Nem kaphatod meg mindig, amit akarsz – akik nemet mondtak Mick Jaggernek

2011.03.19. 23:06, -recorder-

A Rolling Stones évtizedek óta a világ legnagyobb rockzenekara. Amit Mick Jagger mond, úgy van jól, ami kell neki, az az övé, ha ő ajánl valamit, azt illik elfogadni. Persze akadnak kivételek. Többször is megtörtént, hogy egy újonnan feltűnt, feltörekvő, ambiciózus zenész vagy zenekar visszautasíthatatlan ajánlatot kapott a Rolling Stones-főnöktől, aztán választaniuk kellett a nagy lehetőség, illetve a függetlenség és „hitelesség” étosza között – és az utóbbi mellett döntöttek. Hogy jól tették-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga!

Specials – 1979

1979-ben a Specials volt a nagy underground szenzáció Nagy-Britanniában. A zenekarvezető Jerry Dammers által alapított 2 Tone Recordsnál megjelent első kislemezüket (Gangsters) szétkapkodták a rajongók, punk és ska elemeket vegyítő zenéjük friss, hiteles és fogyasztható volt, energikus koncertjeikről legendák keringtek. Nem csoda, hogy hamarosan sorban álltak értük a lemezcégek. Májusban Mick Jagger is megnézte őket a londoni Fulham Greyhound klubban, aztán szerződést ajánlott nekik a Rolling Stones Recordsnál. Horace Panter basszusgitáros szerint Jagger még azt is megjegyezte, hogy a Little Bitch című Specials-dal mennyire hasonlít a Stones Brown Sugar című klasszikusához. A Rolling Stones Recordsnak amúgy nem volt ismeretlen a jamaikai eredetű zene: itt jött ki egy évvel korábban a reggae sztár Peter Tosh Bush Doctor című nagylemeze, ahol az egyik dalban Jagger vokálozik, kettőben Keith Richards penget.

Dammersék azonban mégsem Jaggeréket, hanem a Chrysalis Recordst választották, mert itt kínálták nekik a legnagyobb szabadságot és még a 2 Tone-tól sem kellett elbúcsúzniuk: a saját label a Chrysalis alkiadójaként működhetett tovább. (Ki tudja, talán az is szerepet játszott Dammersék döntésében, hogy nem akarták, hogy Jagger esetleg náluk is énekeljen valamelyik dalban). A Specials hamarosan az egész Egyesült Királyság kedvence lett, 1980-ban és ’81-ben is volt listavezető daluk (Too Much Too Young, Ghost Town), majd amilyen hirtelen robbantak be, ugyanolyan gyorsan tűntek is el, 1981-ben – zenei ellentétek és személyes feszültségek miatt – kettészakadt a zenekar. Az alapító Dammers és a dobos John Bradbury új tagokkal Special AKA néven még folytatta pár évig – nem is volt rossz, amit csináltak, de mégsem volt az igazi. Az eredeti Specials által hagyott űrt az évek során igazából senki nem tudta betölteni, így az egykori tagok 27 évvel a feloszlás után – Dammers nélkül – újjáalakultak, 2010-ben a Szigeten is láthattuk őket (lásd kisinterjúinkat!). A Rolling Stones Recordsnak igazi nagy halat sosem sikerült kifognia, Peter Tosh is otthagyta Jaggeréket 1981-ben, a cég maradt inkább profiljánál, a Rolling Stones-tagok szólólemezeinek kiadásánál, mígnem 1992-ben végleg megszűnt.

Steve Strange (Visage) – 1980

1980-ban már az új romantikusokról beszélt mindenki. A punk elfásult, kifulladt, akinek volt esze, időben elhagyta a süllyedő hajót. A londoni klubokban formálódó új irányzat mindenben az ellentéte volt a negatív és nihilista punknak. Nem érdekelte őket sem a mocsok, sem az anarchia, annál inkább a hedonizmus, a glamúrosan extravagáns ruhák és a feltűnősködés. A Covent Garden-i Blitz Club volt az új elit központja, és egy ex-punk, a Visage nevű formáció alapító énekese, Steve Strange (született: Steven John Harrington, 1959) volt az irányzat Führere. „Új stílusok, új formák, új modellek” – adta meg az irányt az első Visage-album Visage című nyitódalának szövege. A Blitz Clubban David Bowie és Kraftwerk, Yello és Japan, Gina X és Telex, La Düsseldorf és Grace Jones szólt, az európai elektronika keveredett a nárcisz-diszkóval. A punkdezertőrőkből, művészeti képzősökből, ön-stylistokból és divatfikból álló közönség pedig Erzsébet királynőnek, Arábiai Lawrence-nek, hollywoodi némafilmsztárnak vagy épp marionettbábúnak öltözve szórakozott – illetve menekült a munkanélküliséggel és faji feszültségekkel terhelt brit valóság elől. Az ötvenes éveket idéző öltönyökben pózoló Rusty Egan (ex-Rich Kids, Visage) volt a lemezlovas, a ruhatárban Boy George (akkor még George O’Dowd) állt kabuki arcfestésben és kimonóban, és egy Marilyn Monroe-nak öltözött transzvesztita fiatalember, Marilyn (Peter Robinson) segített be a pultnál. A törzsvendégek közé tartozott Tony James (Generation X, később Sigue Sigue Sputnik), Martin Degville (később Sigue Sigue Sputnik), Pete Burns (később Dead Or Alive), Siobhan Fahey (később Bananarama) és John Galliano, itt jött össze és lépett fel először a Spandau Ballet, és itt nézett körül David Bowie is, hogy szereplőket válogasson az Ashes To Ashes videoklipjéhez (az egyik kiválasztott épp maga Strange volt). Bowie természetesen bármikor szívesen látott vendég volt, és mindenkor királyi fogadtatásban részesült.

Mások már nem voltak ilyen szerencsések. Aki nem volt elég divatos, az be sem jöhetett. Steve Strange állt a klub ajtajában, ezüst végű botjával rámutatva hazaküldte a sorból, akit nem ítélt elég stílusosnak. Ha az illető ezzel nem értett egyet, tükröt tartott elé, és megkérdezte: „Nézz bele! Mondd, te beengednéd magad?” Voltak, akik azt hitték, bejuthatnak, elég csak nagyon hülyén felöltözni. De nem ez volt a helyzet. „Egyszer valaki búvárruhában jött. Mondtam neki, húzzon vissza a folyóba. Volt, aki befestette az arcát fekete-fehérre, és azt hitte, ez elég lesz. Nem volt az. Csak az számított, hogy megtaláld magadban a kreativitást.” – mesélt szigorú beengedési elveiről Steve Strange. Az egyre híresebbé váló helyet egy alkalommal Mick Jagger is felkereste. De sajnos ő sem úgy nézett ki, ahogy illett volna, nem jutott át a trend-kápó rostáján. Az esetnek híre ment, másnap már az is a Blitz Clubról beszélt, aki addig nem is hallott róla. Terjedt a pletyka a fiatal poparisztokrácia ultraexkluzív klubjáról, ahol nincs helye a múlt elhasznált sztárjainak...

Azért a valós sztori sajnos mégsem annyira menő, mint ahogy a legenda tartja. Steve Strange 2002-ben megjelent Blitzed című önéletrajzi könyvében így emlékszik vissza az esetre: „A klub sikereinek megvolt az árnyoldala is. A hely állandóan túlzsúfolt volt, egyre több ellenőrzést kaptunk. A sokadik szabályszegés után figyelmezettek a hatóságok, hogy ha ez a jövőben még egyszer megtörténik, bezáratják a klubot. Másnap este a meglehetősen ittas Mick Jagger jelent meg kíséretével a bejáratnál. Úgy terjedt el a sztori, hogy tükröt tartottam a ráncos arcához, ahogy az szokásom volt, és azt kérdeztem: Nézd, te beengednéd magad? De sajnos nem teljesen így történt. Jagger totál ittas volt, de barátai közt volt pár józan, nekik kezdtem el magyarázni, hogy megtelt a klub, nem tudom beengedni őket, mert bevonják az engedélyünket. Mick viszont egyre idegesebb lett, elkezdett ordítozni, hogy ’Tudod te, hogy ki vagyok én?!’ Próbáltam udvarias lenni, a haverjai is igyekeztek csitítgatni, aztán végül elmentek máshová szórakozni. Ezzel vége is lett volna a sztorinak, csak épp ott volt a környéken egy bulvárújságíró is. Másnap már kiszínezve futott a sajtóban a hír, és megszületett a Blitz Club legendája. Innentől tolongtak az újságírók, mindenki tudni akarta, kik vagyunk, milyen ruhákat viselünk.”

Az eset nagyon megdobta Steve Strange karrierjét, és persze a Visage-ét is: a Fade To Grey című számmal 1980-81 fordulóján a brit Top 10-be is bekerült a zenekar, melyben Strange és Egan mellett Midge Ure és Billy Currie (Ultravox), Dave Formula és John McGeoch (Magazine) is tag volt, sőt a fekete Barry Adamson (Magazine, Nick Cave & The Bad Seeds) is velük zenélt (képünkön ez a hét fős felállás látható, balról jobbra: Rusty Egan, John McGeoch, Barry Adamson, Dave Formula, Billy Currie, Steve Strange, Midge Ure). A Blitz kinőtte kereteit, Strange átköltöztette egy nagyobb helyre a bulit, és új nevet is adott neki: a Club For Heroes partikon már nyüzsögtek a legnagyobb sztárok Freddie Mercurytől Sylvester Stallonéig.

Aztán a nyolcvanas évek közepén Steve Strange szépen kiment a divatból. Visszatérési kísérleteit nem övezete nagy siker, bánatában rákapott a heroinra, majd egyre lejjebb csúszott. Az ezredforduló környékén már csak áruházi lopásai miatt került címlapokra (Teletubby-babákat és női ruhákat próbált lenyúlni egy Marks & Spencer áruházból), később tévés celebrity-reality show-kban próbált szerencsét. Manapság a Blitz Club iránti nosztalgiát igyekszik életben tartani: idén januárban, az utolsó Blitz-est 30 éves évfordulóján egy emlékbulit is rendezett Return To The Blitz címmel az eredeti helyszínen (ami most RedRooms néven gentleman’s club). Rusty Egan volt a DJ, ahogy a régi szép időkben, és Steve Strange még legendás tükrét is előbányászta a szekrényből az eseményre.

The Stone Roses – 1989

1989-ben a manchesteri Stone Roses volt a legizgalmasabb új zenekar. Ian Brown, John Squire, Mani és Reni jó dalokat írtak, jól néztek ki, tele voltak idealizmussal és ambícióval, attitűddel és arroganciával. Nem álszerénykedtek: kijelentették, hogy a világ legjobb zenekara akarnak lenni, leszámolnak az olyan együttesekkel, mint a U2 és társaik, akik már semmit nem tudnak mondani. „A múlt a tiéd volt, de enyém a jövő, lejárt az időd” – énekelték She Bangs The Drums című slágerdalukban. 1989 tavaszán megjelent címnélküli bemutatkozó nagylemezük alapján úgy tűnt, tényleg nem viccelnek, övék lesz az egész világ. Az albumon nem volt rossz dal, a zene felidézte a klasszikus hatvanas évekbeli gitárpopot, de érződött rajta a kortárs acid house kultúra hatása is, a Stone Roses működött a nosztalgiázók és az új rave generáció szintjén is. A gitáros és az énekes pszichedelikus volt, a ritmusszekció meg nagyon funky, a lemez újjáértelmezte a brit gitárrockot, lefektette az alapokat az Oasis és a többi britpop versenyző számára is.

A manchesteri kvartett Mick Jagger figyelmét is felkeltette. Méghozzá annyira, hogy felajánlotta Ian Brownéknak, legyenek a Rolling Stones előzenekara a Steel Wheels világturné néhány észak-amerikai állomásán. A Stones hét éves kihagyás után indult újra turnézni, a monstre koncertsorozat amerikai etapja 34 várost érintett Los Angelestől Montrealig. De a Stone Roses annyira nem esett hanyatt a lehetőségtől. „Nekik kéne előttünk játszaniuk” – jelentette ki Ian Brown énekes. A Stone Roses nemet mondott, Amerika helyett inkább Blackpoolban adtak egy saját koncertet, majd elindultak turnézni Európába és Japánba. Jaggerék meg végül a Living Colourt vitték magukkal a turnéra, de néhány állomáson előzenekaroskodott a Stones előtt egy másik Roses, a Guns N’ Roses is – Axl Rose-ék gondolkodás nélkül igent mondtak Jaggeréknek.

A Stone Roses Nagy-Britanniában a csúcsra jutott, az NME a svájci Alpok hegytetőin fotózta a zenészeket címlapra, Top Of The World! felirattal. 1990 májusában Spike Island-i koncertjükön csaknem 30 000 rajongó előtt zenéltek. Az aznapi sajtótájékoztatón valaki ismét felhozta a Rolling Stones nevét. „Rolling micsoda? 1990 van, nem?” – kérdezett vissza Ian Brown. A koncert óriási siker volt, Spike Island a baggy generáció Woodstockjaként vonult be a poptörténelembe. A Stone Roses nyáron megjelent One Love kislemeze pedig minden korábbinál jobb eredményt ért el a brit listákon, a 4. helyig kúszott fel, sőt jegyezték még Amerikában is, a modern rocknak szentelt Billboard-listán is az Top 10-be került.

Aztán a zenekar több mint négy évig nem adott ki új anyagot. Vitába kerültek a kiadójukkal, ki akartak szállni a szerződésből, éveken át ment ezen a huzavona, ami felőrölte a zenekart. Meg valószínűleg nyomasztotta őket az a bizonyos első lemez is, talán maguk sem tudták, hogyan lehetne túlszárnyalni, vagy akár csak megismételni azt. Végül 1994 decemberében a Geffennél jelent meg második albumuk, a Second Coming, de már túl későn – a Stone Roses trónját akkor már elfoglalta az Oasis. A dobos Reni nem vett részt a lemez turnéjában, 1996 tavaszán pedig John Squire gitáros is kiszállt a zenekarból (és hamar új együttest alakított Seahorses néven), és a Stone Roses folytatta nélküle is, új tagokkal, de egyre kevesebb hittel és lelkesedéssel. A szép lassan önmaga paródiájává váló zenekart még a magyar közönség is láthatta az 1996-os Sziget Fesztiválon, pár nappal az előtt, hogy Ian Brown és Mani végleg bedobták volna a törülközőt.

John Squire új formációja nem lett különösebben sikeres, pedig a Seahorses még a Rolling Stones előtt is fellépett – 1998 nyarán pár spanyol és skandináv turnéállomáson játszott Jaggerék előtt, mielőtt 1999 januárjában feloszlott volna. A csodadobos Reni az elmúlt másfél évtizedben semmi értékelhetővel nem jelentkezett, Ian Brown viszont szólóban is nagyon sikeres tudott lenni, Mani pedig a legméltóbb módon a Primal Scream basszistájaként folytatta (2009-ben a Szigetre is visszatért, és még mindig emlékezett kedvenc magyar káromkodására, a bazmeg!-re). Bár igény lenne rá, a Stone Roses egykori tagjai többször leszögezték, sosem fognak újra együtt játszani. Első lemezüknek bérelt helye van a minden idők legjobb albumai összeállításokban, ettől függetlenül a Stone Roses egy nagyon szép, de örökre beváltatlan ígéret marad.

A Rolling Stones viszont azóta is rendszeresen turnézik a világ körül. 2007-es budapesti koncertjükre Jaggerék épp a Charlatanst hozták előzenekarnak – azt az együttest, mely a Stone Roses kisöcsizenekaraként tűnt fel a Manchester környéki baggy színtéren, a köztes láncszemet jelentette az Oasis irányába, és zenéjében tökéletesen keresztezte a Rolling Stonest és Stone Rosest.

Fábián Titusz