Nem tűnik hattyúdalnak. Shellac: To All Trains (lemezkritika)

Tíz nappal Steve Albini halála után megjelent zenekara, a Shellac hatodik nagylemeze. Albini, Bob Weston és Todd Trainer utoljára sem hibázott. Ez a kritika először a Recorder magazin 115. számában jelent meg.

Amint vége ennek az egésznek, beveti magát a szeretőként ölelő sír karjaiba. Ha van pokol, nem fél tőle. A pokolban mindenkit ismer. A pokol baseball-csapata veretlen. A dalszöveg – ahogy mindig – hülye és tökös, az időzítés viszont hihetetlen. Steve Albini nem tudhatta, hogy amit a To All Trains utolsó dalában cinikus vigyorral kiabál, nevetségesen stílszerű búcsúüzenetként visszhangzik majd az örökkévalóságba. Épp ezért a hatodik Shellac-lemez nem is tűnik hattyúdalnak. Csak egy Shellac-lemeznek.

Röpke félórányi csodálatosan nyekergő, eszméletlenül precíz, feszes, egyszerre szellős és tömör, szédítően hullámzó és izmosan dörgő zajrock-áldás, amire így, ilyen könnyedén és komolytalanul, gúnyosan és dögösen, ennyire szabadon és ösztönösen kizárólag ez a három nagyszerű férfi képes. Volt képes. Mindegy.

A Shellac megismételhetetlen marad. A To All Trains ezt ugyanolyan tökéletesen példázza, mint akármelyik korábbi kiadványuk. Ennél pedig nem kell több. Illetve, de, kellene több.

Előadó: Shellac

Cím: To All Trains

Kiadó: Touch and Go

Megjelenés: 2024. május 17.

Műfaj: matekozós noise-rock

Kulcsdal: I Don’t Fear Hell

10/10

Pernecker Dávid