A díva, aki szexszimbólum helyett inkább önmaga akart lenni – Annie Lennox és a Diva születése

Igéző soulpopdívaként született újjá első szólóalbumán az Eurythmics énekesnője, Annie Lennox, aki a pár évvel korábban még a Sweet Dreams (Are Made of This) öltönyös, narancshajú dominájaként sokkolta az embereket. A Zene Háza dívakiállításában is kulcsszerepet játszó, 1992-es album még nagyobb sztárrá tette Lennoxot, aki ekkor már inkább csak boldog családi életre vágyott. Hogyan állt talpra legmélyebb magánéleti válságából, és teljesítette be karrierjét az androgün megjelenéséről híres énekesnő épp dívaként? Az első Annie Lennox-album története – egy peches Dusty Springfield-slágertől az őt transzvesztitának néző MTV-n át a legendás Bowie-duettig a Wembley-ben.

„Vágyakoztam, hogy újra sztár legyek, és visszaköveteljem a jogos helyemet” – mondja Annie Lennox, mikor arról kérdezi a BBC, mivel töltötte két évét az Eurythmics feloszlása óta – majd kirobban nevetésben. Sztár, ő? Pláne, díva? A Sweet Dreams tüsihajú, öltönyös narancs énekesnője, akit az MTV-nél transzvesztitának néztek, amikor Love Is a Stranger klipjében lekapja a szöszi parókáját? A nőiességével/férfiasságával bátran játszó, nemi szerepeket kikezdő, kaméleonszerű antisztár, aki pont azért bújt mindenféle figura bőrébe, hogy ne kelljen a nagy nyilvánosság előtt önmagának lennie, és a privátszféráját megőrizze tényleg privátnak?

Különös sztori a Dívaé, Annie Lennox első szólóalbumáé, ami a korábbinál is nagyobb sztárt csinált belőle, pedig pont a sztárság, a hírnév élhető életet felzabáló árnyoldalairól szólt, annyi minden más mellett. Erről az énekesnőnek pedig első kézből származó tapasztalatai voltak már első zenekara, a The Tourists óta, amiben későbbi Eurythmics-partnerével, Dave Stewarttal játszott újhullámos gitárpopot inkább kevesebb, mint több sikerrel. Aztán a második lemezükre feldolgozták az I Only Want to Be With You-t, és hiába volt a Motownon, soulon és jobbfajta 60s popon fölnőtt Lennox egyik hőse Dusty Springfield, a Touristsot a Top of the Popsig repítő dal kicsinálta a zenekart.

Jött vele ugyanis a kiadói nyomás, hogy Annie legyen a sztár, a fiúk meg kísérőzenészek (holott ez rendes zenekar volt, amiben még nem is a Stewart–Lennox-duó, hanem az a Peet Combes írta a dalokat, akivel Stewart már az Elton John kiadójához szerződött, inkább kokainban, mint sikerben fürdő folkrocker Longdancerben is együtt játszott), meg amúgy is úgy érezték, hogy a pusztán önmaguk szórakoztatására elkövetett cover túlnőtt rajtuk, vicczenekar lettek, amire ovisok és nagymamák táncikálnak.

„Nem azt mondom, hogy „manipuláltak” vagy „félreértettek”. Mert tudatos döntéseket hoztam, és volt, hogy hibáztam – a hibákból fejlődtem. Csak azt szeretném, ha az emberek rájönnének, hogy nem vagyok ez a kedves, nyálas, kicsattanóan boldog Annie, akit én abszolút utáltam” –.mondta a híresen pesszimista Annie első NME-interjújában a Tourists-korszakról és az ott ráragadt imidzsről, hogy aztán az Eurythmics első éveiben el is merüljön depressziójában.

A feloszlott Tourists tartozásait ugyanis Stewarttal ketten örökölték meg kiadójuk, az RCA felé, a helyzet pedig azután vált igazán súlyossá, hogy az Eurythmics első albuma, az In the Garden (1981) relatíve visszhangtalan maradt. (Pedig csodás, alulértékelt lemez, sokkal inkább poszt-punk, izgalmas mintákkal és néhol Pink Floyd-i hangmontázsokkal, a krautrock- és Kraftwerk-producer, Conny Plank kölni stúdiójából, amin a Blondie (Clem Burke), a Can (Jaki Liebezeit) és a D.A.F. (Robert Görl) dobosa is játszott, na meg barátjuk, a szintén Canos avantgárd Holger Czukay. A Never Gonna Cry Again tengerparti teapartis klipje: tömör, bunueli gyönyör, ami szépen előrevetíti a későbbi Eurythmics-klipek szürrealitását.)

A Eurymithcs, azaz Dave Stewart és Annie Lennox 1983-ban Londonban. Fotó: Fryderyk Gabowicz.

„Én nem lehetek szexszimbólum”

A Plankkal való munkában pedig már el volt hintve az újjászületés: „Conny-tól egyszerűen eldobtam az agyam, mert megerősítette azt az elképzelésemet, hogy az a legjobb, ha nem tudod, mit csinálsz. Nincsenek szabályok” – mondta Dave Stewart, aki szögre akasztotta gitárját, bespeedezve besétált a helyi bankhoz, és ötezer fontnyi kölcsönt kért mindenféle szintetizátorra és kezdetleges dobgépre, amikkel beköltöztek egy londoni albérletbe, és a stúdió időkorlátja nélküli, otthoni kísérletezgetésekből kigurult a Sweet Dreams (Are Made of This), amibe Annie a zeneiparban szerzett traumáit írta bele, és növesztette keserű életfilozófiává. „Some of them want to use you...”

A kiadó nem látta benne az überslágert, csupán negyedik kislemezként jött ki az albumról, de a klip tökéletes otthonra talált az akkoriban felfutó zenecsatornánál, az MTV-nél. Egy generáció felejthetetlen élménye volt a rövidre nyírt, narancshajú Annie Lennox, ahogy férfiöltönyben, szinte dominaként hadonászik egy rendőrpálcával, azokat a kiadófejeseket parodizálva, akik korábban megkeserítették az életüket. A még ugyanebben az évben (1983) kihozott Touch album bicepszvillantós borítójával együtt a video bebetonozta Annie androgün imidzsét, amivel elérte azt is, hogy ne kelljen felvennie a női popsztároktól elvárt, hiperszexualizált szerepeket.

„Amikor elkezdtem férfias ruhákat viselni a színpadon, az azért volt, hogy eltérjek attól, amit az emberek elvártak a női énekesektől, amelynek csúcspontja Debbie Harry volt, akit amúgy imádtam. De úgy éreztem, hogy én nem lehetek szexszimbólum. Az nem én vagyok. Ezért megpróbáltam valahogy túllépni azon, hogy kihangsúlyozzam a szexualitást. Ironikus módon ebből egy másfajta szexualitás alakult ki. Nem különösebben érdekelt a nemi szerepek kikezdése, egyszerűen csak el akartam szakadni a cuki miniszoknyák és a gagyi push-up melltartók viselésétől.”

Androgün Annie egyszerre volt gyönyörű, csábító és pusztító szépség, aki sokat tágított azon, mit tekint egy társadalom nőiesnek, férfiasnak, vagy szexinek - és ez egyáltalán nem volt mentes a botrányoktól. A Love Is A Stranger klipjét premier közben vette le a műsorról az MTV, amikor a szőke luxusprostit játszó Lennox leveszi a parókáját, mert azt hitték, hogy férfi - és csak akkor került vissza (a Sweet Dreamsnél szolidabb) rotációba, amikor az énekesnő az anyakönyvi kivonatával bizonyította (!), hogy nő.

Ezek után az volt a minimum, hogy az 1984-es Grammy-díjátadón csak szimplán Earlnek becézett Elvis-hasonmásként adta elő a Sweet Dreamst és trollkodta meg az amerikai zeneipart Lennox, ami után David Letterman is behívta őket az esti showműsorába. „Használtam az imidzsemet, és remélem, néhány tekintetben sikerült megváltoztatni az elvárásokat arról, hogy hogyan kéne kinéznünk” – mondta később.

„Valami olyasmit akartam teremteni, ami eléggé merész, és ami hozzám tartozik. Ez nem a szexuális orientációmról szólt, mert heteroszexuális vagyok. Azt akartam mondani, hogy a megjelenésünk csak ideiglenes, és olyan erős akarok lenni, mint egy férfi. Az Eurythmicsben egyenrangú félként tekintettünk egymásra Dave Stewarttal. Ezért volt rajtam az öltöny. Ez olyan volt, hogy „Hé, tudod mit? Olyan jó vagyok, mint egy férfi, olyan erős vagyok, mint egy férfi” – mondta Lennox, aki a dalokban sem volt hajlandó eljátszani azt a szerepet, amit a nőktől vártak, és fanyar humorral szedte ízekre a felhőtlen szerelem mítoszát, és sokszor inkább a megszállottá váló, függőséggé fajuló, beteljesítetlen vágyakozásról énekelt.

Az androgün Annie imidzse pedig annyira erős volt, hogy hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla, hogy legalább ennyiszer játszott el hipernőies karaktereket a színpadon és a klipekben. Volt ő elnyomott, neurotikus háziasszony (Beethoven), bőrszerkós domina (Love Is a Stranger), a Napkirálynak éneklő angyal (There Must Be An Angel), szexi robot (Missionary Man), Playboy-nyuszi és Marilyn Monroe (The King And Queen of America) – és mi nem?

Annie Lennox a Savage (1987) album idején.

Tanulmányok születtek róla, hogy amit Lennox csinál, annak a hagyománya nem is annyira a kortárs popban, hanem valahol a brit music hall és az amerikai vaudeville háza táján keresendő, amiben az előadók archetípusok - pl. prostituáltak, katonák vagy matrózok - bőrébe bújva énekeltek. Szemben Bowie-val, akinek korszakai voltak, Lennox klipről klipre váltogatta a stílusát, és nem is annyira feminista dühből kifolyólag borogatott fel sztereotípiákat (persze, volt benne bőven az is), hanem mert ezerféle figura bőrébe akart bújni, miközben a szerepjátszással párhuzamosan sokszor szívettépően személyes szövegeket énekelt a nagy csalódásairól (komplikált érzelmi életét tetézte, hogy Dave Stewarttal egy párt alkottak a Touristsban, de pont az Eurythmics előtt szakítottak, így a világsiker hullámvasútján exszeretőként szánkáztak végig). Igazi introvertált volt a reflektorfényben, aki szerepekbe bújva tudott kitárulkozni igazán.

Sokszor férfit és nőt is játszott egy klipben: a Who's That Girl?-ben, amiben a féltékeny feleség szemszögéből nézi végig, hogyan csajozik Dave Stewart, a végén saját férfi hasonmásával smárol. Ez pimaszkodás, nyilván, de több is annál – arról szól, hogy ezek a szerepek sosem azonosak Annie Lennoxszal, hanem az összességük tesz ki valamit, ami valódi.

Ez derül ki a Savage kliptrilógiájából is (erről szól Gillian Rodger pompás esszéje is), amely a három videóval egy kerek történetet mesél el. A Beethovenben az összeomlás szélén álló, elnyomott háziasszonyként dühöng Lennox, akit a rendet mindig tönkretevő kislány-Apolló és egy drag queen hoz ki a béketűréséből, majd a kalitkájából is, és a végén megszületik az a szexuálisan felszabadult, Monroe-szerű szöszi, aki aztán az I Need A Manben ad elő egy jó kis Jagger-paródiát, amiben a férfiasnak címkézett szexuális éhséggel, ellentmondást tűrően keresi amúgy korántsem macsó férfijét. Hogy aztán a lemez legnagyobb slágerében, a You Have Placed a Chill In My Heartben már egészen átlagos, szomorú szeremesként, kvázi önmagaként bukkanjon fel, aki egy ponton mind a frusztrált háziasszonyt, mind a kihívóan szexiző szöszit félretolja a képből: ez is én vagyok, az is én vagyok, de ezeknél jóval több is vagyok. (Szépen rajzolják ki ezt az ívet a zenék is: a Beethoven elidegenedett, szétszabdalt elektronika, az I Need A Man vagány Stones rock 'n' roll, a You Have Placed a Chill In My Heart fülbemászó, szívmelengető szintipop).

„Bosszant, hogy a nőket hajlamosak félreállítani, amikor kicsit öregek lesznek ahhoz, hogy fiatalnak hívják őket”

A hidegebben fogadott Savage után még egy utolsó lemezt hozott ki (We Too Are One), ami után aztán határozatlan pihenőre vonult, kvázi feloszlott a Eurythmics, ami előtt Lennox élete mélypontján találta magát. Nem azért, mert hamarosan vége lett az Eurythmicsnek: attól inkább fellélegzett, mert az irtóztató kreatív tempó (8 album 9 év alatt) és a folyamatos turnézás (ami bevallottan nem volt neki való) megrontotta kapcsolatát Stewarttal.

Első terhessége lett tragikus kimenetelű: szülés közben meghalt a fia. „Megszülni egy halott gyermeket. Valószínűleg ez a legszívszorítóbb dolog, ami bárkivel megtörténhet. Ez az élet legmélyebb pontja” – mondta Lennox, aki úgy döntött, ennek ellenére szeretne még egy gyereket, és szeretne reményt adni másoknak, akiknek szintén halva született a babájuk, hogy lehetnek utána még boldogok.

'90-ben meg is született első lánya, és beköszöntött az a családi idill, amire mindig vágyott. Mint rengeteg rocksztár, a '80-as évekre ő is az elveszett évtizedeként hivatkozik, de nem azért, mert átdrogozta, mint mondjuk Ozzy Osbourne (Annie inkább gyömbérteázott), hanem érzelmi szempontból, mert annyira elszigeteltnek érezte magát a turnékon. „Teljesebbé váltam azáltal, hogy van családom. Amíg turnéztam azokban az években, folyamatosan utaztam és hotelekben éltem, nagyon nehéz volt megalapozni ezen kívül egy életet. Ez egy tartósan átmeneti állapot, és ez hozott dühöt és okozott nehézségeket az életemben" – mondta Lennox, aki a 80-as évek egyik nagy popsztárjaként rengeteget tett a merev nemi szerepek egészséges mértékű fellazításáért, aminek fontos pontja a választás lehetősége volt: az ő életében például az, hogy a boldogságot egy hagyományosabb családmodellben, anyaként élte meg.

És annyira élvezte a hétköznapi életet, hogy azt is megkérdőjelezte, fog-e valaha újra zenélni. „Nagyon jól éreztem magam. Átlagos dolgokat csináltam, például vásároltam, sétáltam az utcán, ahogy az emberek szoktak” – mesélte Lennox, aki egy idő után persze rájött, hogy anyaként is mindig zenész marad, és újabb kihívással találta magát szemközt. „Amikor írtam a lemezt, és nem volt ott, megértettem, milyen jól működött ez az együttműködés. Olyannyira, hogy nem is hittem, hogy meg tudok írni Dave nélkül egy albumot. Ez egyszerűen elképzelhetetlen volt. De ott volt a kihívás, hogy sikerülni fog-e” – vallotta be az énekesnő, akinek egy AIDS-jótékonysági estre feldolgozott Cole Porter-dal, az Every Time We Say Goodbye oldotta fel a kreatív blokkját, az önbizalmát pedig a Eurythmics '91-es besztofjának elsöprő sikere adta vissza azok után, hogy a '80-as végére azért megcsappant irántuk az érdeklődés, főleg Amerikában.

Lennox, akinek szülés utáni depressziójából is ki kellett lábalnia, a Eurythmics után a szólókarrierjében is a saját szabályai szerint játszott. Ahogy a Sweet Dreams is az albérletükben született meg, úgy most is visszatért a DIY-kezdetekhez, és producerét, Steven Lipsont inkább beköltöztette a padlásszobába a házi stúdiójával együtt, hogy közel maradhasson párhónapos babájához. A Diva végül minden várakozást felülmúlt: több mint 7 millió példányban kelt el, dupla platinalemez lett Amerikában és négyszeres Angliában (felülmúlva ezzel az összes Eurythmics-lemezt), miközben Lennox az emblematikus, adrogün imidzsével szakítva, a harmincas-negyvenes éveket megidéző soulpopdívaként született újjá.

Az albumon Lennox újdonsült anyaként ad teret a női oldalának, miközben az Eurythmics feloszlását, az állandó turnézás okozta nyomás alóli felszabadulását, a hírnév illúziót, és az anyaság ajándékát is megénekli. A Preciousben lányáért ad hálát, a The Giftben a legnagyobb ajándékot kapja, ami lehet a gyereke, meg az is, hogy kiszabadult a sikerrel járó kötöttségekből. A Legend In My Living Room azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lett volna, ha a Királyi Zeneakadémiáról kiiratkozott, popkarrierre vágyó és pincérnőként dolgozó kamaszlány nem találkozik egy este a londoni bohémmal, aki rögtön megkéri a kezét a párás ablaküvegre írt üzenettel, aztán felmegy hozzá, hogy meghallgassa a harmóniumra írt, Joni Mitchell inspirálta dalait, hogy még aznap este összejöjjenek – a Money Can't Buy Itben pedig elsorolja, mi mindent nem vehet meg az ember pénzen, és a teremtés ereje mellett teszi le a voksát, ami szintén közös nevezőre hozza az anyát a dalszerző-előadóval.

Az 1992 márciusában első kislemezként kihozott Why az egymás melletti elbeszélés gyönyörű, dühös-szomorú balladája, amit minden bizonnyal Stewartnak címzett – legalábbis Dave meg volt győződve erről. Klipjében Annie szépen, komotósan felkeni a sminkjét, felveszi az előadói ruháját, átalakul dívává – ez az újjászületés klipje, a szólókarrier új fejezetéé, ami alatt kijön az elválás utáni melankóliából, felhorgad benne a düh, és elsorolja azt is, mi az, ami soha nem lesz ő. „This is the book I never read / These are the words I never said / This is the path I'll never tread / These are the dreams I'll dream instead”

„Ez mindennek a tagadása, amiket rám mondtak, és amikről azt érzem, hogy nem én vagyok. Én nem kell feltétlenül azt mondanom erre, hogy de amúgy meg ilyen vagyok. Senki se tudja igazán, hogy milyen vagyok. Megtartom magamnak ezt a jogot – ha számít ez valamit” – mondja mosolyogva Annie a lemezt kísérő BBC-videointerjúban, aki ezen a lemezen húzta meg igazán markánsan a határait nőként, sztárként és előadóként is.

„Amikor elvesztettem az első gyermekemet, megtapasztaltam, milyen mélyre tudnak süllyedni az emberek. Elvesztettem egy babát, és az emberek megpróbáltak bejutni a kórházba, hogy interjút adjak. Ez undorító. Egyszerűen irtózatos volt. Azt mondtam magamnak: „Meg fogom védeni a családomat, én nem fogom ezt az életet élni” – mondta később a Guardiannek az énekesnő, aki akkoriban azt gondolta, csak addig marad popsztár, amíg a lánya iskolába nem kezd járni, nehogy ott majd azzal csúfolják, hogy az anyja hogy öregszik.

Persze a Diva pont erről szól: hogyan lehet női popsztárként méltóságteljesen öregedni – megújulni, átváltozni, mást csinálni. „Ez a művészeti forma, vagy akárminek is hívjuk a pop-rock-zenét, még mindig fejlődik. Volt idő, amikor az ifjúsági kultúra azt mondta, hogy 25 felett mindenkinek fel kéne akasztania magát, vagy eltűnnie. Én szeretem, ha egy nő a saját korának megfelelően élhet. Én 37 vagyok, és nem is tettetem magam másnak. Mi értelme? Nem kell relevánsnak lennem embereknek, akik fele ennyi idősek. Nem ez számít. Azt gondolom, hogy akik fele ennyi idősek, nem azonosulnak azzal, amit mondok. Az lenne a rossz, ha azonosulnának. Nekik meg kell találniuk a saját embereiket."

A Diva zeneileg is szakít Lennox múltjával, pláne a '80-as évek végi, arénákra kalibrált, rockosabb Eurythmics-hangzással, és közelebb merészkedik az énekesnő soulpopos gyökereihez, amik persze már a duójukban is megjelentek, de itt kapnak tág teret igazán. A Little Bird az egyetlen, amit igazi, jeges Eurythmics-beat visz ki a táncparkettre, amúgy sok a lassú, szomorú ballada – Lennox viszont ezekből is slágereket farag. És ezekkel is a gyökereihez tér vissza, csak épp a skóthoz:

„Nagyon közel állnak hozzám a lassú, melankolikus dalok. Ezeket skótdudán játsszák, és pibrochnak hívják. Ez egy gyászének, a csaták után játszotta a dudás. Ha tudnék játszani a skótdudán, ezeket a dalokat játszanám” – mondta Lennox, akinek a lemez összeállításakor tűnt fel, hogy nem annyira provokatív, nem annyira keserű és pláne nem dühös dalok ezek, mert ez következett a boldog családi állapotából.

A Divahoz – a Revenge-hez hasonlóan – videoalbum is készült, először 7, majd Totally Diva címen 9 klippel, amiért a többek közt a Song 2 és a Don’t Speak klipjeit is jegyző Sophie Muller Grammy-díjat kapott. Lennox ezekben a klipekben művészileg is révbe ért, és lepárolta, tisztábban újrafogalmazta a karrierjét végigkísérő gondolatokat. „Két évig nem nyilatkoztam a médiának, és az emberek azt hitték, eltűntem. A dolgok lenyugodtak, és azt vettem észre, hogy egy bizonyos feszültség, ami előjött, amint kiléptem az ajtón, elmentem a boltba, egy étterembe, vagy bármilyen nyilvános helyre, és tudtam, hogy túl sok szem fog rám szegeződni, az eltűnt. És amint eltűnt, visszainvitálom azzal, hogy csinálok egy lemezt. Furcsa érzés a voyeurizmus tárgyának lenni" – mondta Lennox, aki pont dívajelmezbe bújva találta meg a hiányolt egyensúlyt, és tanulta meg elválasztani egymástól a színpadi és az otthoni énjét.

„Megéltem a dívalétet. Azt, hogy egy kis dobozban vagy, és ez a doboz kinyílik estéről estére, amikor fellépsz, és mindenki látja ezt a dolgot, ezt a lényt, aztán visszamész, eltűnsz, és összepakolod a bőröndödet... Megtapasztaltam az egyensúlyt, hogy van egy publikus éned, ami ez a szörnyűséges díva, és közben meg ott az ember, aki csak próbálta összetartani az életét. Ma már különbséget tudok tenni a kettő között, de volt idő, amikor nehéz volt megmondanom, hogy ki kicsoda.”

Erre az egyensúlyra utal a Money Can't Buy It klipje is, amit fura unikornisként, báli ruhában, de törölközővel a fején énekel Lennox, saját arcképébe bámulva a tükörben: ez már nem a szomorú szerelmes meghasadtsága, mint a Eurythmics-klipekben, hanem az énekesnő személyiségének két oldala, az előadó és a családanya/háziasszony, egymással megbékülve (slusszpoén, hogy a zenei is többarcú, van benne kvázi-rap és full gospel is).

Vagy ott a The Gift klipje, amiben az énekesnő dívaként áll a velencei Szent Márk téren, az emberek pedig fotózkodnak vele, de a többség aligha ismeri fel a magát szemfedővel takaró popsztárt, akinek ez a feloldozása: introvertált emberként zavarja a hírnévvel járó figyelem, mégis muszáj szerepelnie, és a díva tollboái mögé bújva anonim maradhat. „Néha volt, hogy az emberek azt mondták előttem: „Ő híres, ugye?”. Pont ott, előttem, mintha nem is léteznék... és én csak állok ott, tudod? Ez nagyon, nagyon furcsa. A falakhoz és a fátylakhoz lehet köze” – mondta Lennox, szintén a BBC-interjúban.

Az átalakulás a Little Bird utolsónak kihozott kislemezével és legmaradandóbb slágerével vált teljessé, amelynek klipjében Lennox a Liza Minnellit és a Kabarét megidéző konferansziéként tűnik fel, a színpadon pedig a korábbi karakterei versengenek a figyelemért (köztük a szólólemez borítóján látható díva is), hogy aztán rendre intse őket a keménykalapos, babapocakos hősnő – újabb fricska a női sztároktól elvárt szerepeknek, hogy Lennox ragaszkodott hozzá, második lányával látványosan terhesen forgassa a klipet, és ne rejtsék el a gömbölyödő hasát.

A megjelenések ütemezése (a lemez nagy slágere, a barokkpopos Walking On Broken Glass helyett a komor-lassú Why jött ki először) és a klipforgatások után a promóciós körút is Annie kívánalmainak megfelelően zajlott, amennyiben elmaradt. Azért is találták ki Mullerrel a videoalbumot, és hogy szinte minden dalra klipet forgatnak, hogy ezzel váltsák ki a véget nem érő interjúözönt és a világkörüli turnét, amire Lennox két kisgyerekkel nem volt hajlandó elindulni. (Anno hasonló okokból született a '79-es Eat to the Beat című Blondie-album mintájára a Revenge-hez is egy – Grammy-jelölt – videoalbum, amihez szintén Muller rendezte többségében a klipeket.)

Egy-egy fellépést vállalt, köztük a Montreux-i Jazz Fesztiválon, ahol az MTV felvette és híres Unplugged sorozatában le is adta a koncertjét. De a Diva-korszakot az AIDS-szel, szegénységgel, globális feminizmussal kapcsolatos akvizimusra egyre nagyobb hangsúlyt fektető énekesnő nem is itt, hanem a Wembley-ben koronázta meg, ahol az 1992-es Freddie Mercury-emlékkoncerten szomorú, óriásszoknyás bohócnak öltözve adta elő David Bowie-val az Under Pressure-t, miközben a Queen többi tagja kísérte őket. Az újra meg újra megújuló, nemi sztereotípiákat ledöntő művészek, akiket a '80-as években oda-vissza hasonlítgattak egymáshoz, el is lopták a show-t:

És egy libabőröztető videó a próbákról, Bowie-faviccel az elején, a háttérben végig éneklő George Michaellel a közepén, és Brian May elismerő mosolyával a végén, amikor Lennox mindent belead:

És még egy show-ellopó pillanat egy gigarendezvényen Annie Lennoxtól, a Why a Pink Floyd utolsó összeállását is elhozó Live 8-ről – az egy szál zongorára írt Diva-dalok az altatóan puha szintiszőnyeges hangzásból kibújtatva, pőrén még jobban működnek:

Például így is:

Ez pedig a vinylről lemaradt, a CD-t záró kabarédal a harmincas évekből, ami iróniától csöpög Lennox előadásában. „Egy kicsit bosszant, hogy a nőket hajlamosak félreállítani, amikor kicsit öregek lesznek ahhoz, hogy fiatalnak hívják őket.”

Annie Lennox első szólóalbuma a Zene Házában szeptember közepéig látható Dívák & Ikonokon is kulcsszerepet játszik – erről a kiállítás kurátora, Kate Bailey mesélt a megnyitón, aki Lennoxot kereste meg először a Dívák & Ikonok ötletével (kritikánk). A kiállításról a Zene Háza intézményigazgatójával Horn Mártonnal is beszélgettünk (interjúnk), aki azt is elárulta, hogyan sikerült megszerezniük és kiállítaniuk Freddie Mercury híres fellépőruháját, amit a Népstadionban adott legendás Queen-koncerten viselt. A kiállításhoz kapcsolódan Tina Turner legnagyobb dívapillanatait pedig itt gyűjtöttük össze.

Dívák & Ikonok
Helyszín: Magyar Zene Háza
Időpont: 2024. május 18. - szeptember 15. 10.00-18.00
Teljes árú belépő: 5200 Ft (hétköznap), 5900 Ft (hétvégén)
Jegyvásárlás. Facebook-esemény. További infók.

szöveg: Soós Tamás