Hackney Diamonds című huszonnegyedik albumán a Stones igazi paradoxont valósít meg: a tagadás, az elfojtás diadalát. Ez a cikk először a Recorder magazin 109. számában jelent meg.
Ha a popzenére koncentrálunk, az alábukó napkorong fényének lehetséges erejéről szóló állításokból nehéz nem kihallani a diszkrét, úrias lenézést – amennyiben az időskori teljesítmény méltatásánál a legtöbb esetben világosan hozzá kell érteni a bókokhoz az ahhoz képest fordulatot. Van azonban egy kapcsolódó fenomén, amelynek esetében nincs józan lélek, aki tiszta szívvel egyrészt-másrésztozásba fogna: ez pedig a búcsúzó csillagból felénk lövellt fotonok legeslegutolsó sugara, amely megelőzi a mindent elborító éjszakát. Vagy másképp mondva: az utolsó szó jogán tett közlésekkel, ezek súlyával nem tud, és soha nem is tud majd versenyezni semmilyen ifjú titán.
Az úgyszólván a huszonnegyedik órában végzett cselekvés drámaiságát és különlegességét csak növeli, hogy ezerből kilencszázkilencvenhét zenész avagy zenekar nem jut el az aktívan, hangszerrel a kézben köszöntött (vagy elátkozott) aggkorig: ha át tudnak is billenni a nyugdíjkorhatáron, vagy a békés hallgatást, vagy pedig a biztonságos, lukratív nosztalgiaköröket választják. Pedig ha egy koros zenész összeszedi magát, szembenéz a tükörrel és így az utolsó kilométerek tényével, és ennek tudatában teszi a dolgát, akkor akár a karrierje megkoronázását jelentő vagy egyenesen az egész korábbi pályát elhomályosítóan nagyszabású művekig is eljuthat (ahogy tette az előbbit David Bowie a Blackstarral, Leonard Cohen a You Want It Darkerrel, utóbbit pedig Johnny Cash az American Recordings-sorozattal).
A Rolling Stones esetében még egy adag súlyt pakol a most megjelent, minden józan számítás szerint utolsó nagylemezükre, hogy velük, illetve konkrétabban a zenekar magját jelentő Mick Jagger–Keith Richards párossal nem egyszerűen két kulturális ikon fog eltűnni a világból (hamarosan? lássuk be: mind a ketten 80 évesek), hanem akárhogy nézem, akárhogy csavarom is lefelé a pátosz gombját, maga a rock and roll műfaja is. Legalábbis abban a formában, ahogyan megszületett és évtizedekig uralkodott – velük, Keithszel, Mickkel, a Rolling Stonesszal az élen.
Persze, tudom én, hogy az amúgy elég sötét huszadik század egyik csak azért is fényes rétegét biztosító zsáner világra hozása érdekében már a Stones előtt egy csomó magányos megszállott serénykedett, főként Amerika déli államaiban. Ahhoz azonban, hogy a rockzene múló ifjúsági jelenség helyett valami nagyobb, szimbolikusabb, átfogóbb történelmi tény legyen, kellett egy geng, és kellett az attitűd, a szabadság és szabadosság, a gazdag és fluid szexualitás, az életmód integráns részeként felmutatott tudatmódosítók, az általános másság és az abból is fakadó botrányok, a letartóztatások, a Szent Ilona-szigetet megidéző francia bujkálás, a halál az úszómedencében és a fesztiválszínpad előtt, a magánrepülők, az öltözőben a csajok mellett fogadott államelnökök, a furcsa beszéd, a szájszegletben lötyögő cigaretta – vagyis, röviden, a mitizáció. És mivel a nyugati világról, annak is elsősorban a hatvanas éveiről beszélünk, nem hallgathatjuk el: a világjelenséggé váláshoz akkor még, Little Richard és a többiek zsenialitása ide vagy oda, fehér emberek kellettek.
A Hackney Diamondsot nehéz tehát szimplán zeneként befogadni, de igazából már akkor is problémás volna, ha nem a rockkorszakot szimbolikusan lezáró gesztust látnánk benne. A mai popkultúrára általánosan jellemző állapotot, miszerint a lemezek voltaképp csak ürügyek a nagyon nagy pénzeket és valódi státuszt biztosító koncertkörutakhoz, a Rolling Stones a maga részéről ugyanis már cirka 35 évvel ezelőtt, valahol a Steel Wheels környékén bevezette. Ez viszont azt is jelenti, hogy voltaképp teljesen mindegy, mi hallható egy aktuális Stones-lemezen: a stadionkoncertek jegyeladásaiba nem szól bele, és az aktuális államférfiak, sztárfestők vagy filmrendezőzsenik sem ennek függvényében fognak sorban állni audienciára várva a szállodák elnöki lakosztályainak környékén. Ha azonban – amúgy logikusan – arra a gondolatra ugranánk innen tovább, hogy a Rolling Stones kései lemezein teljesen érdektelen vagy egyenesen rossz zene volna hallható, akkor legalább akkora hibát követnénk el, mint a 62 évesen kókuszpálmára mászó, majd onnan fejre landoló Keith Richards.
Persze, egy olyan zenekar esetében, amelyik már az első budapesti koncertje idején, 1995-ben, 28 hosszú éve is dinoszaurusznak számított, már az is véleményes, hogy mit tekinthetünk igazából kései korszaknak. Nagyjából biztosra belőhető, hogy a Stonest a széles nagyközönség és a kritika utoljára a Tattoo You idején kezelte kultikus és voltaképp az örökkévalóságba merevedett totemfigura helyett tényleges rockzenekarként. Ez még valamikor a pattintott kőkorszakban, 1981-ben történt. A Tattoo You viszont tele van sokkal korábban írt számokkal, úgyhogy lehet, hogy inkább a 78-as Some Girlsig kellene visszahátrálni. Ebben az esetben pedig úgy állna a helyzet, hogy 61 éves működéséből a Rolling Stones 45 évet a kései pályaszakaszában lavírozott végig – ami állításnak, lássuk be, elég komikus, de hát maga a Stones is elég speciális társaság.
 |
| A The Rolling Stones 1978-ban |
Számítsuk azonban akár 1978-tól, akár 88-tól vagy (legeslegkésőbb) 94-től, a lényeg nem igazán változik: jelentős, megkerülhetetlen albumot ezekben az évtizedekben nem tett le az asztalra a Stones – maradandó, erős dalokat azonban igen. Hol kisebb, hol nagyobb arányban: a Voodoo Lounge például csak a kislemezeken is kiadott első két dalig érdemes a figyelemre, míg az A Bigger Bang ezzel szemben kimondottan kiegyensúlyozott képet mutat – viszont még a Voodoo-ra sem mondhatjuk, ahogyan egyébként, és ez elég komoly fegyvertény, egyetlen kései RS-lemezre sem, hogy fáradt vagy ihlettelen volna.
Lehet szerepe ebben valamiféle belső igényességnek, betyárbecsületnek is (leginkább Keith-ről és Charlie Wattsról volt nehéz elképzelni az elmúlt sok-sok évben, hogy a nevüket adnák valami muszájból odakent vacaksághoz), vagy pedig a producerek éreztek rá, hogyan kell ezeket a rinocéroszszerű öregurakat életre galvanizálni – de különösebb szabályszerűség az utóbbiakra fókuszálva például nem igazán kimutatható. Az itt-ott a korszak elektronikus hangzásaival, sampling-technikájával is ízlésesen flörtölő Bridges to Babylon (amelynek producerei között ott volt a virgoncabb Dust Brothers) például semmivel sem rosszabb, ám nem is kimutathatóan jobb, mint a tradicionális és lendületes rock and rollban tartott, konzervatívabb A Bigger Bang (producer: Don Was). Vagyis a titok máig titok maradt. Mick és Keith titka.
Ez az állítás pedig hatványozottan igaz a Stones most megjelent, a brit kiadványaikat számolva huszonnegyedik, végső – bár, ha főszereplőink meg sem állnak a százig, talán csak utolsó előtti – albumára, az elsőre, amelyet legnagyobb részt a két éve elhunyt Charlie Watts nélkül készítettek el. Nem hinném ugyan, hogy bárki is azt mondaná, egy kíváncsiskodó fiatal ezt szerezze be előbb a Let It Bleed, az Exile on Main St. vagy akár a Tattoo You helyett, de a Hackney Diamonds olyan jól szól, ahogyan egyszerűen nem lenne szabad szólnia. Vagy a tudomány eddigi állása szerint ez nem volt elképzelhető.
Az értő kézzel csiszolt és kétségtelenül rádióbaráti módon fényes hangzás egyfelől a közös lüktetésre irányítja a hallgatói figyelmet, amit két számban még Watts (és ebből az egyikben az eredeti, 1993-ben kiszállt basszer, Bill Wyman), a többiben régi és új társak (köztük Andrew Watt, a lemez felső ligás producer/dalszerző/mindenese) vagy nagynevű barátok (Paul McCartney, Elton John, Stevie Wonder) biztosítanak – teljesen ugyanolyan módon, kissé arctalanul tehát, ám perfektül eltalálva a klasszikus, gyors-középtempós Stones-húzást.
Másrészt pedig Mick Jaggerre, aki a lemez abszolút főszereplőjének mondható a maga sokévtizedes csúcsteljesítményével, utánozhatatlanul komisz és fickós attitűdjével, amelynek ezúttal integráns része, hogy mintegy fittyet hány életkorra, elhajózott társakra és egyéb komor tényekre, és szívszorító módon nem a parti utáni takarítás melankóliájára, hanem csakis a mulatság kezdetének eufóriájára koncentrál – azok nevében mintegy, akik őszinte hittel feltételezik, hogy ők lesznek az elsők a Föld történetében, akiket valahogy, valamiért elkerül az elmúlás.
Hogy ez ennyire meggyőző lehet, annak csodaszerűsége ideig-óráig kitakarja ugyan, tökéletesen elfedni azonban nem képes a tényt, hogy a főszereplővel ellentétben Keith Richards bármiféle sziporkázási kísérlet helyett ezúttal már csak a lusta akkordozásig tudta elostorozni magát, vagy hogy a dalok közül valószínűleg csak egyet fog megtartani holnapután is az emlékezet, a gospelbe hajló Sweet Sounds of Heavent – és azt is inkább Lady Gaga, a show-t ellopó vendég életművének kontextusában. A Hackney Diamonds ezzel együtt bőven van annyira tisztességes teljesítmény, hogy szabadon eldönthessük: a májfoltokra koncentrálunk a bőrön, vagy inkább arra, hogy még mindig ütemesen dobog egy különleges szív.
szerző: Greff András
