Évösszegzésünkben a 2024-es külföldi és magyar lemezes, valamint a filmes és sorozatos listák után most a magazin szerzői is bemutatják kedvenc dalaikat az elmúlt évből. A 2011-es, 2012-es, 2013-as, 2014-es, 2015-ös, 2016-os, 2017-es, 2019-es, 2020-as, 2021-es, 2022-es és 2023-as felvonás után következzenek a 2024-es kedvencek, amelyek rögtön meg is hallgathatók egy playlistben, rövid kommentárokkal. Az első dj Fekete Ádám (a nyitóképen Mezei Szilárd, Molnár Edvárd fotóján).
EZEK VOLTAK 2024 LEGJOBB MAGYAR LEMEZEI A RECORDER SZERINT
Shellac – Scrappers
Akkor lettem biztos benne, hogy a To All Trains az év lemeze, amikor Steve Albini azt kezdte üvöltve mantrázni: Papa, is that your plan? Papa, what a plan! Lomizóhimnusz, gyerekszemszögből! A Shellac az a zenekar, ami, amikor olyan, mintha tékozolna, valójában sűrít. Nyolc ütemenként új meg új dalnyi beleszarok-energiával töltik fel ezt a tökéletes két percet! Plusz okoskodás: ennek az előadói praxisnak és lüktetésnek mindig több köze volt James Brownhoz, mint mondjuk a Led Zeppelinhez. RIP Albini! We’ll Be Pirates!
Leszedi a fejemet, átjárja a testemet. Steve Albini-nekrológunk, tíz kedvenc lemezünkkel
The Smile – I Quit
Rájöttem, hogy ez a dal az Ultimate Spinach Mind Flowers című dalára emlékeztet, miközben imádom ezt a szaggatott, glitch-es / blunderphonics-os textúrát a háttérben. Kevés ilyen Carl Stone-os megoldást hallottam popba ágyazottan. Kiszállsz vele az űrbe: pyramidszong-mintájú pillangószárnyakon irány a sztratoszféra!
JPEGMAFIA – either on or off the drugs
Érzelmes hip-hop valcer, DJ-szettjeim lassúzós tetőpontja, éjjel félkettőkor muszáj bepattintani. Szívszaggató a hangmintával és semmi se sok belegitározással, egyszerű belemondom a mikrofonba mi van közléssel, soulos vonós-arranzzsal. Sírsz tőle, mint az ekitől (akár rajta vagy, akár nem).
Tindersticks – Secret Of Breathing
Dal az oxigénhiányról. (Hehe.) Mindig egy ilyen dalra akartam ringatózni, mint Claire Denis gyönyörű, vágyakozó alakjai, otthontalanul és árván, random ispotályokban egymásbakapaszkodva, egy méhen kívüli senkiföldjén.
Bardo Pond – Tapir Dub
A ’96-os Tapir Song lomhább, öblösebb változata: elemi, mocsaras röpülés, mozgás, vonaglás. Heroinosabb, mint egy Mazzy Star-szám, mégis: menni akarsz tőle, üzemelni, szárnyalni a nap felé. Azok a gerjedések, visszhangok, borzolódó szívzajok! Minden reggel berakom. Vigyázat, addiktív!
Loula Yorke – Falling Apart Together
Moduláros csavargás, kicsavar a bajodból. Az egymásra lapolódó, hömpölygő és örvénylő szintihullámok mélyén egy magasztos, nagytestű állat vár, hogy a keblére öleljen.
Ó, váó, ó, váó – Ilyen volt a Nick Cave & The Bad Seeds koncertje a Sportarénában
Nick Cave & The Bad Seeds – Joy
Nem tudtam, hányadán állok szeretett gyászpápámmal, idegenkedtem tőle eleinte, az érzelmességétől, meg hogy mintha ikonfestményt csinálna magából. De a Joy-ban olyan közvetlenül szólal (szólít!) meg, olyan egyenesen és kendőzetlenül mesél, hogy nem tudom a gyász utáni megkönnyebbülés misztériumát nem teljes testemben sajogva megkönnyezni! He’s still got it man.
Nick Cave. Fotó: Megan Cullen.
Gnod – Peace at Home
Úgy látszik, a tavalyi évem imákkal telt, majdnem minden kedvenc dalom ima, zsolozsma, karének, dünnyögés és vagy a nyílt prédikáció eszköztárát mozgatja. A Peace at Home, mondjuk, az otthon-chillelés madrigálja – pszichedelikus sodródás gyönyörű gregoriánnal és bálnasírást idéző lélekharang-szintivel! Balzsam.
Pszichedelikus, de még inkább mániákus. Kritikánk a Gnod ’21-es lemezéről.
Mari Kvien Brunvoll & Stein Urheim with Moskus – Paper Fox
Na, ez meg olyan, mint a SQÜRL She Don’t Wanna Talk About It-je, nem baj. Miért ne rezonálhatnánk egy régebbi kedvencünkön keresztül egy újra? Évek óta imádom ezt a csajt meg ezt a csávót, Marit és Steint a kozmikus magányfolkjukkal, a Moskus pedig az egyik legaprólékosabb jazzformáció: sűrítésben, miniatűrökben utaznak, haikukban. Itt bőlére engedik a kíséretet. Ebben a számban van valami hideg, hólepte. Ráadásul tabláznak!
Chrystabell & David Lynch – The Answers To The Questions
Na, ez se gyors. Lassúra méglassabbat, ez volt a tavalyi alapszabályom, és megdöbbentő hatékonysággal alkalmaztam! Itt: merülés kizengő tvinpíkszgitárokban, kötelező söprűzésben, rejtélyben, veszteségben. Imádd az önmagával feleselő dívát, szól David Lynch a vastüdő mögül, és igaza van!
Chrystabell & David Lynch. Fotó: David Lynch.
Fire! – Work Song For A Scattered Past
Szokásos Gustafssonék-féle pirománia, ha rámész, rámész. Metsző. Igazi faltörőkos-zene, robbantgatás és lánccsörgetés free jazz riffel! Engem ez a lassított mardi gras-s/marching band-es pergőzés azonnal megvett, előre sejtettem, hogy pár perc alatt belekrescsendál az agyamba. Mats továbbra is úgy süvölt, mint egy Delacroix-festmény!
moin – Happy In The Wrong Way
Beszarás ez a hangzás, lo-fi, kietlen, ahogy keverve van, kopog, horzsolódik, egyszerre erőszakos és lágy ez a süppedő garázsrock és idegenszerű shoegaze-elektronika egyveleg. Zajos, balhés, végtelenített egzaltáció. És a tökéletes cím! Vagyunk hát, akik rossz végén fogjuk meg a boldogságot, páran.
Gastr del Sol – Dead Cats In a Foghorn
Lehidaltam ettől a lemeztől. A kilencvenes években aktív Gastr del Sol eddig csak névről volt meg. A ködkürtbe ragadt macskatetemek (jaj de jó!) szuperül összefoglalják O’Rourke és Grubbs avantgárd teljesítményét: field recording és konkrétzene-szőttesük megfellebbezhetetlen, lidérces gyönyör.
Anastasia Coope – He is On His Way Home, We Don't Live Together
Mágikus hazagyaloglás freak folk kórussal a fejed felett. A fejedben valaki más gyalogol haza freak folk kórussal a feje felett. Sirám és angyalka-kollázs. Nem laktok együtt.
Tony Conrad & Jennifer Walshe – Wake Up
Ébredés, kávé előtt! Dzsennifer karatyol! Micsoda William Gaddis-i szövegtéboly! Menüett porciterára, csöpögő csapra és preparált kényszerbetegségre.
Mount Eerie – Demolition
Teljesen valószínűtlen struktúrájú/snittelésű ez a tizenkét perces opusz, Balázs barátom teljes joggal emelte ki a különben is hatalmas (beláthatatlan méretű és fontosságú) Night Palace anyagról. Remetelét, vándorlás az időben, ahogy Phil Elverum meséli, indie folkja hirtelen monumentális hangjátékká öblösödik, tragikus életrajzi rezonanciákkal teli irodalommá dobbanásokkal, kopácsolással, jégcsillámmlással és tűzrakással a semmiben.
Chat Pile – Tape
Fasza, zsörtölődő, zajos. Üvöltenek, elmondják, újra üvöltenek, megint elmondják, épül az egész, de nincs túlbonyolítva. Mégis: mekkora már az a kiállás, az az Enablers-ös dörmögés ott a vége felé! A legmeglepőbb szám az amúgy is kurvajó lemezen.
Chat Pile. Fotó: Matthew Zagorski.
El Khat – Almania
Patrik barátom kérte be egy buli közepén, essen hát most erre a választásom. Imbolygó (wonky) bádogvárosi lüktetés Jemenből, ahol a tyúkok is csak ennek a zenekarnak a nevét ismételgetik. Garantáltan mozdulsz vele, módosulsz, elhajlasz. A félrehangolt sivatagi gityók és az omárszulejmános szintetizátorglasszandózás a homokfutó-trabant kazis-hifijében mind csak azt bizonyítják, hogy mennyire be vagy szívva!
Mikee Mykanic – Hicskok Freestyle
Mikee-t, bevallom, ezzel a számmal ismertem meg, egy évvel ezelőtt, januárban (ez az én szeg. biz.-om!), azóta nem tudok róla lejönni. Számomra tökéletes szószövésű, idioszinkratikus hiphop, amit tol, tele dadaista autobiográfiával, magánjellegű univerzumteremtéssel, és olyan nyelvjátékbéli finomsággal, ami messze meghaladja a magyar rappet elárasztó mélyértelműsködőket. Hitchcock mellett nekem Tandori madarait is beleköltötte a dalba, nem tudom, hogyan. Nem állok messze attól, hogy magamra varjakat varrjak, én ezt varratnám magamra, ha tudnám. De kivel? Állítólag Andy varr, csak nem tudom, hol.
DJ Anderson Do Paraiso – Todas Elas Ao Mesmo Tempo
Egy kis afro-latin deep trap-csúszka: jó lassan és gonoszan rotyog. Én vagyok az enervált baziliszkusz, mondja. Amikor azon kapom magam, hogy pörköltös szájjal tvörkölök a szobámban, mindig rájövök, hogy élek.
Gong Gong Gong & Mong Tong – Something Isn’t Right
Két imádott japán pszichedélia-üzérem összefog, hogy összerakják a kedvenc lityi-lötyi grúvomat, és rádzsemmeljenek, ráputtyogjanak, és bekenjék a testem hájvéj sziksztiszikszes légyölőgalócalekvárral. Valami nem stimmel? (Bocsánat, valami nem stimmel.) Hátradőléshez.
KA – Borrowed Time
Micsoda gospelesen gomolygó, egyenjogúsági spoken word fohász ez! Some rights, Lord, you gotta fight for it, you can't petition. A tavalyi legjobb loopok Káéi, a tavalyi legszilajabb flow Káé. Hallgassátok Kát!
Chris Corsano – I Don’t Have Missions
Kedvenc dobosom nemszóló-szólólemezét tulajdonképpen egy Rangda-számmal kezdi: eszméletlen sűrű ez a kamikáze-húzás, ez a missziók nélküli psych-rock jam, száguldás Észak-Afrika hasisbuckái és Kelet-Közel-Kelet olajkútjai között. (Közben a Primus Southbound Pacyderm-je is ott doboghat a középfülünkben, pereghetnek belső szemünk előtt a legendás klipből ismert gyurmabombázás képei).
Céh – Death Kwon Doo
Kovács Gábor és Kiss Raymond duója, ami már nincs, azaz feloszlott, tavaly előrukkolt egy eddig kiadatlanul maradt lemezzel a Brain Fatigue kiadó Bandcamp-oldalán, és… legyalulta a fejem. Monoton, tömött döngölés, torkaszakadt légkalapács! Sokkal nagyobb figyelmet érdemelnek. Elképesztő a húrkezelés, robajló és engesztelhetetlen az üvöltés, mindent betöltő az enyészet és a cselgáncs.
Begayer – Agapes Begues
Ez a francia formáció valami megdöbbentően dezorientáló, kísérleti folklórt nyom. Morton Feldman-i mélybacchanália a nigériai sztyeppén, vagy mi ez? Fingod nincs, de örvénylő, harciasan hangmintázós kántálásukba tuti beleszédülsz.
Szilárd Mezei Quartet – Apricot Flower
Ez minden kétséget kizáróan a leggyönyörűbb dal a tavalyi évben. Árnyas, erdőmélyi. Ahogy a lomb moccan. Igen, a sötét rengeteghez van bennem a legtöbb köze. Olyan helyen érint meg, mint Schubert, múlandóság-állandóság-tengelyemen. Mind a téma, mind a variációk szívgyökérig érnek. Szilárdot többször is szerencsém volt hallani élőben, minden alkalommal megcsodáltam. (Most látom, ez a kompozíció a 2013-as Sárgabarackvirág c. lemezen is ott rajta volt, de más hangszerelésben. A mostani rezerváltabb, csontighatolóbb.)
Sumac – The Stone’s Turn
Az album huszonötperces zárótétele hasonló helyre nyúl, mint Mezei Szilárd kvartettje, csak teljesen más eszközökkel. Nem folklór-gyökerű, finoman rezdülő, vibrafontól jegeces jazz-kompozíció, lassan mendegélő, kontempláló téli séta, hanem zaklatott, hegyomlásszerű, dühöngő progresszív metál, folyton változó tempóval, valószínűtlenül hosszú szabadimprovizáció-szekvenciákkal és természeti erőket mozgató kadenciák sorával. Tulajdonképpen nincs is tempó, az egész egyetlen apokaliptikus görgeteg, amiben minden eltűnik.
Raphael Rogiński – Rivers
Laughton Hughes aktivista író The Negro Speaks of Rivers című, szép verse, robajló villanykobozzal kísérve. Kapaszkodj a gyökerekbe! (Egy 2015-ös lemez tavalyi expanded reissue-járól.)
Pat Thomas & BleySchool – Monk’s Mood
Hogy ne az أحمد [Ahmed] valamelyik ötvenperces eksztatikus jazz-szettjét vegyem elő itt a lajstrom végén, például a Wood Blues-t, tehát hogy ne azt, ezért egy másik Pat Thomas-projektet ajánlok a figyelmetekbe. A BleySchool nagyrészt Carla Bley-kompozícióknak szenteli a figyelmét. A Monk’s Mood az egyetlen Monk-dal a lemezen. Utoljára Don Pullent hallottam hasonlóan őrülten ezt a dalt játszani, nagy hangsúlyt fektetve a zongora perkusszív aspektusára. Pat Thomas a latinos csípőficamítás és a stockhauseni dodekafónia közt szvingel! A legnagyobb jazz cat!
Wendy Eisenberg – In The Pines
Kiegyensúlyozott sírózene a nap végén. Vissza az erdőbe, remeték! Mezeiék mellé, Mount Eerie mellé, a papírrókák társaságába. Egy utolsó tánc a barlangban, aztán jó éjszakát!
FEKETE ÁDÁM ROVATA A RECORDEREN: A VAK DROMEDÁR
