„Majdnem feldolgozhatatlan mennyiségű szeretet ömlik a felvételből – dalonként kell pár perc szünetet tartanom, hogy feldolgozzam, amit hallottam, de sokszor dalok közben is megállok.”
A Recorder szerkesztőségi toplistái után jöjjenek idén is a zenészek kedvencei, ezúttal Makó Dávidé, aki idén ünnepelte a The Devil's Trade 10. születésnapját, ugyanis 2014-ben jelent meg a Those Miles We Walk Alone című első, még akusztikus-bendzsós albuma, amit a pályája lezárásának szánt, de ebből a lemezből végül a hazai underground egyik meghatározó, jó ideje viszonyítási pontként működő formációja nőtte ki magát. Az időközben trióvá nőtt TDT-vel sok változás történt az elmúlt évben: a pályacsúcsnak számító, de a Season of Mistnél elsikkadt Vidékek vannak idebenn című tavalyi albumot Dávid nem tudta rendesen megturnéztatni, de eljutott vele Európa egyik legnagyobb metálfesztiváljára, a francia Hellfestre, ősztől pedig új fejezetet nyitott és leszerződött a Swanst vagy épp az Unsane-t is gondozó Swamp Booking ügynökséghez, úgyhogy jövőre valószínűleg megint sűrűbb évük lesz: márciusban felveszik az új lemezt, Dávid ráadásul egy közös underground zenei podcastet is indít a Man + Machine-os Ágoston Dániellel az Inga kultúrkávézóban.
Makó Dávid 2022-es kedvenceit ITT, a 2023-asokat ITT találjátok, a vele készült tavalyi címlapos nagyinterjúnkat pedig ITT tudjátok elolvasni. A trió felállású The Devil's Trade ma este, december 28-án játszik a Téli Fekete Zajon (amúgy pont a Boruval), aztán legközelebb január 24-én, az újpesti Szabó Ervin Könyvtárban lehet elcsípni Dávidot Budapesten egy ingyenes, akusztikus szólókoncerten, ami ha csak fele olyan jó lesz, mint a sztorizós, életműáttekintő koncert volt a Három Hollóban, már akkor is kihagyhatatlan élmény.
Boru: Self-Dealer
Az eddig nagy reménységként jelenlevő – számomra kissé félénk és túl jólnevelt – zenekar ezzel a lemezzel felült a magyar Underground metalzenei trónjára. Tökéletes lemezt készítettek, amit úgy hallgatok körbe-körbe, hogy teljesen elveszek a hömpölygésben. Az a fajta lemez, amit ha valami úton-módon a szervezők hallanának, a Roadburnön mutathatnának be. Post, doom, black, de úgy, hogy a műfajok nagy nevei csak hivatkozási pontként említhetők, nem pedig a szokásos Kárpát-medencei, identitásmentes tribütmentalitás okán.
IGOR: Igor / VLKN: First Sparks Of Eternal Decay
Nem teljesen feddhetetlen, hogy ez a két zenekar itt van a listámon. Ahogy jó ember saját merchet nem vesz fel, olyat sem ajánl, amiben érintett. Vállalom, hátha néhány új ember is hall erről a két zenekarról, akiknek nem véletlenül mondok azonnal igent, ha gondolnak rám. Egy normális világban egy teljes színtér kullogna utánuk, de egyrészt ez nem egy normális világ, másrészt ez a két zenekar visszakézből utasítaná el a meghatározó szerepet, hogy ne kelljen a bégetést hallgatnia maguk mögött.
Oranssi Pazuzu: Muuntautuja
Félelmetes helyzet lehet, ha ott találod magad, ahol Pazuzuék, amikor hátad mögött egy olyan lemezzel, mint a Mestarin Kynsi, neki kell állnod az új lemeznek. Olyan magas a léc, ahol komolyan elgondolkodhatnál, hogy merre tovább, és nem biztos, hogy van jó döntés, ráadásul a zeneipar jelenlegi állapotában egy-egy szerencsétlenebb döntés komolyan akadályozhatja a továbbhaladást.
Ha tippelnem kéne, ez a zenekar nem nagyon gondolkodik – persze lehet, hogy tévedek –, mindenesetre a következő lépéssel még tovább feszítették azt a világot, amit a Mestarinnel létrehoztak. Amikor a lemezről beszélgettünk, azt mesélték, még a közeli barátaik közt is sokan utálják az új dalokat, és szerintem ez egy nagyon jó jel. Ha van rá módod, és képes vagy még úgy zenét hallgatni, hogy közben mással nem foglalkozol, állj neki ennek a lemeznek. Máshogyan nem érdemes közelíteni hozzá.
Chat Pile: Cool World
Elsősorban az Unsane-es noiserock megközelítéssel értek el, amibe ez a jóleső post-punk indulatoskodás nagyon szépen illeszkedik, zseniális dalszövegekkel, szociális érzékenységgel. Aztán megmutattam zenei lelkiismeretemnek, Szabó Mártonnak, és majdnem biztos voltam benne, hogy az ének miatt utálni fogja. Legnagyobb meglepetésemre azt mondta, annyira jó Korn-riffekkel van tele a zene, hogy semmi más nem érdekli, imádja. Tehát akkor van egy nu-metal, post-punk, noise zenekar is a világon, ami ebből a három összetevőből igazán frissnek ható elegyet hozott létre, megtöltve könnyen azonosulható üzenettel.
The Smile: Cutouts
A Radiohead a legjobb példája annak, hogyan lehet underground értékrenddel a mainstream csúcsára jutni. Egy olyan csúcsra, ami időközben a zeneipar torzulásának egyik eredményeként megszűnt (legalábbis az oda vezető út biztosan), így akik oda jutottak, talán örökre ott maradnak, másoknak viszont örökre elérhetetlen magasság az. Ezeknek a zenekaroknak kiharcolt privilégiuma, hogy gyakorlatilag bármit csinálnak, a rajongóik az életmű ismeretében helyezik el azt, nem pedig önmagában értékelik. A The Smile ezt a kiváltságot használja továbbra is, kizárólag önmaga szórakoztatására. A Radiohead két zeneszerzője itt végleg szakít mindennel, ami mainstream megközelítése lenne a könnyűzenének, és ezt annyira szerethető módon teszik, hogy ha a lemezen van is olyan pillanat, amit nem feltétlen esik jól hallani, a lemez teljes képén semmit nem ront, sőt, csak megágyaz a következő zenei katarzisoknak.
Lankum: Live in Dublin
Na, itt nincs más, csak ír néplélek a punk, a drone és az ambient világain átszűrve, koncerten rögzítve, semmi giccs, klisé, és semmi olyan, amit az ír népzenei világot piócaként szipolyozó, lakossági kocsmakalóz haknik valaha felfoghatnának. A Lankum napjaink egyik legfontosabb underground zenekara.
Slift: Ilion
A megjelenése után hetekig mást sem hallgattam. Nagyon jót tett a zenekarnak, hogy saját bevallásuk szerint az új lemezhez kellő inspirációt olyan zenekarokban találták meg, mint az Oranssi Pazuzu vagy a King Crimson. Ennek megfelelően szépen rétegzett, nagyon sűrű progresszív rockot kapunk rengeteg pszichedeliával. A probléma is ebből fakad, bár nem úgy tapasztalom, hogy ez egy túl sok embert érintő probléma lenne. Mégpedig, hogy a zenélésen kívül itt nincs más. Sci-fi ihlette dalszövegek és hatalmas zenélés. Számomra a legfontosabb összetevő hianyzik: egy jól azonosulható, időtlen üzenet. Emnek hiányában egyszer csak elfogyott a lemez, a zenekar számomra. Ettől függetlenül messze az egyik legjobb album ez, amit az elmúlt években hallottam.
Dhafer Youssef: Izmir Concert
Igaz, 2013-ban rögzítették, de idén decemberben jelent meg, és mivel az év utolsó három hónapja számomra kizárólag Dhafer Youssef világáról szólt, mindenképp ideraknám akkor is, ha nem lenne kiemelkedő felvétel, csak azért, hogy beszélhessek Dhaferről. Nem, hogy kiemelkedő lemez, de számomra egy nap hallgatás után az év lemeze lett. Mondom a hívószavakat: tunéziai müezzin unokája, oud, bécsi konzervatórium, európai jazzszíntér, spiritualizmus, szívszakító szomorúság, és felszabadító megbocsájtás.
A kapudrogom a Fly Shadow Fly egy élő felvétele volt, ahol olyan emberfeletti éneklés történik, amit én még nem hallottam addig. Nem feltétlenül a technikai megvalósítástól különleges (de attól is), hanem attól az energiától, ami Dhaferen keresztül megszületik. Nem vagyok egy igazi jazzfogyasztó, egyedül az Esbjörn Svensson Trio volt rám igazán nagy hatással, vagyis az olyan jazz, ami nem a szólózgatásért születik meg, hanem tényleg akar mondani valamit a végtelen hangszeres tudáson kívül is. Vagy legalábbis úgy mond valami, hogy azt én is értsem. Ezen a lemezen Dhafer világának esszenciája hallható, a legutóbbi, 2023-as lemezig, ami egy kicsit ellépett ettől az eredendő zenei nyelvtől, kicsit mélyebbre a jazzben.
Ez az élő lemez a világzene csúcsa. Minden dal rejt katartikus pillanatokat, vitriolos trükköket, de sosem a fogyaszthatóság kárára, sosem érezteti, hogy a zenész a saját bűvöletében fürdőzne. Itt a dal a fontos, a dallam, a hömpölygő építkezés, a történetmesélés. Dhafer az élő videók alapján rajong a vele zenélő zenészekért, és ahogy az újabb és újabb felállások résztvevői át- és berendezik maguknak az általa épített otthont. Majdnem feldolgozhatatlan mennyiségű szeretet ömlik a felvételből – dalonként kell pár perc szünetet tartanom, hogy feldolgozzam, amit hallottam, de sokszor dalok közben is megállok – az a fajta béke, ami mögött rengeteg megvívott háború bújik meg.
„Szórakoztatóan mérges, halálosan gyönyörű” – Jakab Zoli és Makó Dávid kedvenc 2023-as zenéi
Böngészd át a szerkesztőség kedvenceit is!
Még több idei zenészlista:
Somló Pál (Shell Beach, SONYA)
nyitókép: POtographic Pictures
Ajánlott bejegyzések:
-
„Szórakoztatóan mérges, halálosan gyönyörű” – Jakab Zoltán és Makó Dávid kedvenc 2023-as zenéi
-
„Nem keveset sírtam rajta” – Indigo és Blaize kedvenc 2024-es zenéi
-
„Ilyen lehetett egy bemindenezett szombat a 60-as évek Londonjában” – Gerdesits Feri kedvenc 2024-es zenéi
-
„Iszonyú menő zene házibulihoz” – Henri Gonzo kedvenc 2024-es zenéi
-
„Három sor, ami elég az örökkévalósághoz” – Az L.A. Suzi és a Káltes Ekwa kedvenc 2024-es zenéi
