Párhuzamos életrajzok – Madness és Specials (1. rész: történeti áttekintés)

2010.08.26. 17:06, -recorder-

A 2010-es Sziget már a „nulladik” napján is Reggae-Ska Ünnep szlogennel hirdette a Nagyszínpad programját, de az igazi ska slágerparádé csak aztán jött: az első és második napon két legendás brit zenekar lépett fel, melyek sorsa több ponton összefonódik. A Madness és a Specials 1979-ben ugyanannál a kiadónál kezdtek és egyszerre indultak el a világhír felé a jamaikai ska zene újraértelmezésével, hosszabb-rövidebb karrierjük során maradandó értéket alkottak és zenekarok tucatjaira voltak hatással, hogy aztán a nyolcvanas évekbeli szétesés és hosszú hallgatás után újra feltámadjanak. Monstre összeállításunk első részében a zenetörténeti áttekintés olvasható (aztán a második részben jönnek a koncertbeszámolók, a harmadik részben pedig egy Specials-interjútöredék mellett még pár magyar zenész-rajongó is megszólal).

ELŐTÖRTÉNET

A Madness és a Specials is a hetvenes évek második felében alakult, de a teljes sztori valamikor az ötvenes évek legvégétől indul, amikor is Britanniában megjelent a ska. A gyarmatbirodalom felbomlása után érkezett a jamaikai bevándorlók első hulláma Angliába, az emigránsok hozták magukkal zenéjüket, a mentót, a skát, a bluebeatet, később a rocksteadyt, meg a helyi menő csávók, a rude boyok öltözködési stílusát (szűk öltöny, lapos pork-pie kalap, vékony nyakkendő, bebújós cipő). Az első nemzetközi ska sikerdal a Millie Small-féle My Boy Lollipop volt (amúgy egy feldolgozás), amely 1964-ben, a legszédültebb Beatle-mánia idején is be tudott csusszanni a slágerlista második helyére. A laza, könnyed, ritmikus és jól táncolható ska zene hamar megfertőzte a brit popéletet. Míg Derrick Morgan, Dandy Livingstone, Prince Buster és Laurel Aitken dalaira a mod klubok közönsége ropta, Jimmy Cliff és Desmond Dekker már mainstream sikereket is aratott (az utóbbi Israelites című száma No.1 lett 1969-ben), Jackie Edwards Keep On Running és Somebody Help Me című dalaiból a Spencer Davis Group csinált slágerlista-éllovast, sőt még a Beatles is jamaikai ritmusokat vett kölcsön Ob-La-Di, Ob-La-Da című blődlijéhez. Az 1968 körül kibontakozó skinhead mozgalomnak már egyértelműen a ska, illetve az abból kifejlődött lassabb rocksteady és korai reggae volt a választott zenéje, az előadók igyekeztek is megfelelni az igényeknek, sorra születtek olyan dalok, mint a Skinheads A Bash Them (Claudette & Corporation), a Skinhead Train (The Charmers) vagy a Skinhead Moonstomp (Symarip).

A hetvenes években aztán – elsősorban Bob Marley révén – a reggae lett igazi mainstream stílus, míg a ska kissé háttérbe szorult. Az évtized másik felében jött a punk, majd a new wave, az új zenekarok új utakat kerestek, új hangzásokkal kísérleteztek vagy épp újra felfedeztek dolgokat. Míg például a Jam és társai a hatvanas évekbeli mod bandák szellemét idézték meg, Coventryben pár fiatal úgy gondolta, a klasszikus jamaikai zenéhez kéne visszanyúlni.

EGY ÚT – EGYÜTT A CSÚCSRA

A Specials elődje, a punk-reggae fúziós Coventry Automatics már 1977-ben megalakult. Reggae-punk helyett idővel a ska lett az irányvonal, az alapítókhoz (Jerry Dammers – orgona, Lynval Golding – gitár, vokál, Horace Panter – basszusgitár), jöttek új tagok (Roddy Byers – gitár, Neville Staple – vokál, John Bradbury – dob, Terry Hall – ének), meg egy új név, plusz a Clash előzenekaraként szerzett színpadi tapasztalat – 1979-re a Specials, mint zenekar, már készen volt. A punk „csináld magad!” eszméjének megfelelően nem vártak arra, hogy valami lemezcég észrevegye őket: a zenakarvezető Dammers saját kiadót alapított (ez lett a 2-Tone), megtervezte az együttes logóját (egy rajzolt – a rasszok harmóniáját szimbolizáló és a zene jamaikai eredetére is utaló – fekete-fehér rude boy lett a figura), majd kölcsönt vett fel, hogy megjelenhessen a Specials (vagy ahogy még azokban a hónapokban átmenetileg hívták őket: The Special A.K.A.) első kislemeze. A Gangsters című szerzeményt vették fel, de a 700 fontos hitelből B-oldalas dalra már nem futotta, így oda a dobos John Bradbury által hozott – még 1977-ben rögzített – instrumentális számot tették The Selecter címmel, aminek nyomán a felvételen gitározó Neol Davis gyorsan egy azonos nevű zenekart is szervezett a semmiből. A Rough Trade független kiadó által terjesztett kislemezre sokan odafigyeltek, hamarosan egy nagyobb cég, a Chrysalis vette magához a 2-Tone-t, és az újra kiadott Gangsters a brit lista 6. helyéig jutott 1979 júliusában. Nem csoda, hogy sikeres lett a dal: feszes, dallamos, táncolható és sokaknak ismerős lehetett a riff is, amely egyszer már megjárta a slágerlistát – ugyanis az egy az egyben Prince Buster Al Capone című 1967-es dalából lett átemelve. Persze lehet ezt akár tiszteletadásként is értékelni. Különben sem ők voltak az egyetlenek, akiket megihletett a kingstoni születésű énekes-dalszerző-producer.

Az 1976-ban London bohém Camden negyedében alakult The Invaders (alkalmanként: North London Invaders) zenekar például pont egy Prince Buster-szám alapján változtatta végül Madnessre a nevét 1979 elején. A londoni srácok (Suggs – ének, Mike Barson – billentyűk, Lee Thompson – szaxofon, Chris Foreman – gitár, Mark Bedford – basszus, Dan Woodgate – dob, Chash Smash – trombita, vokál, tánc) nem akartak punkot játszani, mint mindenki más, inkább a relatíve ismeretlen skát választották, és sokáig azt hitték, egyedül vannak a mániájukkal. Aztán egy nap elvetődtek egy Rock Against Racism koncertre, ahol a Specials állt a színpadon. Suggs és Barson a buli után egyből lerohanták Dammerst, majd a haverkodás a Madness-énekes lakásán folytatódott, és a nagy összeborulás vége az lett, hogy a Specials-főnök felajánlotta, játsszanak előttük egy koncerten.

A sikeres buli után jött az újabb ajánlat: ez már egy kislemezre szólt. Az 1979 nyarán a 2-Tone-nál megjelent The Prince című dal Prince Buster előtt hódol, a B-oldalra pedig a ska király már említett Madness című dalának feldolgozása került. A debütáló kislemez a 16. helyig volt jó, a következő One Step Beyond (megint csak egy Prince Buster-feldolgozás) pedig már 7. lett 1979 őszén. De addigra már listára került a Specials A Message To You Rudy kislemeze (ez meg egy Dandy Livingstone-dal volt) és a Selecter On My Radio című száma is, plusz megjelent a Specials és a Madness első albuma – a 2-Tone őrület kezdetét vette (időközben ugyan a Madness átszerződött a Stiff Recordshoz, de ez mellékes). Mire a három együttes közös turnéra indult, már nem egy kiadóról, vagy pár zenekarról szólt a dolog (a Madness, a Specials és a Selecter mellett a Beat és a Bodysnatchers tartozott még a bagázshoz), hanem egy új mozgalomról. A 2-Tone skában volt lendület és attitűd, a punkba belefásult közönség számára új hangzást, új imázst, új irányt mutatott. Végül is tényleg jobb úgy politikus-társadalomkritikus szövegeket hallgatni, hogy azok ellenállhatatlan tánczenébe vannak csomagolva…

Az október-novemberi 2-Tone turné nagy sikert aratott, de nem csak a koncertek miatt lett emlékezetes. Volt, ahol beszakadt a táncparkett, másutt lezuhant valaki az erkélyről, néha félbe kellett szakítani a koncertet, hogy a színpadon táncoló közönséget letessékeljék a deszkákról, vagy épp az aktuális verekedőket szétválasszák a biztonságiak. A bunyó állandó kísérőjelensége volt a turnénak, főleg mivel a Sham 69-ra ráunó – és a futball-lelátókról eltanácsolt – huligán-skinheadek úgy gondolták, mostantól a Madness lesz a kedvenc zenekaruk (Suggsék úgy öltöztek, mint ők, nem voltak baloskodó szövegeik, és hát egyedül ebben a ska zenekarban nem voltak feketék…). Mire a turné véget ért, a 2-Tone már országos jelenség volt, a Madness és a Specials úgy lépett le a színpadról, hogy mindenki ismerte nevüket, és a bemutatkozó albumok is ott virítottak a listák élbolyában: mind a Madness One Step Beyond... nagylemeze, mind az Elvis Costello produceri segédletével rögzített címnélküli Specials-album instant klasszikusként vonult be a brit zenetörténetbe. A két zenekar aztán innentől más-más úton ment tovább.

KÉT ÚT

A Specialsé volt a rövidebb. Pedig úgy tűnt a java még csak most következik. 1980 elején a zenekar besöpörte első angol Number One-ját, a Too Much Too Young kislemezzel (ez az öt rövid számot tartalmazó koncert-EP furamód ismét The Special A.K.A. név alatt jött ki). Menedzserük fejébe vette, hogy Britannia meghódítása után jöjjön Amerika. Még ki sem fújhatták magukat a zenészek, már az Államok felé repültek egy hat hetes turnéra, ahol gyakran két show-t játszottak egy este. „Ez már tényleg megtörte a zenekart” – vallotta be később a fő dalszerző, Jerry Dammers, aki amúgy egyre inkább távolodott a többiektől. Mondjuk ő egyébként is furcsa fickó volt, tényleg hitt a punk becsületben. Lelkiismeret-furdalást és szégyent érzett, hogy sikeres és van pénze, nem volt hajlandó a lemezcéges limuzinnal utazni, felajánlotta a drága hotelszobáját egy rajongónak és inkább a turnébuszban aludt – ilyeneket csinált. Nem akart „pezsgős szocialista” lenni. Úgy érezte, saját teremténye egyre inkább kezd egy szörnyhöz hasonlítani, ez az egész már abszolút nem arról szól, mint amiért elkezdték. Nem volt teljesen egyedül a kétségeivel. „A rossz iskolarendszer, a munkanélküliség, a rasszizmus ellen lázadoztunk. Aztán egy idő után egyre nehezebben ment a dolog. Kicsit már necces szociális problémákról énekelni, mikor Marks & Spencer-készételeket rendelsz ebédre” – tekintett vissza Terry Hall ezekre az időkre.

A második albumnál már előjöttek a zenei feszültségek is. Dammers túl akart lépni a skán, a többiek inkább a jól bevált recept szerint folytatták volna, legalább még egy lemez erejéig. Dammers akarata döntött. Az 1980 végén megjelent More Specials albumnak már a borítója is árulkodó. Az első lemez monokróm csoportképe helyett színkavalkád uralkodik, a tonik öltönyöket feszülős póló-ingek és V-nyakú pulóverek, a Martenseket meg makkoscipők váltják – még egy csokornyakkendős-fehér ing és egy fekete énekesnő is felbukkan (a Bodysnatchers zenekartól elcsábított Rhoda Dakar). Az albumon – melyen a Madness szaxofonosa, Lee Thompson is vállalt némi jelképes baráti szereplést – nemigen van táncos szám, easy listening, lounge és jazz-soul-exotica a fő irányvonal. Nem volt ez rossz ötlet, tovább kellett lépni, a dalok is rendben voltak, de sem a kiadó, sem a Dammers-ellenes klikk nem lelkesedett érte. És a közönség sem igazán tudott mit kezdeni vele. A lemez nem lett olyan sikeres, mint az első, a rajongók a koncerteken is a régi Specials-feelinget kívánták vissza, a More Specials turnén ugyanúgy ment a nézőtéri verekedés, mint korábban. És már nem csak a parketten, a színpadon is volt balhé: az egyik bulin Byers a gitárját Dammers orgonáján verte szét.

A vég elkerülhetetlen volt, de előtte még egyszer feljutott a csúcsra a zenekar. 1981 nyarán jelent meg a Specials héttagú nagy felállásának utolsó kislemeze, a Ghost Town. Nagyon súlyos egy dal, nyomasztó és sötét tónusokkal, arabos- és filmzenés motívumokkal fest drámai képet a kor Angliájáról, ahol bezártak a klubok, a fiatalok egymást ütik, nincs munka és mindenki egyre idegesebb. A Ghost Town tökéletesen elkapta a korszellemet, akkor jutott fel a slágerlista élére, amikor országszerte faji zavargások rázták meg Angliát. A No.1 dallal a zenekarnak a Top Of The Pops című tévéműsorban kellett fellépnie, s miközben az öltözőben vártak sorukra, Neville Staple bejelentette, hogy ő, Golding és Hall kilépnek az együttesből.

A szakadár trió Fun Boy Three néven csinált átmenetileg sikeres popzenekart, míg Dammers és Bradbury – Rhoda Dakar énekesnővel és új tagokkal – a régi-új The Special AKA néven folytatták tovább még 1984-ig: egy nagylemez (In The Studio) és pár ismertebb dal (Racist Friend, Free Nelson Mandela) maradt utánuk. 1984-re már a Fun Boy Three-nek is vége volt, Hall a Colourfield énekese lett és maradt egészen 1987-ig, majd egyre rövidebb életű alkalmi formációkkal (Terry, Blair and Anouchka – 1989-1992, Vegas – 1992-93), 1994-től pedig már inkább szólóban próbálkozott.

A Madnessnél nem volt probléma a második lemezzel... és a harmadikkal, negyedikkel sem (Absolutely – 1980, 7 – 1981, The Rise & Fall – 1982) A kislemezekkel meg pláne nem. A zenekar rátalált a sikerreceptre, távolodott a ska hangzástól, a jamaikai ritmusok helyett inkább Barson music hall stílusú zongorafutamai vitték a dalokat, és a fiúk sorozatban gyártották a popslágereket. Négy év alatt 15 számuk jutott be a TOP 10-be, bár furcsa módon közülük csak a House Of Fun lett első. A dalokhoz készült jópofa, ötletes, a néma- és burleszkfilmeket, a Monty Python- és Benny Hill-szkeccseket egyaránt megidéző jópofa videoklipeknek is nagy szerepük volt a sikerben, az Our House című dal 1983-ban az MTV-nek köszönhetően még Amerikában is népszerű lett. A rasszista rágalmakat sikeresen lerázták magukról (többek között már az első albumon szereplő Don’t Quote Me On That című dallal), ahogy a szélsőjobbos rajongók nagy részét is. Jöttek helyettük nagyon hálás új fanok, a Baggy Trousers kislemez, meg a vicces videók után a kiskölykök is rákaptak a zenekarra. A Madness egy igazi gang volt, belső feszültségek nem mételyezték a levegőt, zeneileg meg mindenkinek megfelelt az irányvonal.

De hát egyszer minden sikersorozat megszakad. A feszített „rock’n’roll életforma” előbb-utóbb áldozatokat követel és idővel a marháskodásba is bele lehet fáradni. A fő dalszerző Barson egy idő után nem bírta a tempót, és 1984 elején kiszállt. A zenekar megpróbált „felnőni”, az 1982-es The Rise & Fall klasszikus érett lemez lett, már felbukkantak komolyabb témák is a dalokban, akárcsak az 1984 elején kijött Keep Moving albumon, csak hát a közönséget annyira nem érdekelte ez az érettebb Madness. Kezdtek ritkulni a slágerek és kifogytak a videoklipötletek is. Ahogy Suggs fogalmazott: „Már minden Ealing-komédia minden szereplőjének beöltöztünk.” 1985-ben a hattagúra fogyott felállásban készült Mad Not Mad album már be se jutott a Top 20-ba, a Sweetest Girl című kislemezdal pedig még gyengébben szerepelt (ez utóbbi nem is saját szerzemény volt, hanem egy 1981-es Scritti Politti-szám feldolgozása). A zenekar még feldemózott egy új lemezt, de ez már nem jelent meg. Mindenki érezte, elfogyott a szufla, ideje bedobni a törülközőt. 1986 júliusában elbúcsúztak a színpadtól, majd novemberben az ismét héttagú fellásban rögzített (Waiting For) The Ghost Train kislemezzel a közönségtől is. Ha nem is lett annyira korszakos remekmű, mint a Specials Ghost Townja, legalább méltó búcsúdalnak bizonyult.

Két év múlva, 1988-ban Suggs, Foreman, Thompson és Chash Smash megpróbálták feltámasztani a zenekart, de a névelővel kiegészítve The Madnessre módosított csonka formáció címnélküli lemezére már végképp senki nem volt kíváncsi (cikkünk szempontjából is legfeljebb csak azért lehet érdekes, mert az I Pronounce You című dalban Jerry Dammers is felbukkan vendégként). Mindenki ment hát a maga dolgára, Chash Smash például A&R ember lett, Suggs – amellett, hogy stand up komédiásként, műsorvezetőként, reklámfiguraként, tévészemélyiségként kamatoztatta ismertségét – egy ideig a Farm együttes karrierjét egyengette, Woodgate meg a Voice Of The Beehive dobosaként folytatta.

UTÓÉLET

A kilencvenes években aztán megint feltámadt a nosztalgia a ska iránt: ezúttal Amerikából indult egy új – immár harmadik – hullám a Mighty Mighty Bosstones, a Rancid, a Sublime, a No Doubt és hasonló zenekarok révén. Az évtized közepétől négy egykori Specials-tag – Neville Staple, Lynval Golding, Roddy Byers, Horace Panter – finoman haknizgatni kezdett az ismét jól csengő névvel, majd azt egy névelővel kibővítve, The Specialsként adtak ki ska-reggae feldolgozásokat (Today’s Specials), aztán pár Rancid-taggal kiegészülve egy saját szerzeményekből álló albumot is (Guilty ’Til Proven Innocent), amit a 2000-es évek elején megint két feldolgozáslemez követett (Skinhead Girl, Conquering Ruler). Persze mindenki tudta, hogy ez a Specials nem az a Specials. A zenészek sem hülyítették magukat. „Egy nap felkeltem Franciaországban és arra gondoltam: Hé, ez nem a Specials! Mert Terry Hall például nincs itt. Ott is hagytam a bandát” – nyilatkozta Golding, aki az ezredfordulón lépett ki a hakniból. Az igazi (majdnem teljes) Specials-újraegyesülésre még jó pár évet kellett várni, és egy igazi Specials-rajongó híresség kellett hozzá.

Lily Allen, a népszerű angol énekesnő annyira bírja a zenekart, hogy a Blank Expression című Specials-dalt fel is vette turnéprogramjába. 2007-ben egy amerikai bulin Goldinggal közösen adta elő a számot. Golding aztán Terry Hallt is beszervezte, és a 2007-es Glastonbury Fesztiválon már együtt nyomták el a Gangsterst Lilyvel – a két egykori kolléga 22 év után állt először közösen színpadra. Golding ezután megkereste a többieket, leültek egy londoni kávéházba átbeszélni a dolgokat és úgy döntöttek, összeállnak egy turné erejéig. Csak épp az alapító főnök, Dammers nélkül. Hogy ő mért nem tartott a többiekkel, arról mindkét fél mást állít. Dammers szerint őt kiközösítették a bandából. A többiek szerint Dammers közösítette ki saját magát. Az mondjuk tény, hogy a jó öreg Jerry ezúttal sem nem hazudtolta meg önmagát: nem akart a régi slágerekkel kereskedni, inkább saját, új ötleteit erőltette volna, ami érthető módon nem tetszett a többieknek. A zenekar egyelőre remekül megvan Dammers nélkül, nagy sikerrel koncerteztek Európában, Japánban, Ausztráliában és Észak-Amerikában. 2010 áprilisában híre ment, hogy új stúdiólemezt is terveznek – nos, alighanem itt fogják majd érezni igazán hajdani fő dalszerzőjük hiányát.

A Madness-revivalt egy válogatásalbum indította be. Több éves csend után, 1992-ben megjelent egy kislemezgyűjtemény a zenekartól, Divine Madness címen. A dupla album első lett a brit listán, a zenekar sem hitte, hogy még mindig ilyen sokan szeretik őket. Ha már lúd, legyen kövér! – gyorsan leszerveztek augusztusra két koncertet a londoni Finsbury Parkba, és a rendezvény a woodstocki fesztiválra kacsintó Madstock nevet kapta. A nyolc év után újra eredeti héttagú felállásában színpadra lépő Madness végigment a komplett slágergyűjteményen, a 36.000 fős közönség meg egy emberként őrült meg – a One Step Beyond alatt kisebbfajta földrengést produkált a tömeg.

A parádés visszatérésről koncertlemez készült (Madstock!), majd a következő évben The Business néven 3 CD-s box-set jelent meg, kislemez A- és B-oldalakkal, ritkaságokkal, rádiófelvételekkel. A Madness ezután már évente indult slágerturnéra (1998-ban még Amerikába is eljutottak), kétévente pedig megismételte a Madstock bulit és persze megbízható időközönként jöttek az új – nem túl fantáziadús című – válogatásalbumok (az addigi Complete Madness, Utter Madness és Divine Madness után a Total Madness és az Ultimate Madness), Suggsnak pedig még két szólólemez is belefért. A kilencvenes évek végén aztán a zenekar megkockáztatott egy új stúdióalbumot is: a Wonderful teljesen korrekt munka lett, a róla kimásolt Lovestruck kislemez pedig Top 10 siker. A kétezres években a zenekar dalaiból musical született (Our House), az évtized közepén The Dangermen Sessions Vol. 1 néven ők is rögzítettel egy válogatásalbumot ska-reggae sztenderdekből (ezzel a repertoárral előtte egy klubturnét is lenyomtak The Dangermen álnéven), 2009-ban pedig megint új sorlemez következett, The Liberty of Norton Folgate címmel. Az új album jól fogyott és még a kritikusoknak is tetszett: ismét kiderült, hogy a Madness, jóval több, mint egy sikeres nosztalgia-zenekar – vannak új ötleteik és még mindig tudnak jó dalokat írni.

UTÓHATÁS

Bár volt idő, amikor a két zenekarról nem nagyon lehetett hallani, hatásuk akkor is érezhető volt. A kilencvenes években a Blur Parklife albuma egyaránt megidézte a Madness által tökélyre fejlesztett music hall pophangzást és a More Specials világát (Damon Albarn későbbi projektje, a Gorillaz két közös kislemezt is rögzített Terry Hall-lal), majd a már említett No Doubt, Rancid, Mighty Mighty Bosstones fémjelezte amerikai ska-punk hullám vitte tovább a két zenekar örökségét (a No Doubt Don’t Speak című szuperslágerének videójában még a dobos is Madness-pólóban nyomja), de óriási Specials-rajongásukról tettek tanúbizonyságot a bristoli triphop kulcsfigurái is, a Massive Attack és főleg Tricky (aki több közös számot is rögzített Terry Hall-lal) a More Specials lemezt pedig még a francia AIR duó is meghatározó inspirációként jelölte meg.

A kétezres években meg már alig lehetett számon tartani, ki mindenki tisztelegett a két zenakar előtt. Nemcsak Lily Allen dolgozott fel Specials-dalt, hanem többek közt a Prodigy (Ghost Town), a Kasabian (Too Much Too Young) és a francia Nouvelle Vague is (Friday Night, Saturday Morning), Amy Winehouse pedig a Hey Little Rich Girl mellett még a Specials által rögzített jamaikai feldolgozásokat is beemelt repertoárjába (Monkey Man, You're Wondering Now, A Message To You Rudy), sőt 2009 nyarán az angliai V Fesztiválon fel is lépett a zenekarral közösen. A Madness hatása többek közt a Kaiser Chiefs és az Ordinary Boys produkcióiban is tetten érhető volt az új angol gitárzenei színtéren (az utóbbi együttes a Little Bitch című Specials-számot is feldolgozta első lemezén és Terry Hall-lal közösen is fellépett), az Our House-ából pedig többen is megcsinálták a maguk parafrázisát Eminem és a Limp Bizkit 2000-es kollaborációjától a Kid British 2009-es sikerdaláig (Our House Is Dadless), sőt nemrégiben még a veterán Pet Shop Boys tagjai is előálltak egy Madness-feldolgozással: a My Girlből több verziót is készítettek (az egyiket épp Our House Mix alcímmel).