Charli xcx hatodszorra is bebizonyítja, hogy a túlzott makacsság igenis célt ér: a BRAT páncélökölként töri át a műfaji határokat és kliséket. Ez a cikk először a Recorder magazin 116. számában jelent meg.
“Nem lennénk meglepve, ha mostani sikereinél is komolyabbakat érne el a nem is olyan távoli jövőben,” írtuk róla a Recorder 2013 novemberi számába készített interjú bevezetőjében, amikor a Telekomos Electronic Beats keretében elvetődött Magyarországra. De azt talán senki nem gondolta volna, hogy majdnem akkora lesz ez a siker, mint a popot, a gazdaságot és a szeizmikus tevékenységet is uralma alá hajtó Taylor Swifté. Olyannyira majdnem, hogy Swift PR-cégének temérdek pénzt kell a kezébe vennie, hogy Charli xcx ne vihesse el a toplista első helyét legújabb, a mainstreambe egy cseppet sem illeszkedő, de kreatív energiától duzzadó albumával.
Charli xcx életművéről írni egyébként elég ótvar meló. Egyrészt mindenkinek van róla valami nyakatekert meglátása, egy pajtásom például azzal a javaslattal élt, hogy ennek a cikknek kizárólag a művész nevéről kellene szólnia, hiszen az X-C-X az igazából száz, tehát akkor Charli 100 néven illene futnia, olyan, hogy xcx egyébként sincsen. Aztán szokás kissé téveszmésen egyetlen műfajjal azonosítani, attól függően, hogy ki mit hallott tőle vagy mire emlékszik, esetleg mire asszociál, mintha a művész élő-lélegző zenei Rorschach-teszt lenne (alternatív alcím: “a pop nyuszikacsája” a népszerű optikai illúzió nyomán).
Másrészt viszont Charli xcx olyannyira megkerülhetetlenné tette magát a kortárs popzenében, hogy enciklopédista szerkesztőbizottságnak kellene összeülni, hogy az oda-vissza együttműködések, coverek, szerzői és produceri kreditek folytán összeálló finom pókhálót felgöngyölítse, majd megírja róla a 2010-2020-as évek pop telefonkönyvét (alternatív alcím: “mindenkinek van Charli xcx-száma” a tudományos publikációk területén használt Erdős-szám nyomán). Ez az állítás extravagánsnak tűnik, de a hyperpopot kóstolgatva magam is vagy ötször hivatkoztam az elmúlt évben a szerző munkásságára.
A telefonkönyv megírása helyett érdemes viszont kísérletet tenni Charli xcx pályájának definiálására, hiszen bőven elég régen van a porondon ahhoz, hogy sommás állításokat lehessen megfogalmazni róla. Először is, Charli xcx nem termék, hanem kreatív vektor, aminek az ereje a “nem, hanem”: sokféle irányba terjedő figyelem, kritikus és gyakran elutasító, önmagát is kíméletlenül újraírni képes értékítélet jellemzi. Ugyanakkor a szemétben és a kollektív emlékezetben is képes kincseket találni, ahogyan fél óra alatt, egy hotelszoba sarkában is tud kult klasszikust írni (például az emlékezetes, az Icona Popnak írt I Love It).
Charli xcx számára nincsenek ostoba kompromisszumok és műfaji határok: a pop az, aminek ő médiuma akar lenni, a pop az mulatság, húsevő növény, szellemidézés, de mindig a saját, belső törvényeinek engedelmeskedő entitás. Valami vagy jó vagy háromlábú kutya, és az igazi tehetség abban rejlik, amikor valaki teljes magabiztossággal tudja, mi az a minőség, ami éppen csak annyira szegül ellen a fősodornak, hogy megbízhatóan sóvárgást, nosztalgiát, borzongást vagy elvágyódást tud kiváltani a közönség kellően nagy szeletéből.
Charli xcx pedig éppen ezt tudja, és a BRAT láthatósági zöldcitrom világában meg is mutatja. A teljes vizuális körítés szándékosan anti-minden: a pop jelenleg uralkodó pasztell- és Morandi-palettájának agresszív antitézise, figyelemfelkeltő és megosztó. A láthatósági zöldcitrom szín és a minimalista tipó ügyesen sulykolja az esztétikai hátraarcot és a provokáció szándékát. 2022-es, mainstreambe tett látogatást kipipáló CRASH után jöhet valami vonalasabb, ami inkább emlékeztet az Y2K körüli popkultúrára, mint a mai clean girl-, glass skin-, quiet luxury-esztétikára. Nincs cukizás, nincs Szaturnusz-kör, nincs könnyeken megtörő holdfény vagy terápia.
Van helyette egy jó adag régivágású it-girl flex és káosz – igen, a szerző kezdeti szárnypróbálgatásai abban az érában történtek, amikor még létezett a MySpace totálisan randomnak tűnő káosza, léteztek eltűnő-feltűnő glokális trendek. A hírességükről híresek pedig nem a legújabb mindfulness meditációt hájpolták, hanem a totális lealjasodást, ami közben mégis a glamúr netovábbja volt. Olyasmi, amiben részt akarnál venni, de ne is áltasd magad, mert a lesifotósok múzsái soha nem alacsonyodnának le odáig, hogy a rajongóikhoz hasonló halandóknak állítják be magukat. Ez volt a coolság utolsó szikrája.
A BRAT pontosan ezt a szikrát lobbantja be irónia nélkül, hiszen pontosan ez Charli xcx pozíciója: az algoritmusokhoz idomított, autenticitásra hangolt kortárs szentek (mint például az újabban a semmit is kevés meggyőződéssel állító Dua Lipa) szükséges ellenpontja. Benne pofátlan intenzitású az a bizonyos je ne sais quoi, amiből lehet csenni, ha egy kis élt kell kölcsönözni a túl régóta a softcore-ba ragadt pályatársak profiljának.
Az A.G. Cook és Easyfun által producelt lemez beatjei az ezredfordulós évek electróját porolják le, annak is a kontinentális mutációit, a Felix Da Housecat, Tiga, Miss Kittin és Peaches nevével fémjelzett electroclash-t, a korai Boys Noize-t és Justice-t. Különösen az olyan trackek mint a Von Dutch, tökéletesen lehozzák ezt a kicsit aggro hangzást, de a kortárs hyperpop keretbe ágyazva. Charli xcx látszólag nem akar mást az album nyitányával (360, Club Classics), mint felszabadítóan együgyű bulizenével felrázni a hallgatóságát, hogy a Sympathy Is a Knife aztán ráemeljen, és fordítson is az egészen.
Mert miközben a kilocsolt alkopoptól ragacsos tánctéren őrjöngünk vele, kapunk egy meglepően személyes narratívát, amit a váratlanul pontos és önreflektív szövegek közvetítenek. Ezek pedig úsznak a kételyben (Rewind), paranoiában (Sympathy…), nárcizmusban (Club Classics) és FOMO-ban (I Think About It All The Time). Az albumot záró 365 pedig megint teker egyet az egész sztorin, hogy tulajdonképpen rázárja az ajtót a női mosdóban zajló mély beszélgetésekre és a kitárulkozásra, aminek éppen az imént még átengedte magát.
Különösen a 2021-ben tragikusan elhunyt vizionárius SOPHIE-t megidéző So I és az anyaság eseményhorizontján tipródó I Think About It All The Time párosa erős és hatásos kontraszt, éppen mert az őszinteségük nem túláradó vagy opresszív, és nem kívánnak az ultraspecifikuson át egyetemes tanulságokat tukmálni. Nem, ez a stratégia egyszerűen működik, mert a tévedhetetlenül sodró lendület a súlyosabb témákon sem törik meg. A retro beatekben kifejezett akaratos trendkerülés és a kiváló produceri munka a reflexió fékeit és ellensúlyait alkotja meg. A saját poétikai eszközeivel mutat rá az autenticitást áruba bocsátó popra, de közben lehetőséget ad a foteldetektíveknek, hogy önfeledten elmerüljenek a legkedvesebb időtöltésükben. Na, vajon kiről énekel a Sympathy Is a Knife-ban Charli, akinek köze van/volt a fiúja zenekarához? És ki lehet az a szeretve gyűlölt vetélytárs, akihez az énelbeszélőt hasonlítgatják?
A BRAT ettől a tudatos, látszólag széttartó, de valójában nagyon is pontosan kalkulált és adagolt koncepciótól működik, mert van az az élethelyzet, ahol a szavak értelmüket vesztik, a szerzőtől független életet kezdenek élni, miközben a zene addiktív jellegén semmilyen csorba nem esik: tovább lüktet, tovább pörget akkor is, amikor már nem akarsz se az anyaságon, se a társadalmi hanyatláson, se a szomszéd influenszer pórusmentes arcbőrén merengeni, csak azt üvöltenéd, hogy “I wanna dance to me, me, me, me…”, és azt kívánnád, bár oltaná ki az utolsó agysejtedet, hogy az xcx az ugye tulajdonképpen 100. Aztán másnap el lehetne mélázni rajta még, hogy ez elegy így, egyben milyen kegyetlen.
Selmeczi Nóra
