is láthattunk 88 darab egyenként betolt nagyzongorát a már említett Chubby Checker-fellépésen, ez a szám könnyedén eltörpül ahhoz a 3500 gyerekhez képest, akik Michael Jackson társaságában énekelték a We Are The Worldöt öt évvel később. Persze az ellenkező nemet sem kell félteni, Diana Ross '96-os előadása után az énekesnőért ugyanis egy helikopter szállt alá a stadionba, és a félidős műsor történetének legnagyobb botránya is egy Jackóhoz közeli nőhöz fűződik: Janet Jackson 2004-es, mellvillantós balesetéről van szó, amelyről később persze kiderült, hogy megtervezett akció volt, így jó pár évig befagyasztotta mind a nők, mind pedig a 49 esztendőnél fiatalabb fellépők lehetőségeit a döntőben.

A bojkott egészen 2010-ig tartott. Addig volt, aki sima rockkoncerttel (Paul McCartney, Bruce Springsteen And The E Street Band), és volt, aki talán a show-k történetének legminőségibb fellépésével (Prince) állt elő. A nagy öregektől azonban a mainstream pop képviselői vették át a stafétabotot: 2011-ben fő fellépőként a Black Eyed Peas adott futurisztikus megaműsort, de a legutóbb szereplő Madonna sem adta alább, akit ókori katonák százai cipeltek hatalmas trónján a pálya közepére. Ekkor egyébként egy újabb (azonban kisebb) felháborodás is történt: az alternatívabb közegből érkező vendégénekesnő M.I.A. az amerikai lakosság mintegy 30%-nak mutatta be a középső ujját, ki tudja milyen következményeket okozva ezzel a Super Bowl és az öntudatos popsztárok kapcsolatának jövőjére nézve.

Fordult már elő ilyen, ezért is lehet, hogy az elmúlt esztendőkkel újabb korszakváltozáshoz érkezett az Super Bowl félidős műsora. Ám ha még nem is tudhatjuk pontosan, milyen irányt fog felvenni az esemény a továbbiakban, az üzleti érdekek és a stagnáló zeneipar garantálja a pop és az amerikaifoci virágzó együttműködését. Ez pedig nekünk csak jó, hiszen mégiscsak izgalmasabb a meccs szünetében mondjuk a Rolling Stones-t bámulni egy hatalmas, nyelv alakú színpadon, mintsem a labdabirtoklásról folyó álszakértői diskurzusokra odafigyelni a tévében.

Judák Bence