A Budapest Sportarénában 2010. október 2-án öt nyolcvanas évekbeli brit popsztár – Kim Wilde, Nik Kershaw, Paul Young, Rick Astley és Boy George – lép fel a Here And Now csomaghakni-turné keretében. Ha mindez mondjuk 1987-ben történik, talán még a Népstadiont is ki kellett volna bővíteni, hogy beférjenek az emberek. De hát 2010-et írunk, és már annak is 18 éve, hogy a fellépők közül valaki komolyabb listasikert mutatott fel (Boy George: The Crying Game). Nyilván lehet, sőt illik fanyalogni, kifakult sztárokat emlegetni, de azért azt se felejtsük el, az ötből négy előadónak volt No 1. dala Amerikában is (a Blur vagy az Oasis később csak álmodozott ilyesmiről, Robbie Williamsről nem is beszélve), de még a legkevésbé sikeres is legalább háromszor bejutott a brit Top 3-ba fénykorában. Mielőtt élőben is ránk nyitják nálunk a slágercsapot, idézzük fel röviden az öt fellépő karrierjét!
KIM WILDE
Kim Wilde (született: Kim Smith, 1960) jóféle családba született: apja Marty Wilde művésznéven lett rock’n’roll sztár az ötvenes években, anyja a hatvanas évek elején kóstolt bele a rivaldafénybe a Vernon Girls énekegyüttes tagjaként, bátyja pedig a hetvenes években próbálkozott tinisztárként Ricki Wilde néven. A nyolcvanas években aztán Kim lett a soros, neki kellett vinni a családi vállalkozást – apja és bátyja írta hozzá a dalokat. A Kids In America című sikerszámmal tűnt fel a színen 1981-ben, a Chequered Love és a Cambodia volt még nagy slágere (ez utóbbi dalt mondjuk konkrétan az amerikai légierő kambodzsai titkos bombázásai „ihlették”, ettől függetlenül Stockholmtól Budapestig mindenki önfeledten bólogatott rá a diszkókban – a nyolcvanas évek elég furcsa évtized volt). Kimnek még Amerikában is sikerült szakítania, méghozzá egy Supremes-feldolgozással: a szintikkel feldobott You Keep Me Hangin’ On 1986-ban lett első a jenkiknél. 1988-ban is jó éve volt: Michael Jacksonnal turnézott, You Came és Never Trust A Stranger című slágereivel pedig ismét bejutott a brit Top 10-be. Kim Wilde sok lemezt eladott, de valahogy sosem tudta igazán kitalálni magát – a Kids In America idején például még Debbie Harry akart lenni, tíz év múlva a Love Is Holy videóban már Belinda Carlisle. De legalább jó nő volt.
NIK KERSHAW
Míg a zenekarok mezőnyében előbb a Spandau Ballet és a Human League rivalizálása osztotta meg a brit nemzetet, majd a Duran Duran és a Wham között kellett választani, a szintetikus popzenét játszó tupírozott fiúk szólófrontján Nik Kershaw és Howard Jones versengése okozott izgalmakat a nyolcvanas évek közepén (úgy kábé 15 percig). Nik Kershaw-t (Nicholas David Kershaw, 1958) az ipswich-i underground fertőből emelte ki az MCA, debütáló kislemeze, az I Won’t Let The Sun Go Down On Me ugyan elsőre még mellé ment (47. hely), de a következő, a Wouldn’t It Be Good már betalált (4. hely), és ezután már a gyorsan újra kiadott első kislemez is jobban tetszett a közönségnek (2. hely). A dalait saját maga író gitáros-énekes egy ideig megbízhatóan szállította a slágereket (The Riddle, Wide Boy, Don Quixote), nagy sztár volt a németeknél, Kanadában, Ausztráliában, még a Live Aid szuperkoncerten is szerepet kapott. Aztán gyorsan eltűnt a listákról, de dalai egy ideig még nem: ő írta például az Chip Hawkes (ex-Tremeloes) fiacskájának, Chesney Hawkes-nak az 1991-es The One And Only című No.1 slágerét, majd később Ronan Keatingnek is besegített. Társszerzőként és énekesként feltűnt a nyolcvanas évek elektro-popjának retróját elindító Les Rythmes Digitales (az azóta Madonna mellett sztárproducerré vált Stuart Price korai projektje) 1999-es Darkdancer albumán, a Sometimes című kislemezdalban. 1999-ben és 2001-ben is viszonylag korrekt, de teljesen érdektelen lemezekkel jelentkezett (15 Minutes, To Be Frank), időnként azóta is előáll saját kiadású anyagokkal (You've Got To Laugh – 2006), No Frills című 2010-es kiadványán pedig akusztikus gitárral adja elő legfontosabb dalait. De a legjobb, hogy Making It In Music címmel írt egy kalauzt feltörekvő zenekarok számára arról, hogyan lehet érvényesülni a popbizniszben. Hát, ő biztos tudja.
PAUL YOUNG
Paul Youngnak (Paul Antony Young, 1956) egy trükkje volt, de azt jól csinálta: sokat nem vesződött azzal, hogy számokat írjon vagy írasson magának, inkább gondosan végignézte lemezgyűjteményét és mindig ügyesen kiválasztotta valamelyik híres énekes kevésbé ismert dalát. Első kislemez sikerét 1983-ban Marvin Gaye Wherever I Lay My Hat (That’s My Home) című dalával aratta, aztán dolgozott fel reggae-popot (Nicky Thomas: Love Of The Common People), soult (Ann Peebles: I’m Gonna Tear Your Playhouse Down, Jimmy Ruffin: What Becomes Of The Broken Hearted), de még Crowded House-t (Don't Dream It's Over) sőt Joy Divisiont is (Love Will Tear Us Apart). A legnagyobbat egyértelműen Daryl Hall Everytime You Go Away című szerzeményével húzta. A Hall & Oates duó csak albumra tette a számot 1980-ban, annyira már nem tartották jónak, hogy kislemezen is kijöjjön – Paul Young öt évvel később Billboard-listavezetőt csinált belőle. Nemcsak dalokat választott jól, de zenészeket is, elég ha csak Pino Palladino basszusgitáros nevét említjük meg zenekarából. Young 1985 körül volt a csúcson, a Live Aid koncerten közepesen előkelő sávban lépett fel (Elvis Costello, Sting és Bryan Ferry után, a U2 előtt), 1987-ben még a Népstadionban is énekelt (a Genesis előtt), aztán szépen elindult lefelé, bár 1991-ben Zucchero és a Senza Una Donna (Without A Woman) című duett egy pillanatig még visszahozta a slágerlistákra.
RICK ASTLEY
Rick Astley (Richard Paul Astley, 1966) a Stock-Aitken-Waterman dalszerző-producer team egyik aranytojást tojó tyúkja volt. Watermanékat mindenki baromira utálta, a sajtó az egykaptafás, lélektelen futószalagslágereik okán fújt rájuk, a szakma meg a meg nem érdemeltnek vélt sikereik miatt („Ha nem viselkedtek rendesen, elküldünk titeket Watermanékhez” – ezzel fenyegették a akkoriban ifjú titánjaikat a lemezcégek, állítólag). A nyolcvanas évek második felében az istálló sztárjai (Mel&Kim, Kylie Minogue, Jason Donovan, Big Fun) uralták a listákat – volt, hogy egyidőben három S-A-W kislemez állomásozott az angol Top 5-ben. A „nagymama kedvence” külsejű Rick Astley-re az FBI nevű soul zenekarban figyelt fel Pete Waterman. Nem volt különösebben érdekes előadó, de simulékony, nem tolakodó és kifejezetten rádióbarát pop-soul hanggal bírt. Ennyi elég is volt, a producerek intézték a többit, első kislemeze, az 1987 nyarán megjelent Never Gonna Give You Up Nagy-Britannia és Amerika mellett még 23 országban lett első. Rick ezután vagy két évig le sem jött a slágerlistáról, még amerikai No. 1. sikerét is meg tudta ismételni negyedik kislemezével, a Together Foreverrel, 1988-ban. Már eleve nyomdahibásnak számított az olyan Popcorn vagy Bravo magazin, amiben akkoriban nem volt Rick Astley-poszter. 1989-ben még világkörüli turnéra indult, aztán belefáradt a tiniidol létbe, meg a sok negatív kritikába – jóakarói csak „Watermanék bábjaként” emlegették. Az évtizedfordulón szakított mentoraival, 1993-as Body And Soul albuma már saját balhé volt, érettebb, jobb is, mint korábbi munkái – csak persze nem érdekelt senkit. 1993-ban aztán búcsút mondott az RCA kiadónak, visszavonult a biznisztől, csak saját házi stúdiójában molyolgatott. 2001-ben tért vissza Keep It Turned On című lemezével, amit a 2005-ös Portrait követett. Ám az igazi nagy visszatérésére – akaratán kívül – 2008 elején került sor, az internetes világ legnagyobb mémjével. A rickrolling tréfának alighanem mindenki áldozatul esik egyszer: egy adott témában relevánsak ígért link helyett ki tudja hányadszor kell a Never Gonna Give You Up klipjére felröhögnünk. Astley vette a lapot: egy több tízmillió nézőt vonzó tévéműsorban élőben rickrollingolta meg a közönséget.
...ÉS VÉGÜL A LEGNAGYOBB FALAT: BOY GEORGE
A ír származású, londoni születésű Boy George (George Alan O'Dowd, 1961) Bowie-, T.Rex- és Roxy Music-lemezeken nevelkedett. Kőműves édesapja kezéből meg elröppent pár makarenkói, amikor látta, hogy csemetéje női ruhákba öltözve vonaglik a Metal Gurura. Georgie hamar le is lépett otthonról, hogy aztán a londoni éjszakában összeszedett, zavaros nem identitású cimboráival (Marylinnel és a Visage-alapító Steve Strange-dzsel) feltalálják az új romantikus mozgalmat. Bár a kezdeteknél ott volt, relatíve későn lett belőle new romantic sztár, de megérte kivárni az idejét. A Visage már rég lejárt lemez volt, amikor a soulos hangú Boy George a Culture Club élén megjelent a színen, és az sem jött rosszul, hogy a frontember nem csak Bowie- meg Kraftwerk-lemezeket hallgatott, mint kortársai, hanem dubot is: két sikertelen kislemez után a melankolikus szoft-reggae Do You Really Want To Hurt Me hozta meg a zenekar számára a világhírt. Innentől egy ideig nem volt megállás, egymás után hét kislemezük jutott az angol Top 5-be, egyszerűen nem tudtak hibázni, még a totálisan béna War Song is 2. helyezett lett (pedig az már tényleg annyira gagyi dalocska, hogy még az 1998-as Greatest Moments című dupla válogatáslemezről is lehagyták). Az amerikai elsőséget a Karma Chameleon hozta meg nekik 1983-ban, Boy George helyi népszerűségét jól mutatja, hogy még egy Szupercsapat epizódban is szerepet kapott, mint Cowboy George. Európában meg tényleg nem volt nagyobb sztár nála 1983 környékén, rajongók és turisták táboroztak londoni háza előtt, a hátsó kerítésen kellett átmásznia, hogy feltűnés nélkül elmehessen valahová.
Na, ilyenkor szoktak jönni a problémák. A nagy felhajtást nehezen tudta elviselni, a kezdetben teljesen tiszta, sőt kifejezetten drogellenző fiatalember három év alatt nagypályás junkie lett. Szövevényes és viharos, féltékenységi rohamokkal és verekedésekkel tarkított szerelmi viszonyba bonyolódott dobosával, Jon Moss-szal, aki azonban a lányokat sem vetette meg, így hamarosan ki lett tiltva minden barátnő, feleség és egyéb nőszemély a Culture Club-turnékról. 1986-ban már végképp összecsaptak a hullámok Boy George feje felett: a brit Sun pletykalap címlapon adta hírül, hogy „Junkie George-nak még nyolc hete van hátra az életből”, session-szintis dalszerző barátja, Michael Rudetsky meg pont az ő lakásában adagolta túl magát halálosan. A zenekarra is ráunt a közönség: a Waking Up With The House On Fire album elég rossz volt, de azért még jól fogyott, az 1985-ös From Luxury To Heartache már nem. A Culture Club feloszlott, Boy George szólópályára lépett, majd idővel –különféle keleti vallások segítségével – megszabadult heroin függőségétől (Jesus Loves You nevezetű alkalmi zenekarával 1991-ben egy Hare Krishna dalt is a listákra vitt Bow Down Mister címmel). Culture Club-os sikereit persze már sosem tudta megismételni, de azért két nevezetes sláger összejött neki szólóban is: a Bread feldolgozás lityi-lötyi reggae Everything I Own 1987-ben, majd öt évvel később a Pet Shop Boys által hangszerelt The Crying Game című Dave Berry-átirat, amit az azonos című filmhez, a Síró játékhoz rögzített.
Aztán átképezte magát DJ-nek, műsorvezetőnek, dizájnernek, lemezkiadót alapított, 1995-ben meg írt egy egészen szórakoztató életrajzi könyvet (Take It Like A Man). A baj persze továbbra sem kerülte el. Könyvében azt állította, homoszex viszonya volt Kirk Brandonnel, a Theatre Of Hate és a Spear Of Destiny frontemberével – bírósági per lett a vége, amit végül George nyert meg, de volt annyira lovag, hogy kifizette egykori titkos szerelme helyett a perköltségeket. 2000-ben Nagy Ő-jével, Jon Moss-szal is kibékült és a Culture Club visszatért egy – meglehetősen visszhangtalan – album erejéig (Don’t Mind If I Do). 2005-ben a Mercury Prize-nyertes Antony And The Johnsons-album kapcsán lehetett hallani róla: a transzszexuális előadóművész, Antony Hegarty bevallottan Boy George miatt kezdett el zenélni, és az I Am A Bird Now album egyik legszebb dalában, a You Are My Sisterben duettet is énekel ikonjával. De George zűrös ügyei még ugyanabban az évben újrakezdődtek: egy kokainügyet még sikerült 2006-ban némi közmunkával megúsznia, de 2009-ben már négy hónapra be kellett vonulnia a börtönbe, mert a lakásában megvert és falhoz láncolt egy férfit, aki ezt nem szerette volna.
Azért Boy George az összes hülyesége ellenére mégis csak jó arc lehet. A kilencvenes évektől kezdve ő is nyomja a nyolcvanas évek revival műsort, de úgy tűnik, tudja ezt helyén kezelni és öniróniának sincs híján. Egyszer a Q magazinban megkérdezték tőle, mit gondol ezekről a turnékról. Így válaszolt: „Nézd, most ez alapvetően arról szól, hogy érdekel téged ez a nosztalgiázás, vagy nem. Tudom, sokan szánalmasnak és ízléstelennek tartják ezt az egészet – mondjuk én is. Tulajdonképpen csak azért vágtam bele, hogy lássam, milyen újra turnézni a régi arcokkal, hogy jövünk ki egymással. Van-e még valami közös bennünk. És tudod mire jöttem rá? Hát arra, hogy nincs!”
Fábián Titusz
