Ellentétes félidők után – sport és pop (1. rész)

A REC006 fókusztémája a sport és zene kapcsolatát járja körbe az olimpia idején (lásd a megnyitó ünnepségről és az olimpia hivatalos dalairól szóló cikkeinket, illetve a sportos lemezborítókból válogató kétrészes összeállításunkat), aztán közöltünk a Recorderen egy tizenegy részes, sportolók kedvenc zenészeiről, zenészek kedvenc sportolóiról szóló sorozatot (ők kerültek párba a sportolók és zenészek között: Jakabos Zsuzsanna/Geszti Péter, Póta Georgina/Ligeti György, Tóth Krisztina/Richie P, Káté Gyula/Dopeman, Imre Géza/Takáts Eszter, Lékó Péter/Szarvas Árpád, Szamoránsky Piroska/Fejes Tamás, Hoffmann Nóra/Minda Endre, Dudás Ádám/Lukács László, Erdei Zsolt/Sub Bass Monster és Nagy Péter/Ganxsta Zolee) és a Szigeten is fellépő Citizens! zenekart is sportos kérdésekkel bombáztuk. Most pedig jöjjön átfogó nagy cikkünk első része a sport és a zene érintkezési felületeiről. Menjünk ki egy meccsre, mi szól a szünetben? Nézzük, ahogy a ringbe vonulnak a bokszolók, mi hallatszik felvezetésképp? Kezdjünk el kocogni, minek a ritmusára a legjobb? Naná, hogy a zene. Hogy mi a legegyszerűbb húzás, ha ki szeretnél emelkedni a szürke masszából? Kezdj el sportolni és bálványozni fognak a pompomlányok, csodálva bámulni a fiúk. Vagy alakíts zenekart. Egyre megy.

A sport sokban hasonlít a popzenéhez. Csapatok/zenekarok küzdenek a közönség kegyeiért, akadnak nagy győztesek és nagy vesztesek, és néha esélytelenek a semmiből nyernek bajnokságot. Mindkét műfajban osztanak díjakat (legyen az Grammy vagy aranylabda), vannak meglepő átigazolások (például Vikidál a Mobilból a Dinamithoz szerződik, miközben a Korálnál is részt vesz próbajátékon), örök másodikak (mondjuk az East 17 a Take That mögött a kilencvenes években), és előfordulnak csalások is (Ben Johnoson doppingolt, a Milli Vanilli vagy Funnah Fanny helyett pedig más énekelt). Míg a zenészek sportolókért, csapatokért rajonganak, a számaik beszűrődnek a stadionokba. Az idei EB a Seven Nation Army-tól volt hangos, a You'll Never Walk Alone a Liverpool dala, de volt egy időben lelátó-himnusz a No Limit, a Go West, a Guantanamera és az Illés-féle Újra itt van is. A Thunderstruckra, a Mama Said Knock You Outra, a Lose Yourselfre, vagy  Ain't No Stopping Us Now-ra bokszmeccseken szokás bevonulni, kézis lányaink meg évekig a Szállj el kismadárra ünnepeltették magukat. A rekorder azonban a Queen: ha közönséget kell behangolni, arra a We Will Rock You tökéletes, kupaemeléshez viszont a We Are The Champions dukál... Hosszan folytathatnánk (képünkön Robert Plant kisgatyában focizik). Az összes sport-rock vegyespárost felsorolni lehetetlen, cikkünk csak a jéghegy felszínét kapirgálja.

Kezdjük a focival, amit mindenki szeret, és ahol a sztárok, bizony, időnként dalra fakadnak. Adott már ki kislemezt, illetve énekelt számot – többek között – Franz Beckenbauer (Du bist das Glück, 1966), Kevin Keegan (Head Over Heels, 1979), Hoddle és Waddle (Diamond Lights, 1987), Zsiborás Gábor (Melinda és Zsiborás: Zsiborás, 1987), Paul Gascoigne (Fog On The Tyne, 1990), Waddle és Boli (We've Got A Feeling, 1991), Clint Dempsey (Don't Tread, 2006). Mindegyik olyan, amilyen. Persze, ha zenészek vannak főszerepben, nem kizárt jó futballdalt írni. A közvélekedés szerint a New Order és az 1990-es vb-re készülő angol válogatott World In Motion kislemeze sikerült a legjobban, de a Lightning Seeds két humoristával (Baddiellel és Skinnerrel) készített, 1996-os Eb-indulója, a Three Lions sem sokkal marad el mögötte. Magyar focidalokban sincs hiány, állhat a sportág akárhogy itthon, csak pár példa a kétezres évekből: Bëlga: Huszonkét férfi (2004), Fenyő Miklós: Meccset nézek és hozzá sört iszok (2007), vagy említhetjük a Ludditák focikoncepcióra épülő Tizenegyes című albumát (a lányok édesapja nem mellesleg labdarúgó edző).

Rock'n'roll-futballistákkal Dunát lehet rekeszteni, de legfényesebben még mindig a hatvanas évek szupersztárja, a fenti képen Elton Johnnal pózoló George Best csillaga ragyog. Az ötödik Beatle néven is emlegetett szépfiúról nevezte el lemezét a Wedding Present, fotója szerepel Paul Weller Stanley Road albuma és az első Oasis lemez borítóján is (a Definitely Maybe tasakján az egykori Manchester City csatár, Rodney Marsh is felbukkan). Ha már Beatles: a zenekar sosem beszélt arról, melyik liverpooli csapatnak szurkol – állítólag Brian Epstein hatására, nehogy ezzel is elidegenítsenek rajongókat, de a skót Sir Matt Busbyt, a Manchester United legendás menedzserét azért megemlítik Dig It című dalukban. A Sgt. Peppers borítójára pedig még Lennon kedvence, az egykori Liverpool-csatár Albert Stubbins is felkerült.

George Best sosem játszott vb-n, ezzel mi magyarok is így vagyunk mostanában (a képünkön látható Rod Stewart is csak a színpadokról rugdosott labdákat a közönség közé). Mondjuk, ha csak a nyolcvanas évek mundiál dalait vesszük, ez nem is akkora kár. Az 1982-es világbajnokságra Törőcsik és Nyilasi énekelt indulót, és ezen a stúdiótechnika meg az Omega sem tudott sokat szépíteni. Mexikóra már két dal is készült; a Vámosi-Záray duó Ria-Ria Hungáriája (ez már a sikeres selejtezők végére kész volt) és a Dolly Roll Viva Mexico című dala (ők amúgy tíz év múlva olimpiai számot is írtak, Atlanta rá-rá-rá hajrá! címmel). De az indulók sem segítettek, Mexikónak csúnya kudarc lett a vége. És míg az ország a tragédiát nyögte, Hobóék az Esztrád album 6:3 című számában idézték fel az aranycsapat jóval sikeresebb korszakát.

Az évszázad mérkőzése valóban különleges, sporttörténelmi esemény volt. Nem úgy, mint mondjuk az 1998-as vb Anglia-Kolumbia meccse, amire 10 perccel a lefújás után már senki sem emlékezett. Kivéve Kirsty MacCollt. Na, jó, az angol énekesnő England 2 – Columbia 0 dala sem a sima angol győzelemnek állít emléket, hanem egy meccs alatti, átverős-hazudós flörtnek. Ám ez még mind semmi! – mondaná Peterdi Pali bácsi, ha élne – a focipopban a hülyeség-pálmát mindenképpen az angol Half Man, Half Man Biscuit viszi el. Már a nevükön látszik, hogy nem normálisak, ehhez még olyan dalaik vannak, mint az All I Want For Christmas Is A Dukla Prague Away Kit, vagy épp az I Was A Teenage Armchair Honved Fan.

A boksz végtelenül férfias és agresszív sportág, nem csoda, hogy mozgatja a művészek fantáziáját, Rejtő Jenőtől Belmondóig. És ne felejtsük el, ez az a sport, amivel a szegény sorsú – és főleg fekete – munkásgyerekek kitörhettek/kitörhetnek a gettóból, szegénynegyedből. Talán nem véletlen, hogy a két első rapsláger (The Sugarhill Gang: Rapper's Delight – 1979, illetve Grandmaster Flash And The Furious Five: The Message – 1982) egyaránt említi a bokszot, illetve két legendás öklözőt: Muhammad Alit és Sugar Ray Leonardot. És ugye eleve milyen jól adja ki magát, hogy a beat, a ritmus, vagy bármi nagyobbat üt, mint Larry Holmes vagy Iron Mike – már csak ezért is gyakran szerepelnek öklözők dalszövegekben. Persze, van akinek tényleg volt köze a sporthoz, Prince Buster, a jamaikai ska király például amatőr versenyző volt tinédzserként. Billy Joel váltósúlyban bokszolt, mielőtt zenészkarriert kezdett (innen az a furcsa orr). We Didn't Start The Fire című dalában négy évtized legfontosabb világeseményeit sorolja, köztük a Rocky Marciano-Joe Walcott, és a Liston-Patterson meccset. Bob Dylannak szintén nagy boksz kattanása van, írt már dalt az ártatlanul elítélt, középsúlyú Rubin Hurricane Carterről (Hurricane, 1975), a ringben szerzett sérüléseibe belehalt Davey Moore-ról (Who Killed Davey Moore?, 1963), feldolgozta Paul Simon The Boxer című klasszikusát, I Shall Be Free No. 10 című 1964-es dalában pedig mókásan azzal fenyegeti Alit, hogy megveri. Ha már itt tartunk, Will Smith, amikor még The Fresh Prince néven reppelt, arról hencegett, hogy kiüti Mike Tysont (DJ Jazzy Jeff & The Fresh Prince: I Think I Can Beat Mike Tyson) – tíz évvel később aztán magát Alit alakította egy hollywoodi filmben.

Morrissey a Smiths szemüveges, hiper-érzékeny énekeseként még ilyen tornából felmentett fazonnak tűnt, nem is nagyon voltak sportvonatkozások szövegeiben (mondjuk a Liverpool legendás menedzserére, Bill Shankly-re utaló Frankly Mr. Shankly című dalt leszámítva). Szólóban már keményebb fiúnak látszik, amellett, hogy skinheadekkel haverkodik, rákapott a bokszra is. Az ő bokszolója persze veszít, ráadásul hazai pályán (Boxers – 1995). Southpaw Grammar című 1995-ös albumának fedelén szintén ökölvívó, a könnyűsúlyban versenyző Kenny Lane szerepel. Bokszolós borítót a Pogues is fel tud mutatni (Peace And Love, 1989) – mondjuk az ő fickójuknak hat ujja van a jobb kezén! Így fért ki egy ökölre a Peace felirat.

Egy menet erejéig mindenképpen térjünk ki a két talán legfontosabb személyiségre, Muhammad Alira és Sonny Listonra. A Cassius Clay néven született Muhammad Ali legalább annyi dalszerzőt megihletett, mint Jézus Krisztus, Robin Hood vagy Shakespeare Rómeója. Felsorolni is nehéz, hányan foglalkoztak vele, tényleg csak példaként említsük meg R. Kelly, a Faithless, Tori Amos, a Verve, David Bowie, vagy épp Georgie Fame nevét. Legemlékezetesebb meccsét 1974 őszén vívta George Foreman ellen Zairében – a Rumble In The Jungle címre keresztelt összecsapás külön ihletforrás: John Wakelinnek (In Zaire), a Fugees-nak (Rumble In The Jungle), és az Hours-nek (Ali In The Jungle) is megért egy dalt. A profi boksz leghírhedtebb fenegyereke, a maffia-ügyekbe keveredett, többször elítélt és máig tisztázatlan körülmények közt meghalt Sonny Liston legendája már-már Aliéval vetekszik. Előkelő helyen, mindjárt a viasz-Beatlesek mellett látható a Sgt. Peppers borítóján, feltűnt a Monkees Head című filmjében, dalt írt róla Mark Knopfler, emlegette az Animals, Morrissey, Nick Cave, a Roots és a Wu-Tang Clan is.

Nálunk a Kádár-rendszerben jó kis áthallásos bokszdalok születtek, elég csak az LGT Boksz dalára gondolni („és titkold el, mikor neked is fáj, és főleg ne sokat filozofálj"), vagy épp a Papp Lacit nem lehet legyőzni című filmhez készült, Mire megy itt a játék? című Beatrice számra („és a ringen kívül csak nézed, és nem is mindig érted, hogy mire megy itt a játék?").

És bár szakítás a bokszban pont nincs, csak a súlyemelésben, egy igazi soul-trubadúr mindenhonnan tud hasonlatot hozni egy kis szívfájdalomra. A TKO a bokszban technikai kiütést jelent, Teddy Pendergrass Love TKO dalcímén ennél többet nem is kell magyarázni. Igen, szegény Teddy már megint a szerelemi pofonok völgyébe tévedt!

Fábián Titusz