Leszedi a fejemet, átjárja a testemet. Steve Albini 1962 - 2024

2024.06.23. 14:26, RRRecorder

28.jpg

Hatvanegy éves korában váratlanul, szívrohamban elhunyt Steve Albini, aki felbecsülhetetlen hatással volt a független rockzenére. Megfejtjük figurájának különlegességét, és ajánljuk tíz lemezét a több mint ezerből. Ez az írás először a Recorder magazin 115. számában jelent meg.

Miért vagytok ilyen kibaszott jók?

Mint mindenki, akit a minimálisnál jobban érdekel a független rockzene története, én is tisztában voltam Steve Albini jelentőségével és történetének főbb vonalaival. Röviden: a Big Black, majd a Shellac énekes-gitárosaként a kíméletlen és kietlen noise rock egyik legjelentősebb úttörője. Producerként utálta, ha producernek hívják; az élő megszólalás lehető legpontosabb és legnyersebb megragadására törekedett; a nevéhez fűződik a Nirvana: In Utero, a fél noise rock színtér és még legalább ezer lemez, szó szerint. Sarkos meglátásait finomkodás nélkül közölte a világgal, lételeme volt a provokáció (egyik zenekarát Rapeman névre keresztelte). Továbbá világszínvonalú pókerjátékos is volt.

big-black-songs-about-fucking-264df211-d214-46d2-ac44-3428f9fc750c.jpg
Big Black | Steve Albini középen

 

Már ez elég lett volna ahhoz, hogy bekerüljön a rocktörténelembe, de mint a számos nekrológ mutatta, Albini figurája túlmutatott a munkáin. Számomra a Wire magazin – mint kiderült, legutolsó – Shellac-nagyinterjúja adta meg a személyisége kulcsát (apropója az új, To All Trains című lemez – kritikánk). Ebben Albini és két zenésztársa-barátja, Bob Weston (basszus) és Todd Trainer (dob) többször visszatérnek arra, hogy azok a dolgok, amiket a Shellac máshogy csinál, mint kábé mindenki más, valójában arra vezethetők vissza, hogy egész egyszerűen szeretnék kényelmesen érezni magukat a zenekarban (ami csak hobbi számukra): a kontrolljuk alatt tartani azt, amit lehet; elkerülni azt, amit utálnak.

Ezért nem szaroztak a promócióval: ha valakit érdekelnek, keresse meg őket. Ezért álltak fel egy sorban a színpadra: ha több monitorhangfal van, akkor a beállás egy csomó macera, így meg elég egyetlen dobmonitor. Azért lehetett a koncert egy pontján kérdéseket feltenni Westonnak, mert az egyik számban Albini elhangolta a gitárját, és az újrahangolás idejét így töltötték ki. Amikor én láttam őket 2008-ban Bécsben, valaki bekiabálta: „Miért vagytok ilyen kibaszott jók?” Weston: „A dobos!”

Nincs az az isten, hogy ennyi pénzt zsebre rakjak

Tegyük emellé azt a levelet, amit Albini 1992-ben írt a Nirvana tagjainak, akik megkeresték, hogy a Nevermind folytatását vele vegyék fel. Ebben a – halála után újra sokak által megosztott – levélben többek között ezt írja: „Nem akarok és nem is fogok semmilyen részesedést kérni egyetlen lemezből sem, amit felveszek. Nincs részesedés. Pont. Szerintem a jogdíjból részesedést adni egy producernek vagy hangmérnöknek erkölcsileg védhetetlen. A zenekar írja a dalokat, ők játsszák a zenét, az ő rajongóik veszik meg a lemezt. Ők a felelősek azért, hogy a lemez nagyszerű vagy rettenetes. Nekik jár a jogdíj.

Azt szeretném, hogy úgy fizessetek meg, mint egy vízvezeték-szerelőt: megcsinálom a munkát, ti kifizetitek, amit ér. A kiadó azt várja, hogy 1-1,5%-ot kérjek. Ha hárommillió eladott példánnyal számolunk, az olyan 400 ezer dollár körül lesz. Nincs az az isten, hogy én ennyit zsebre rakjak. Nem tudnék aludni.”

Az alapelvek egyszerűsége

Arra akarok kilyukadni ezzel a két dologgal, hogy Steve Albini olyan ember volt, akinek volt néhány valójában nem túl bonyolult alapelve, és ezekhez kérlelhetetlenül tartotta magát. Ha szerinte a producernek nem jár százalék, akkor nem fogad el százalékot – és ez valójában ilyen egyszerű, tök mindegy, hogy milyen összegről van szó.

Persze valójában kurvára nem egyszerű – mondhatjuk erre, ami igaz is; ugyanakkor Albini egész működésével emlékeztetett arra, hogy de, más szempontból meg igenis az.

pult1_1.jpg

Amúgy neki sem volt könnyű: miután többmillióról lemondott (merthogy három helyett tizenöt millió példányban fogyott az In Utero), várakozásával szemben éppen hogy kevesebb hangmérnöki munkája lett: a kis zenekarok azt hitték, hogy ő már más szint, a majorök meg nem kértek belőle. Ő meg pont elkezdte felépíteni Electrical Audio nevű stúdióját Chicagóban, úgyhogy anyagilag padlóra került. Jimmy Page és Robert Plant felkérése mentette meg 1997-ben – Plant amúgy a Songs About Fucking című Big Black-lemez óta volt a rajongója.

Munka

A másik oldal legalább olyan fontos: az elv lehet egyszerű, de a megvalósításhoz kemény munka kell. Az egyik legjobb nekrológ a Pitchforkon volt olvasható, a címe: Steve Albini Did the Work. A YouTube-on rengeteg videó található, amiken Albini magyaráz a különféle hangszerek bemikrofonozásáról és hasonlókról. Érdemes belenézni ezekbe; még ha az embert egyáltalán nem is érdekli a téma, akkor is lenyűgöző az a szaktudás, ami a híres hangzás mögött volt.

Ez a kettő: a látszólagos egyszerűség és a befektetett munka együtt adja Albini karakterének egyedi, talán idejétmúltnak tűnő nagyszerűségét, amit akkor is el kell ismernünk, ha egy csomó konkrétumban nem értünk vele egyet (én például ezekben a témákban: stúdiótrükközés, popipar, az elektronikus zene mint olyan satöbbi). Mert valljuk be, a legtöbben nem így működünk. Vannak nagy elveink, de van az a pénz, vagy vannak azok a rendkívüli(nek mondható) körülmények, vagy hát van az a munkamennyiség, aminek láttán meggyőzzük magunkat, hogy életszerűtlen idealizmus, önsorsrontás, vagy egyszerűen csak fárasztó lenne ragaszkodni hozzájuk. 

Rettenetes, gonosz zaj

Esztétikai alapelveit is tökéletesen megfogalmazta egyszer: „Azt a rettenetes, gonosz zajt szeretem, ami leszedi a fejemet, ami átjárja és megrázza a testemet. Szánalmas kis létezésünk annyira kikészít és tönkretesz minket, hogy szinte narkóként van erre szükségünk.”

Szerintem ez nagyon szép és csodásan rút lemezeket eredményezett. Ugyanakkor ebből és kompromisszummentességéből következett a hírhedt edgelord hozzáállás: úgy provokált, hogy közben azt feltételezte, hogy úgyis mindenki leveszi, hogy valójában nem ezt gondolja. De élete vége felé újragondolta mindezt, példaértékű módon.

gitar2.jpg

A Guardian 2023-as cikkében ezt mondta például az (ironikusan!) Mussolininek dedikált Big Black-kislemezről: „Megengedtük magunknak, hogy eljátsszunk ezzel, mert minket nem fenyegetett. Azt gondoltuk, hogy a szélsőjobb egy történelmi anomália volt. És ugyan a jobboldal egyre nyíltabban fasiszta lett, mi biztonságban voltunk tőle: minket nem támadnak.” A provokáció a privilegizált helyzetéből egészen másként néz ki, mint a támadottakéból – pedig ez utóbbiak azok, „akikkel szimpatizálok, akiknek az elvtársa akarok lenni”.

És az utóbbi idők egyik legfontosabb gondolata: „Ha valamit nem akarok mondani, az ez: »megváltozott a kultúra, bocsánatot kérek a viselkedésemért«. A múlt kontextusba helyezi, hogy miért viselkedtem helytelenül – de helytelenül viselkedtem.”

Rónai András

- - - - - - - - - -

A TÍZ KEDVENC ALBININK

Steve Albini egyes források szerint több ezer, de bizonyosan több mint ezer lemezen dolgozott. Ezekből választottunk ki tíz különösen fontosat: kettőt, amin ő játszik, és nyolcat, amit ő vett fel.

Big Black: Atomizer (1986)

Szóljon úgy a gitár, mintha láncfűrész harapna acélpillérbe, a dobgép, mintha már a robotok lázadásának sokadik fázisában járnánk, a basszus miatt pedig haladéktalanul hívja ki minden kultúrpolgár az erkölcsrendészetet – és akkor jó lesz. Az is lett, hiánytalanul: Steve Albini ifjúkori zenekara mindjárt a legelső albumán bakancsos lábbal rugdalta szét a noise rock, a poszt-punk és az indusztriális zene korlátait, hogy egy olyan felüljáróra érkezzen, ahol a legszebben csilloghat a fémen és a véren a húgysárga nagyvárosi lámpafény. Greff András

Pixies: Surfer Rosa (1988)

A Pixies 1988-as kulcslemeze nemcsak Albini nevét emelte ki az underground közegből, de a kilencvenes évek olyan ikonjaira volt komoly hatással, mint Kurt Cobain, PJ Harvey vagy Billy Corgan. A Surfer Rosa kereskedelmileg annak idején nem volt sikeres, egyesek szerint pontosan azért, mert annyira úttörő volt, hogy tulajdonképp pár évvel megelőzte a korát. Az egyedi dobhangzás, a sötéten örvénylő gitárok és különleges dalszerkezetek a mai napig frissnek hatnak, a lemeznek így ma már bérelt helye van az ilyen-olyan minden idők legjobbjai listákon. Huber Zoltán

The Jesus Lizard: Goat (1991)

Greatest Of All Time? Végül is, mi lehetne veszélyesebb annál, amikor a noise rock történetének legnagyobb zenekara és legjelentősebb producere összetalálkozik, és 113%-ot produkál? Az esendő, megtiport, megalázott, de méltóságát mégis megőrizni próbáló emberi lény alakját hisztérikus zaj-jazz-punkkal és egy talajrészeg színészkirályként fröcsögő énekes-performerrel megfestő albumot nem ismerik túl sokan, pedig agyonver bármit, amit a kilencvenes években az amerikai alternatív rockzene „az igazat és a valódit” kereső hallgatóknak oly nagyvonalúan felkínált. GA

Nirvana: In Utero (1993)

A Nevermind gigantikus sikere után a Nirvana vissza akart térni a koszosabb, fésületlenebb megszólaláshoz. Kurt Cobain a Pixies bevallottan nagy rajongója volt, és sok mindent ellesett a bostoni zenekartól. A legközvetlenebb kapcsolat mégis Albini személye lett, akit producerként szerződtettek a várva várt harmadik lemezükhöz. A hangzás azonban annyira nyers lett, hogy végül újrakeverték a három kislemezdalt, amit Albini erősen nehezményezett. Az In Utero ezzel együtt komoly kereskedelmi és kritikai siker lett, de sajnos az utolsó Nirvana-sorlemez is egyben. HZ

Shellac: At Action Park (1994)

Az istenek Olümposzról elcsent kalapácsát a hetvenes években a Led Zeppelin, a nyolcvanasokban a Slayer, a kilencvenesekben pedig a Shellac, Steve Albini harminc éven át állandó felállásban és rendíthetetlenül minimalista felfogással dolgozó noise/math-rock triója őrizte. A titok mindhárom zenekarnál a barlangrajzok idejét és az égi szférákat egyszerre megidéző dobolásban rejlik – de a Shellac bemutatkozó lemezén Todd Trainer mellett a hallgató feje körül tigriscápaként köröző énekes-gitáros főhős is élete egyik legfenyegetőbb csúcsformáját futja. GA

Neurosis: Times of Grace (1999)

Megfelelő hangokat találni a bolygó és így önmaga pusztulása felé menetelő emberi faj panaszainak önmagában is forradalmi tett – de lehet-e vajon méltó hangzásra lelni hozzá? Steve Albini volt az első (és talán az egyetlen), aki a méltán félelmetes kultusszal övezett oaklandi poszt-metal zenekar apokaliptikus zaját úgy tudta lemezre rögzíteni, hogy az ne csak távolról emlékeztessen a felforgató koncertélményre, hanem akár otthon, a négy fal között is megremegjen tőle a (haldokló) föld. GA

Low: Secret Name (1999)

Bár Albini leginkább a harapós, nyers hangzásról ismert, kifejezetten finom zenét játszó előadókkal is dolgozott: Will Oldham (akivel több évtizedes barátságot is ápolt), Joanna Newsom, Labradford, Songs: Ohia satöbbi. A Low redukált, lelassított minimáldalainak hangzásába új gazdagságot, intimitást hozott; itt egészen mást – és másként nagyon sokat – jelent, amit sokszor leírtak, hogy „úgy érzed, mintha ott lennél te is a zenekarral egy térben”. A legtöbb listán a 2001-es Things We Lost In The Fire szerepel, de nekem az első közös lemez kedvesebb. Rónai András

Mogwai: My Father My King (2001)

A komoly amplitúdóval dolgozó skót posztrock-zenekar ugyan csak egyetlen szám erejéig dolgozott együtt az ezredfordulóra amolyan „alternatív producer keresztapa” státuszba kerülő Albinivel, de az a dal a Mogwai legfontosabb, koncerteken mai napig alapnak számító húszperces eposza. A tradicionális héber vallási énekből kibomló emblematikus himnusz Albini segítségével még rögzített formájában is tökéletesen adja vissza az élő fellépések fül- és gyomormasszírozó súlyos energiáit. Ha jól odapörköl neki az ember, akár a szomszédnál is megkoccanhatnak a nippek az üveges vitrinben. HZ

Mclusky: Mclusky Do Dallas (2002)

Ha van a Shellacnak európai párja, akkor az a gyilkos humorú, hasítóan zajos és abszurd módon slágeres Mclusky; még az az öntudatos mazochizmus is hasonló, ami ahhoz kell, hogy szeressük őket. Ha összehasonlítjuk a Do Dallast az első lemezzel, kiderül, hogy a walesi zenekar Albini által lett azzá, amivé lennie kellett. Az énekes-gitáros Andy Falkous mondta a legfrappánsabb jellemzést Albiniről: „az a nagyszerű benne, és ez most nevetségesnek fog hangzani, hogy a dob dobnak hangzik, a basszus basszusnak, a gitár meg gitárnak.” RA

Uzeda: Stella (2006)

Bár a noise rock (is) erősen férfiközpontú színtér, a műfaj egyik kevésbé ismert gyöngyszeme a szicíliai Uzeda zenekar, aminek számai Giovanna Cacciola énekesnő lebilincselő előadása köré épülő, repetícióból és káoszból összeálló minidrámák. Albini lelkes hívük volt. A vele készült lemezek visszaadják a dalok széles dinamikáját; amikor kell, akkor pedig úgy harapnak, hogy elsőre az ember azt hiszi, hogy ezek rockszámok, pedig valójában nem sok közük van a hagyományos dalformához. RA

https://recorder.blog.hu/2024/06/23/leszedi_a_fejemet_atjarja_a_testemet_steve_albini_1962
Leszedi a fejemet, átjárja a testemet. Steve Albini 1962 - 2024
süti beállítások módosítása