Az ötvenes évek végétől aktív Kim Fowley leginkább a hatvanas-hetvenes évekbeli garázsrock/pszichedelikus zenéi, a The Runaways csajrockzenekar hetvenes évekbeli menedzselése és a nyolcvanas évektől a lo-fi házifelvételek éltetése okán emlékezetes, de az őrült dolgai miatt is hírhedt zenész-producer-menedzser - aki évek óta súlyos rákbetegséggel küzdött - szinte január 15-én bekövetkezett haláláig aktív maradt, tavaly például dolgozott a Recorder által az év lemezének választott Ariel Pink-albumon is.
Fowley az ötvenes évek végétől a Los Angeles-i rockszíntér izgalmas, de mindig kicsit kívülálló figurája, sajátos utakon járó kultművésze volt. Stúdiózenészként, dalszerzőként és producerként kezdte, 1960-ban társszerzőként már egy fiktív zenekar, a The Hollywood Argyles Alley Oop című novelty-slágerével volt listavezető, amit egy még nagyobb novelty-sláger, a Nut Rocker követett (itt a B. Bumble And The Stingers volt az előadó és mivel a dal népszerű az amerikai sportesemények szünetében, így bevételei egy része is haláláig ebből származott). Nyughatatlan figuraként a tánctól a költészetig nagyon sok mindent kipróbált, és persze csodagyerekből lett dalszerző/producerként számos előadóval (Cat Stevens, Soft Machine, The Mothers Of Invention, The Seekers, The Seeds, Gene Vincent, Warren Zevon, The Byrds, Kiss, Alice Cooper, Kris Kristofferson) dolgozott.
A hatvanas évek közepétől a saját nevén is elkezdett zenéket kiadni, első - címéhez hűen rémisztően mámoros - kislemezével (The Trip) mindjárt maradandót alkotott, de sorban érkező albumai közül is számos érdemel figyelmet: az őrülten pszichedelikus/spoken wordös/garázsrockos Outrageous (1968), a tőle egészen hagyományosan rockosnak ható, de a kortársakhoz képest azért kellően experimentális The Day On Earth Still Stood (1970), a blues-os, glamrockos I'm Bad (1972), az általában legjobb albumaként számon tartott glamrockos International Heroes (1973), a garázsrockba visszaváltó Animal God Of The Streets (1974) és az egészen slágeres Living In The Streets (1978) feltétlenül ilyen.
Legtermékenyebb alkotói évei alatt, 1973-ban producerként vette fel a korát messze megelőző The Modern Lovers new wave-es dalait, amik jóval később, 1976-ban jelentek meg nagylemezen, de már a zenekarral szintén ekkoriban stúdiózó John Cale felvételeivel (a Fowley-anyagok végül 1981-ben láttak napvilágot, a The Original Modern Lovers című albumon). Egy másik zenekarral viszont sokkal sikeresebb volt, ha csak egyetlen dologról emlékezne rá a rocktörténetírás, akkor az biztosan a The Runaways összetoborzása, menedzselése és producelése lenne. Eredetileg 1974-ben adott fel egy hirdetést, amelyben egy csupalány zenekarhoz keres tagokat (Phil Spector nyomán szerette volna megalkotni az ő saját hetvenes évekbeli lányzenekarait - természetesen a korszak rockos hangzásához igazodva), ebből akkor a jelentkezés teljes hiányában semmi nem lett, de 1975-ben találkozott a 17 éves Joan Jettel, két héttel később a 15 éves Sandy West dobossal, összekötötte a két tinit, akik próbálni kezdtek, pár héttel később pedig ötfőssé duzzasztotta a felállást. A Runaways az ő irányításával adott ki három nagyhatású albumot, majd 1977 végén a lányok az ő útját adták ki (minderről két film is készült: 2004-ben az Edgeplay című doksi, 2010-ben A rocker csajok című játékfilm).
Fowley a nyolcvanas években még flörtölt a Los Angeles-i glammetál színtérrel, de aztán teljesen visszahúzódott az undergroundba és a házistúdiózás önjelölt királyaként ontotta a lemezeket, kazettákat a kilencvenes évektől, élete utolsó évtizedében pedig experimentális filmrendezőként is kipróbálta magát, háromkötetesre tervezett önéletrajzából 2012-ben adta ki az első, a hatvanas évek végéig emlékező fejezetet (Lord Of Garbage címmel), a második-harmadik kötetet halálos betegsége tudatában írta, posztumusz kiadványnak szánta azokat. 2014-ben még egyszer, utoljára nevét adta egy jelentős zeneműhöz, Ariel Pink tavalyi lemezén volt öt dalban (Plastic Raincoats In The Pig Parade, Nude Beach A Go-Go, Sexual Athletics, Jell-O, Exile On Frog Street) társszerző. Eredetileg szóba került az is, hogy ő lesz a pom pom producere, de végül összekülönböztek Pinkkel.
ARIEL PINK RÉSZLETESEN BESZÉL INTERJÚNKBAN A KIM FOWLEY-VAL VALÓ EGYÜTTMŰKÖDÉSRŐL.
Fowley élete végéig a Los Angeles-i zenei színterek nagy katalizátorának vallotta magát, bár sokak szerint egyszerűen képtelen volt tehetségét kihasználva meghatározó zenei karriert építeni, ám az kétségtelen, hogy az underground coolság egyik legeredetibb művésze volt. Ja, és nélküle alighanem a koncerteken való öngyújtózás sem terjedt volna el, egy 1969-es John Lennon-fellépésen műsorvezetőként kérte a közönséget, hogy égő gyufákat, öngyújtókat magasba tartva fogadják az ideges Lennont.
szórakoztató Kim Fowley-interjú 2012-ből:
és egy videó 2013-ból, ami során még mindig megőrizte humorérzékét, de már betegsége szomorúbb aspektusai kerülnek előtérbe:
