"Most tanulom, hogy nagyban lássam a világot" - ZÓRA-interjú

„Nem azt mondom, hogy búcsúkoncert lesz novemberben a Müpa, de utána kint maradok Los Angelesben, és megcsináljuk az albumot” – mondja Urbányi Zóra, aki pár éve az Iszom a bort feldolgozásával robbant be a YouTube-on, és azóta saját dalaival vált az egyik legizgalmasabb énekes-dalszerzővé itthon. A Los Angeles és Budapest közt ingázó előadóval kinti karrierjéről, első lemezéről és a spontán Laurel Canyon-i lakáskoncertjeiről is beszélgettünk, de szóba került az is, hogy mikor jönnek majd a ZÓRA-rapek. Ez a Recorder magazin 118. számában megjelent interjú bővített változata.

Mikor fedezted fel, hogy különleges hangod van?

Amikor kijött az Iszom a bort feldolgozása, akkor szembesültem vele, hogy sok embernek mit jelent a hangom. Én nem ugyanazt hallom belül, amit mások. Ezért is volt megható olvasni a kommenteket: ezek adták meg az önbizalmat ahhoz is, hogy kiadjam a Mámort.

Te mit hallasz belül?

Más az, amikor meg kell ítélnem, hogyan énekeltem a stúdióban vagy a koncerten, és más az, amikor csak magamnak énekelek. Akkor nem minősítek, és nem kell, hogy azt érezzem: „ez elég jó?”. Azt szeretem, amikor egy koncerten is eljutok oda, hogy nem agyalok semmin, hanem a zenévé válok. Ez főleg az új daloknál szokott sikerülni, mert azok sokkal inkább a pillanatban történnek még. Vagy amikor improvizálok. A Müpa-koncertet lehet úgy fogom kezdeni, hogy a színpad közepén leülök törökülésben a kis elemes szintim elé, és kitalálok valamit. Bele akarom tenni magam abba a helyzetbe, hogy ne tudjak gondolkodni, hanem kénytelen legyek megérkezni, és kísérletezni egyet – vagy elrepülni.

Ha elkezdesz gondolkodni, vagy ha megítéled magad, az leblokkol?

A gondolkodás ellentéte számomra az érzés, és a zenében nekem szinte minden abból jön. Ez az egyetlen dolog, amiben tudok bízni. Ezek inkább zenei érzések. A semmiből is tudok acapella improvizálni, ha egy harmónia, egy hangszín, vagy egy dallam kivált belőlem egy erős érzést. Ritkán van az, hogy egy privát érzelem vagy emlék hoz ki belőlem egy dalt. Ha valamin keresztülmegyek, akkor persze szükségem van rá, hogy megénekeljem, de örülök, hogy nem kell feltétlenül a saját kis életemből merítenem, hogy megszülessenek dalok. Mert ez azt jelenti, hogy a zene bármikor ott van.

Melyik dalodra vagy a legbüszkébb?

A Mámorra. Azt az érzést soha nem fogom tudni megkérdőjelezni. Szeretem, hogy az érzés, a dallam, a szöveg, a hangszerelés abban egy. Az a dal sokáig belevitt a mámoros érzésbe, amiből született. Nagyon szerettem abban élni, és örülök, ha másokra is ilyen hatással van.

A dalszerzés mennyire örömteli folyamat számodra?

Ha egy dal ki akar bújni, akkor nagyon élvezem a folyamatot, és arra gondolok, miért nem ezt csinálom minden nap? Sokszor viszont olyan, mintha ott lenne valami előtted, csak meg kéne fogni, és mégsem sikerül végigvinni a folyamatot. A dalszerzés nagyon más jelenlétet követel meg, mint a hétköznapok. Egy olyan feladat-végrehajtós időszakban, mint most a Müpa előtt, nehezen tudom átállítani magam arra, hogy este dolgozzak még egy dalon. Szerencsére a nyáron meg tudtam adni magamnak ezt az időt Los Angelesben. A Laurel Canyonban kibéreltem az ismerősöm hegyekre néző kis stúdióját a város felett. Ott elcsendesedett bennem minden. Nagyon jó energiája van a Laurel Canyonnak, nem véletlenül jött annyi zenekar onnan egy időben.

Ha nem készülsz nagykoncertre, mivel foglalkozol, ami miatt nem tudsz beleereszkedni a dalszerzésbe?

Az a legnehezebb, amikor valaki megkérdezi, hogy te amúgy mit csinálsz. Sok mindent, de nem tudnám neked elmondani, hogy mi az életem, pedig zajlik, haladok, fejlődök, belül is sokat. Los Angeles egy összetett világ és egy inspiráló buborék számomra. Azt érzem, hogy ott úgy tud működni az élet, ha nyitott vagyok az emberekre, a beszélgetésekre. Folyamatos készenlétben állok, mert igaz, amit mondanak, hogy soha nem tudhatod, mikor történik valami fontos. Egy ártatlan összejövetel is sok mindent hozhat.

Még mindig játszol kint bárokban, éttermekben?

A Covid óta nem. Pár száz fős, hangulatos kis helyeken adtam saját koncerteket, ahová te hívod el a közönséged, illetve spontán lakáskoncerteken szoktam játszani. Barátok, ismerősök áthívnak pár embert a házukba, és megkérnek, hogy játssz egy-két dalt, amiből aztán egy óra lesz és koncertet adsz, egy kíváncsi, művészemberekből álló közönségnek. Az egyik ilyen eseményen beszélgettem egy nyugdíjas tévérendezővel, aki abból a mentalitásból jött, hogy ha mástól várod, hogy karriert csináljon neked, lehet, hogy a végén csalódni fogsz. Két éve még nem tudtam volna befogadni, amit mond, mert akkor még kicsit jobban önmagam útjában voltam, de most azt éreztem, hogy igen, tudom, miről beszél. Akkora a világunk, amekkorának látjuk. Nekem most a Müpa a világom, ez a produkció, és Magyarország. Potenciálisan viszont az a nagyobb világ, és most tanulom, hogyan lássam nagyban a dolgokat.

Szeretnék nagyobb léptékkel haladni nemzetközi szinten, de csak úgy, ha meg tudok maradni annak, akinek most érzem magam – a bizonytalanságaimmal együtt. Szerintem az emberség az, ami tök izgi a mai világban. A zeném úgyis mindig változni fog, de erre rácsatlakozhatnak az emberek. Érzem azt is, hogy amikor több a stressz, mint amit elbírok, akkor ez nincs jelen. Akkor elveszek, ráfeszülök, és csak remélem, hogy vissza tudok találni hozzá. Ezen a nyáron nem voltak olyan történések, amelyek nagy nyomást raktak volna rám, és ebben a nyitott állapotban tovább tudott nőni a perspektívám.

Két éve miért voltál még jobban önmagad útjában?

Nehezen tudok például dalokat befejezni. Azóta rájöttem, hogy a nyomásból, hogy ki kéne már adnom dalokat, nem fogom tudni jól csinálni. Úgyhogy ezt elengedtem, és eljutottam odáig, hogy szívesen csinálnék egy albumot. Már átlátom azt is, hogy melyik számokat raknám rá. Nyáron jött pár dalötlet, ami más érzést ad, mint az intenzíven dark KillYou vagy a Back On You. Inkább olyan, hogy állsz a hegy tetején, és azt érzed, akár tied is lehet ez a világ. Ezektől még jobban tudom szeretni a sötétebb hangulatú dalaimat, mert ezek segítik egymást egy albumon.

Amikor májusban megkérdezték egy közönségtalálkozón, hogy mikor lesz lemezed, elfutottál.

Az nyilván vicc volt, de akkor még tényleg nem tudtam rá a választ. Csak azt, hogy ki kéne már adnom albumot.

És ez nyomasztott?

Igen. De most már segít, ha albumban gondolkodom, mert így nem tudok annyira elveszni a részletekben. Szeptemberben voltam egy hetet Temesváron egy nemzetközi alkotótáborban a Subcarpați nevű bukaresti zenekarral, akik rapet kevernek folklórral és triphoppal, és most úgy érzem, hogy egy ilyen kaliberű csapatot szeretnék összerakni kreatív zenészekből és producerekből Los Angelesben. A dalaimnak az tenne jót, ha élőben játszanánk, és közben találnánk ki a dal felépítését. Sokszor volt, hogy felvettem zongorával egy számot, elkezdtem köré sávonként felépíteni egy hangzást, és rájöttem, hogy akkor már jobb lett volna metronómra venni, vagy utólag valamit megváltoztatni benne. Mindig korlátokba ütköztem azáltal, hogy már megvolt a felvétel, és hogy nem tudtam, milyen lesz a végső változat. Ha élőben kísérleteznénk egy fix csapattal, akkor az a dilemma se merülne fel, hogy egy adott dalt kivel csináljak meg. Nem merek belegondolni, hogy ez mennyibe kerülhet, de megígértem magamnak, hogy megvalósítom ezt az álmom.

Pesten biztos könnyebb lenne.

Igen, de már tudom, hogy kint kit vonnék be. Most egyébként is azt érzem, hogy több időt szeretnék Los Angelesben tölteni. Meg ott szokott jönni az életérzés, hogy igen, ezt meg tudom csinálni. Los Angelesben már látom a folyamatot magam előtt. Nem azt mondom, hogy búcsúkoncert lesz a Müpa, de utána kint maradok, és megcsináljuk az albumot.

Akkor zeneileg már nem vagy útkeresésben? Kikristályosodott, hogy mit akarsz játszani?

Hát román triphopot!

Jönnek a ZÓRA-rapek?

Amúgy tényleg volt egy pillanat, amikor ráimprovizáltam valami rapszerűséget a Subcarpați zenéjére. A Why is This Happening című dalomnak pedig már korábban kicseréltem a második részét egy intenzív szövegelésre, amit én már rapnek hívok – és nagyon élvezem. De útkeresésben, úgy érzem, nem voltam korábban se. Inkább azt mondanám, hogy nyitott vagyok, és sok minden jól áll nekem meg a számoknak. Régen, ha megkérdezték, milyen zenét játszom, nagyon komolyan vettem a választ, és elkezdtem magyarázni, hogy ez singer-songwriter, csak zongorával, meg tudod, Fiona Apple, de egy ideje már nem próbálom megválaszolni. Nem kell nekem berakni ezt egy műfajba.

A magyar zeneipar kicsi és átlátható. A Los Angeles-iben hogyan lehet egyről a kettőre jutni?

Erre nincs receptem. A lemezkiadók már nem fedeznek fel új előadókat, úgyhogy mindenki másképp csinálja. Valaki független kiadóhoz megy, valaki összeállít egy saját stábot, más meg tök egyedül viszi az egész karrierjét a social mediában. Amerikában sokkal inkább a közösségi médiában zajlik az élet. Lehet, hogy nekem is a TikTokon kellene felépítenem a közönségem – és az is lehet, hogy menne. De én abban hiszek, hogy az élő zene az erősségem, és majd az album után szívesen bevonzanám, hogy olyan előadók előtt énekelhessek, akinek a közönsége akár az én zenémre is rá tud csatlakozni.

Itthon is teljesen véletlenszerűen alakult a karriered. Egy kis koncerten eljátszottál egy Kollár-Klemencz-számot, amit az amerikai zenésztársad mutatott meg neked. A dalba az utolsó pillanatban becsatlakozott Barabás Lőrinc, akit nem is Budapesten, hanem Amerikában ismertél meg, és fújt egy gyönyörű szólót. Az Iszom a bort aztán virális siker lett a YouTube-on. Ilyesmit nem lehet előre eltervezni.

Ezért is igyekszek teret hagyni a spontán dolgoknak továbbra is – Los Angelesben is. Közben pedig a művészetre kell fókuszálni, mert azt tudják megtalálni az emberek.

Tényleg el tudod képzelni, hogy tartalmat gyárts TikTokra?

Ha így kérdezed, kirohannék a világból, de ott előnyömre tudnám fordítani, hogy nehezen fejezek be dolgokat, mert a telefonomra felvett kis memókat, amikben nagyon hiszek, ott meg tudnám osztani az emberekkel. De fontos, hogy ez az online jelenlét is a zenéről szóljon. Sokat gondolkodok arról, hogy mennyit osszak meg magamról a social mediában, és azt érzem, nem kell mindenkinek mindent tudnia. Vannak előadók, akikről érzed, milyen emberek, de nem azért, mert beavattak az életükbe, hanem mert összeállt benned egy kép a koncertekből, zenékből, interjúkból, klipekből.

Kezdettől fogva telt házas koncerteket adsz, ami énekes-dalszerzőként azért ritkaság. Ezt hogyan éled meg?

Lépésről lépésre haladtunk, és ez még mindig egy barátságos és intim méretű közönség. De számomra szinte természetesebb érzés nagyobb közönség előtt énekelni, mert ott nagyon más energiák szabadulnak fel. Az emberek úgy érzik, hogy a részesei lehetnek ennek a sztorinak, amit sokan az elejétől fogva követnek, és remélem, hogy ez ad nekik valamit, mert ahogy ők megélik a zenémet, az nekem is nagyon sokat ad. Szerencsére egy kedves, szerető, jófej közönség talált meg. Van, aki belebeszél a koncertbe és jót nevetünk...

Nem zavar, ha közbeszólnak?

Biztos van, ami zavarna, de erre még nem volt példa. Úgy érzem, a zenémnek is jót tesz ez a könnyedség. Kell a kiszakadás, mert ha csak a zene lenne, az még nekem is túl intenzív lenne.

Az mennyire foglalkoztat, hogy mennyien hallgatják a zenéidet?

Még az utam elején járok. Nem érzem úgy, hogy letettem életem munkáját az internet asztalára, és várom, hogy felrobbanjon, hanem csinálom a dolgomat, és örülök, ha valaki hallgatja. Most a Back to Blackben nagyon hiszek, mert úgy érzem, ott történt valami. Nem néztem meg, hogy állnak a lejátszások, valószínűleg nem túl jól, de ez sosem fog zavarni. Engem sokkal jobban érdekel, hogy ott van-e benne az igazi érzés, amiből született, sikerült-e valami pluszt átadni, mert az mindennél fontosabb. És ha meg kell találnia a közönségét, akkor meg fogja – mondom ezt úgy, hogy már kaptam egy megerősítést az emberektől. Ha úgy beszélgetnénk, hogy még senki nem hallgat, lehet, mást mondanék.

Nem volt benned félsz, hogy hozzányúlj egy ilyen ikonikus dalhoz?

Nem. Amy Winehouse-t annyira tisztelem, hogy nem baj, ha összehasonlítanak, mert nem teszem magunkat egy kategóriába. Meg ezt a dalt már 15 éve énekelem. Ez volt az egyik, amit a Beverly Hills-i étteremben játszottam, amikor elkezdtem Los Angelesben zenélni, és az évek során tudott olyanná válni, amilyen én vagyok. Endre (Kertész Endre csellóművész – S.T.) pedig szintén hozzátette a magáét. Ez volt az egyetlen dolog azon a koncerten, amit nem terveztünk meg, és emiatt nagyon vártuk.

El se próbáltátok?

Endre tudta, milyen hangulatban játszom, és tudta, hogy lesz szóló, de ennyi. Nekem az adja a legnagyobb biztonságérzetet, hogy lesz olyan pillanat, amikor nem tudom, mi fog történni, mert akkor tudok a legjobban jelen lenni.

Miért az ismeretlen ad biztonságot?

Mert az az őszinte. A zenében annak, ami nem őszinte, tényleg semmi értelme. Főleg, ha egy dal ki sincs adva. Az is más, ha eljátszol egy dalt, amit nagyon szeretnek az emberek, de annak, amit nem ismernek, ott kell „megtörténnie” a pillanatban. Nekem szükségem van arra, hogy legyenek egy koncerten belül olyan pillanatok, amikben kicsit több a mozgástér. Ez ad egy önazonosságot minden másnak is.

interjú: Soós Tamás
fotó: Urbányi Kolos