Amy Winehouse brit dalszerző-énekesnő 2011. július 23-án, szombat délután bekerült a rock halhatatlanjai közé. 27 évesen halt meg, akárcsak Janis Joplin, Jimi Hendrix, Jim Morrison vagy Kurt Cobain. A temetéséről és a Rock And Roll Hall Of Fame-be való posztumusz beiktatásáról később intézkednek. Sejtjük, mivel jár majd mindez... (A cikk megjelent a nyomtatott Recorder magazin 1. lapszámában.)
Újra megjelenik majd eddigi két stúdióalbuma, ki nem adott bónuszdalokkal, ritkaságokkal, alternatív verziókkal, koncertfelvételekkel (a saját számok és sztenderdek mellett például az előszeretettel játszott Specials-feldolgozásokkal), exkluzív fotókat tartalmazó negyvenoldalas booklettel. Elkészül majd a soha meg nem jelent harmadik lemezéről szóló könyv. Gyerekkori barátnője, testvére és/vagy az apja szintén kiadja visszaemlékezéseit, Amy és Én, esetleg Twisted Sister néven. Egész estés játékfilm készül a zaklatott díva életéről I Died A Hundred Times címmel. Szülőházára, esetleg utolsó otthonára idővel kikerül majd valamilyen emléktábla, de a londoni rockturistákat kalauzoló idegenvezetők biztos felveszik majd az állomások közé az épületet. Piacra kerülnek pólók az ikonizált fotóival, meg valami jó rock’n’roll szlogennel. Előkerül majd pár demófelvétel, ahol énekel, stúdióban tesznek hozzá zenei alapot, és befejezik a dalt, „úgy, ahogyan Amy szerette volna”. Sokat fogunk hallani még róla, az biztos. (Kurt Cobain 1994-ig egyszer szerepelt a befolyásos brit zenei lap, a Q magazin borítóján – halála óta már legalább hatszor volt címlapsztár.)
Amy Winehouse 1983. szeptember 14-én egy londoni zsidó családban született, a brit főváros északi részén, Southgate-ben. Mitchell, az apja East End-i taxisofőr volt, Janis, az anyja pedig New Yorkból, pontosabban Brooklynból származott, de szintén Londonban nőtt fel. (Apunak amúgy volt egy másik nője is a cégnél, ez a kapcsolat éveken át tartott, míg végül elhagyta miatta a családot. A gyerekek – Amy és 1980-as születésű bátyja, Alex – csak úgy hívták azt a másik nőt, hogy „Apu munkahelyi felesége”). Amy korán kapcsolatba került a zenével és a showbiznisszel, apja Frank Sinatra-számokat játszott otthon, nagyanyja, Cynthia pedig a dzsesszklubtulajdonos-impresszárió Ronnie Scott menyasszonya volt, míg a férfi el nem hagyta. Amy Winehouse később jobb karjára tetováltatta Cynthia fiatalkori arcképét. 13 éves korában kapta élete első gitárját, egy év múlva már készen álltak első igazi dalai is. Persze már korábban is voltak zenei próbálkozásai: legjobb barátnője egy Juliette nevű csaj volt, akivel tízévesen a Salt-N-Pepa hatására rapduót alakítottak Sweet N’ Sour néven. Még olyan számuk is volt, mely a Boys, Who Needs Them? (Fiúk? Ugyan kinek van rájuk szüksége?) címet viselte. Hmm.
Az irány tehát adott volt, Amy előbb a Susi Earnshaw Theatre Schoolban, majd a Sylvia Young Theater Schoolban tanult, később a croydoni BRIT Schoolban képezte magát. A Sylvia Youngban olyanokkal járt egy suliba, mint Billie Piper és Matt Willis (a Busted együttesből) – ha még emlékszik valaki ezekre a nevekre. Az önfejű lányt több helyről is kirúgták: „Nem volt egy olyan iskola sem, ahonnan boldogan távoztam volna” – nyilatkozta egyszer. Felfigyelt rá Simon Fuller, a Spice Girls menedzsere és a Pop Idol szériák atyja is, aki leszerződtette 19 Entertainment nevű cégéhez. Innen került az Island kiadóhoz, ahol 2003 októberében megjelent első lemeze, a nagyrészt a jeles amerikai hiphop/R&B producerrel, Salaam Remivel felvett Frank.
Két feldolgozás mellett 11 eredeti szám van rajta, azok mellett mind ott szerepel Amy neve szerzőként. Dzsesszes, néha kicsit neo soulos és hiphopos hangulata van, a kritikusok szerették, Nina Simone, Dinah Washington, Billie Holiday és Erykah Badu nevét kezdték emlegetni vele kapcsolatban, Ivor Novello-díjat is kapott. A listákon viszont nem kavart különösebben nagy vihart. Winehouse azt hitte, sokkal jobban fog fogyni, jobban tetszik majd a közönségnek. A lemez címe – elmondása szerint – Frank Sinatrára utal, de talán nem csak erre. A frank szó ugye magyarul azt jelenti, hogy őszinte. A dalokban meg ott volt a 19 éves lány addigi élete. A Best Friends például Juliette-ről szól, és az 1982-es Grease 2 film két szereplőjét idézi („Te vagy Paulette, én meg Stephanie”), a You Sent Me Flying Erykah Badu nevét említi, és arról szól, hogy a munkahelyén megismerkedett egy idősebb férfival, aki megszívatta. A What Is It About Men apja hűtlenségének állít emléket, az énekesnő „freudi sorsáról” és „destruktív oldalának térnyeréséről” beszél. Az I Heard Love Is Blind és Fuck Me Pumps című dalokról nem tudni, mennyire megtörtént esetekre épülnek, mindenestre remek karaktertanulmányok. Az első dal párkapcsolatban élő „hősnője” lefekszik valakivel, amit aztán bevall, majd azzal védekezik, hogy ez nem megcsalás, hiszen végig a pasijára gondolt, meg amúgy is sötét volt a szobában, nem látott semmit és hát a szerelem vak, mint mondják. A Fuck Me Pumps meg olyan lányokról mesél, akik elmennek a partiba, felveszik a „dugjmegcipőt” és próbálnak valami gazdag faszit, mondjuk egy focistát felszedni – de mindig csak egy éjszaka jön össze, a következő már soha. („Bizonyos szempontból Jane Austen hiphop verziójának is tekinthetnénk” – írta Winehouse-ról annak idején egy brit zsurnaliszta). Szóval a Frank nem az a kifejezetten boldog lemez. Leginkább arról szól, hogy az énekesnőnek gondja van a férfiakkal. Hogy ki törte össze annak idején a szívét, azt nem árulta el. Csak annyit mondott, hogy egy újságíró volt, akinek nem akar külön reklámot csinálni – ezt az örömöt nem szerzi meg neki.
A lemez turnéjának egyik állomásáról, egy brightoni klubkoncertről beszámolt annak idején a Q magazin is. 2004 tavaszán készült a riport, bő fél évvel a Frank megjelenése után. A képeken egy teljesen normális kinézetű fiatal lányt látunk. Mosolyogva ad autogramot, mosolyogva pózol zenészeivel az öltözőben, mosolyogva öleli át gyerekkori barátnőjét, Juliette-et, aki szintén eljött megnézni őt. Kellemesen telt, egészséges, gusztusos alakja van. Nincsenek tetkói, se toronyfrizurája. És olyanokat nyilatkozik, hogy ha megtalálja az igazit, egy rendes férfit, akkor sok gyereket szeretne majd tőle. Meg azt, hogy: „Ha van pasim, királyként kezelem. És nem is várom el, hogy királynőként bánjon velem, amíg meg nem adom, ami neki kell. Tradicionális vagyok: főzök, mosok, vasalok rád. De azt is elvárom, hogy ha férfi vagy, legyél is férfi! Ha valaki nagyon csúnyán bánik velem, te mész át hozzá egy baseballütővel!”
És hamarosan meg is jelent az életében a férfi, aki átmegy rendet csinálni, ha Amy-t bántják. Vagyis inkább olyan típus volt ő, aki átmegy anélkül is. 2004-ben egy camdeni pubban találkozott a nála öt évvel idősebb Blake Fielder-Civillel. Akinek mindig zűrös ügyei voltak, súlyos testi sértés, meg ilyenek. És aki megismertette az énekesnőt a crackkel és a heroinnal. Együtt jártak, aztán szakítottak, vagyis a faszi visszament egy időre a régi csajához. A következő lemezanyag már róla szólt.
És eljött 2006 októbere. Megjelent a Back To Black lemez. Az a lemez. A kétezres évek egyik legfontosabb albuma. Ami egyedül beindította ezt a máig is tartó retro-soul-pop hullámot. Ami miatt feltűntek olyan előadók, olyan „új Amy Winehouse”-ok a színen, mint Adele, Duffy, Gabriela Cilmi vagy Paloma Faith. Ami miatt előtérbe kerülhettek olyan új női sztárok, mint Florence Welch, VV Brown, Rox, Eliza Doolittle, Rumer vagy az amerikai Janelle Monáe. Aminek talán még Lady Gaga is köszönhet egy-két dolgot. Amiért öt Grammy-díjat adtak. Amivel a rekordok könyvébe is bekerült az énekesnő. Amiből mintegy 13 millió példány fogyott, és amiből most pluszba el fognak adni még nagyon sokat. És amelynek tíz száma közül hatból lett kislemez, de a maradék négy is (sőt a némely kiadáson 11.-ként szereplő Addicted című bónuszdal is) nyugodtan megjelenhetett volna single-ként. A Back To Black sikere nyomán Amerikát még a Frank is érdekelni kezdte, 2007-ben végre ott is megjelent az énekesnő négy évvel korábbi debütalbuma. Amy Winehouse még mindig csak 24 éves volt ekkor.
A Back To Blacken már nincsenek dzsesszes dalok. Itt már a hatvanas évek girl group-, Motown- és Stax-hangzása dominál, persze ügyesen elegyítve modern, kortárs elemekkel. És mindez együtt, így vegyítve tényleg halálos koktél. Kicsit hatásvadász, de annál inkább működik. A szövegekben felbukkan Donnie Hathaway és Ray Charles neve. A Tears Dry On Their Own egy Marvin Gaye-Tammi Terrell duettből vesz hangmintát (Ain’t No Mountain High Enough), a He Can Only Hold Her egy The Icemen-dalból, a My Girl (She's A Fox)-ból kölcsönöz riffet. Az első lemezen dolgozó Salaam Remi itt is feltűnik, de van mellette más is: a számok felében a korszak egyik legmenőbb új producere, Mark Ronson lett a dalszerző-énekesnő segédje. Ő hozta Sharon Jones szuper-cool zenekarának, a Dap-Kingsnek a tagjait is – több számot ők játszottak fel. A szerzemények megint önéletrajzi ihletésűek. A Rehab című nyitó slágerben ismét feltűnik Amy apja, és az is kiderül belőle, szívbajok ellen a legjobb orvosság, ha mindig van egy üveg valami a közelben. A Wake Up Alone azt festi le, amikor nem tud magával mit csinálni, akit elhagytak. Napközben még csak ki lehet bírni valahogy, de az esték már bajosak, az ébredés meg még inkább. De legalább amíg kitakarítja a lakást az ember, hogy elfoglalja magát, addig sem gondol a másikra, sem az ivásra. A baljósan szexi You Know I’m No Good-ban még a Tanqueray gin- és a Stella sörmárka neve is szerepel, a Love Is A Losing Game-nek pedig már a címe is elmond mindent.
Nem csak a sound változott meg, az énekesnőre sem lehetett ráismerni. Agyon volt tetoválva, drasztikusan lefogyott, nagy méhkaptárfrizurát viselt. „Sokat foglalkozom a frizurámmal. Minél rosszabbul vagyok, annál nagyobb a hajam” – nyilatkozta a Mojo magazinnak. Amy Winehouse szupersztár lett, egy igazi jelenség, egy igazi ajándék a bulvárlapoknak. Kissé exhibicionista szülei mindig készséggel álltak az újságírók rendelkezésére. 2006-ban meghalt szeretett nagyanyja, ő viszont újra összejött Blake Fielder-Civillel, 2007 májusában össze is házasodtak. Ők lettek az új Kate Moss-Pete Doherty páros, a modern Sid és Nancy. És jött minden, ami ezzel jár, egyre keményebb drogok, egyre keményebb ivás. Ahogy az ilyenkor kell, és ahogy illik. Ahogy azt Rockandrolliában elvárják.
2007 novemberében Paul Elliott – ugyanaz az újságíró, aki annak idején beszámolt arról a brightoni klubkoncertről a Q-ban – a Mojo magazin megbízásából ment el megnézni Amy Winehouse-t angliai koncertsorozata első állomásán, Birminghamben. Az énekesnő karrierjének legnagyobb turnéja kezdődött, egy tízezres arénában. A Back To Black album akkor már az év legnagyobb példányszámban elkelt lemeze volt, Mark Ronsonnal közös Valerie című Zutons-feldolgozása pedig épp azokban a hetekben került a slágerlistákra. A világ az övé volt, csak be kellett söpörnie az elismerést. Férjét viszont egy héttel a koncert előtt megint sittre vágták. Ki volt adva a feladat az újságírónak: címlapon lesz Amy Winehouse, a lap története során először – a koncertbeszámoló mellé mélyinterjú is kell a megtört, problémás művésznővel. A koncert azonban katasztrofálisan sikeredett. A díva látványosan részeg volt: támolygott, elfelejtette a szöveget, nem tudott kiénekelni hangokat, még a mikrofon is kiesett a kezéből. A nézők, akik 25 fontot fizettek a belépőért, lefütyülték a színpadról. A helyi lapok szégyenteljesnek nevezték az előadást, az olvasók levelekben fejezték ki felháborodásukat. Koncertbeszámolót nem nagyon lehetett írni, mert hát nem volt miről, és az interjú sem készült el, mert hát nem volt olyan állapotban az énekesnő. „Most nagyon érzékeny. Ez az első koncertje, mióta házas, és nincs vele a férje. Mindig a színpad szélén szokott ülni, ő meg odamegy és ad neki egy csókot. És most nem csak, hogy nincs itt, de börtönben van. Most nagyon nehéz Amynek” – mentegetőzött az énekesnő menedzsere. Amy Winehouse mégis a címlapra került – ezzel a történettel.
És innentől már lefelé vezetett az út. A lemez halmozta a díjakat, az énekesnő viszont egyre gyakrabban – és egyre előkelőbb helyezéssel – szerepelt „az év gonosza”, „a legrosszabbul öltözött előadó” vagy „a legjobban utált személyiség” listákon. És egyre borzasztóbban nézett ki. Mint aki tulajdonképpen már évek óta halott. A koncertek elmaradtak, a következő album megjelenése meg egyre csak csúszott. 2009-ben jelenik meg. Majd valamikor 2010 nyarán jön ki. 2011 elején már mindenképp kapható lesz... És a sokadik ilyennél az ember már elnyomott egy ásítást. Winehouse persze azért időnként benyögött olyanokat, hogy milyen jól halad a lemez: „Lesz rajta egy olyan szám, hogy Our Souls Ain’t Sold, meg van egy másik is, a Gutter. Hogy milyen a stílusuk? Most még nem tudnám megmondani”. Az Island kiadó főnöke meg úgy nyilatkozott: „Hallottam pár demót, teljesen lenyűgöztek.” Lemezstúdiót nem nagyon látott belülről az énekesnő, rehab klinikákat viszont annál inkább. Férjétől végül megszabadult, 2009-ben mondták ki a válást, de ez sem segített sokat.
És ahogy az évek teltek, egyre kevésbé hitte el az ember, hogy valóban lesz új lemeze. Mintha ő is érezte volna, hogy ez a Back To Black tényleg olyasmi dolog volt, amit nem lehet majd megismételni. Volt már olyan a poptörténelemben, hogy egy túl tökéletes album agyonnyomott, megölt nagyon tehetséges előadókat. A Stone Roses járt így a kilencvenes években: ők csaknem fél évtized késéssel adták ki legendás első lemezük folytatását, de abban már nem volt sok köszönet – hiába volt jó az anyag, a közönség nem azt akarta hallani, a zenekar szétforgácsolódott. Amy Winehouse sosem tudta megcsinálni a folytatást. A Back To Blackről szombat délutánig azt írta a Wikipedia, hogy Amy Winehouse második albuma. Szombat estére már odabiggyeszthették a kiegészítést, hogy második és egyben utolsó albuma.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Paul Elliott mellett egy másik angol újságíró, Paul Du Noyer is találkozott Amy Winehouse-zal még boldogabb időkben. 2004 elején beszélgettek, egy camdeni bárban, a Frank album nagy-britanniai befutása idején, még a Back To Black születése előtt. Az utolsó olyan napok voltak ezek, amikor az énekesnő még feltűnés nélkül tudott beülni egy kocsmába Londonban. És az újságíró megkérdezte tőle, ha választania kellene, hogy a dalszerzést vagy az éneklést hagyja abba, mi lenne a döntése.
„Ha nem tudnék elénekelni egy dalt és kifejezni vele az érzéseimet… kurvára végem lenne. Mindig is énekeltem. Én mindig azt feltételeztem, mindenki tud énekelni, és mindenki énekel is, amikor szomorú vagy boldog. És amikor nőttem fel, és mentem át a sok fájdalmon és szenvedésen, amin a tinédzserek átmennek, úgy tudtam énekelni, mint egy kis madár. És már nem tudok úgy énekelni többé... Érzem a nyomást. Vannak napok, amikor úgy elszakadnék ettől az egésztől. Mert ebben semmi valóság nincs. Semmi. És ez eléggé kifacsar. De hát tudod, hogy van ez. Meg kell csinálni.
Egy fáradt mosolyt küldött, majd elbúcsúztunk, kiment a Parkway-re, ahol az a régimódi kisállat kereskedés hirdeti magát, azokkal a papagájokkal, majmokkal és más ilyen egzotikus, de kalitkába zárt lényekkel” – így fejeződik be az írás.
És azon a bizonyos első lemezen volt egy olyan szám is, hogy October Song. Az énekesnő kanárijáról szólt, akit Avának nevezett el, Frank Sinatra egykori szerelme, Ava Gardner után. És akivel esténként mindig énekeltek egymásnak. Aztán a madár egy nap csak úgy abbahagyta az éneklést. Meghalt, és Winehouse eltemette valahol Észak-Finchley-ben egy erdőben, miközben Sarah Vaughan Lullaby Of Birdlandjét énekelte neki. Az October Song említi is ezt a régi számot. Meg azt is, hogy az a kanári majd úgy születik újjá, mint Sarah Vaughan, az ötvenes évek problémás dívája...
Miközben, hát izé…. szóval hát már ott repdes a mennyországban.
Fábián Titusz
Amy Winehouse: October Song (2003)
Today my bird flew away
gone to find her big blue jay
starlight before she took flight
I sung a lullaby of birdland everynight
I sang a lullaby every night
sang for my Ava every night.
Ava was the morning, now she's gone
she's reborn like Sarah Vaughan
in the sanctuary she has found
birds surround her sweet sound
and Ava flies in paradise
and Ava flies in paradise
With dread I woke in my bed
to shooting pains up in my head
Lovebird, my beautiful bird
spoken 'til one day she couldn't be heard
she spoke until one day she couldn't be heard
she just stopped singing
Ava was the morning, now she's gone
she's reborn like Sarah Vaughan
in the sanctuary she has found
birds surround her sweet sound
and Ava flies in paradise
„it's about a bird I used to have... who's now... dead” – egy 2004-es koncertfelvétel
„ez az én bulim, és akkor sírok, amikor akarok” – Amy Winehouse eddigi legutolsó publikált felvétele, az It's My Party című 1963-as Lesley Gore-sláger feldolgozása Quincy Jones 2010 novemberében megjelent sztárparádés Q Soul Bossa Nostra albumáról (egy újabb stúdiófelvétel még biztosan várható: a Body And Soul című harmincas évekbeli dzsessz sztenderd feldolgozását Tony Bennett szeptemberi Duets II albumán hallhatjuk majd)
