A barbárokra várva. A High on Fire kaszabolós új lemeze

Matt Pike méltán hírhedt triójának legújabb albuma, a Cometh the Storm korszakot fest, miközben sárral és vérrel permetez. Ez a cikk először a Recorder magazin 116. számában jelent meg.

Zabolátlan idők zabolátlan megoldásokat csalogatnak elő. Ebben az előcsalogatásban telik mostanában az életünk. Mindenki érzi: a légnyomás hirtelen változni kezdett, a levegőben füst- és ózonszag terjeng, különössé váltak a fényviszonyok. Remegnek a hullámok, reng a tenger, rezegnek az ablakok: vihar közeleg. Keletről jön, mint a fény a régi tudás szerint, de ez most nem a megtisztítás esője lesz, inkább a biblikus, az özönvízszerű, a véres. 

Matt Pike

A High on Fire nemrég megjelent új lemezének talán legnagyobb erénye, hogy ugyanúgy lehet írni róla, mintha a világ aktuális híreit kommentálnánk többé-kevésbé madártávlatból. Van a történetben alaposan elborult vezérfigura is, hogy is ne lenne. Eleve inkább alkati, mint akaratkérdésről van szó: bármennyire tudjuk, tapasztaljuk is minden téren, hogy számottevő eredményt ma csak a legradikálisabbak képesek kierőszakolni, egy dolog óhajtani a dolgokat, és egészen más tövig nyomni a pedált, és elrobogni aztán valóban a betonfalig (és tovább). Talán tényleg születni kell rá. Az 52 éves Matt Pike sem most kezdte az ipart: neki egészen fiatal kora óta a mindene ez a robogás. És ami a legszebb, hogy sikerült neki egyszerre két irányban is átszakítani a határokat.

Mélyálom

Ennél jobbat kívánni sem lehet, vagy legalábbis egykor nem lehetett a rockzenében: Matt Pike és hű társai, avagy a Sleep zenekar zenéjét megelőzte a társaság rossz híre – a régmúltban, úgy az első-második lemezük táján, az 1990-es évek hajnalán. Kisteherautóval a stúdióhoz navigált kábítószermennyiségről, fejben lélegzetvételnyi szünet nélkül más dimenziókba látogató, mosdatlan mágusokról, személygépkocsiban berendezett hálószobákról, az amerikai hadsereg vallatószobáiban is a merész túlzás kategóriájába utalt hangerőhasználati praxisról susogtak a kenderlevelek.

Magas volt hát a léc, maguk a lemezek azonban derekasan átvitték: előbb az évtized belassult, Sabbathista underground újhullámának egyik főfelelőseként mutatkozó Sleep’s Holy Mountain, majd még inkább az eredetileg némiképp megcsonkított formában kiadott, 2003 óta viszont már igazi címével és dicsőséges 63 percével ragyogó, repetitív, transzszerű, egyetlen abszintzöld tételre boltozott Dopesmoker nyitott úgy a gitárzene, mint a gravitációs mezők kutatásának történetében új fejezetet. Kár, hogy mire a világ megérett a befogadására, a zenekar már – keserű ízekkel a szájában, úgy tizenöt évre – fel is oszlatta magát. A gitáros/énekes Pike innentől kezdett zuhanni a galaktikus magasságokból a vulkanikus mélységek felé.

Magasnyomás

A Sleep művészetének integráns része a bekábult békesség, a nagyvonalú, mindent megengedő (ön)irónia, a lehetséges utak feltérképezése a teljesség felé. Az ezredforduló óta különféle triókban létező High on Fire nem ilyen barátságos, nem ennyire megengedő. Náluk primitív csatazaj van műsoron, barbár és egyre barbárabb fogások egy évről évre durvuló világban. Az életmódban is beállt ezzel párhuzamosan némi változás, amennyiben Matt Pike a menedéket és az erőt jó hosszú időre, úgy a lábujjai öt évvel ezelőtti amputálásáig leginkább a sebészetekre emlékeztető hígítási gyakorlattal navigált alkoholfogyasztásban találta meg, míg a zenében Tony Iommi mellett inkább a neoprimitív brutalitás lett az irányadó. 

High On Fire

Ami papíron egyszerű gyakorlatnak tűnik, mégis nagyon kevesen tudnak megbirkózni a feladattal, hogy úgy játsszanak, mintha a nyugati zenetörténet nem is létezne, az időutazó neandervölgyiek pedig úgy három hete fedezték volna fel a villanygitárt, de máris nagyon lelkesek. Atavisztikus, ösztönös, anti-intellektuális, vér-, izzadság-, sírgödör- és spermaszagú hangok hordalékát görgette elő a múltban a Hellhammer, a Celtic Frost meg néhány kapitális latin-amerikai példány (Sepultura, Sarcofago, Parabellum és egyéb jótékonyan képzetlen, tesztoszterontól és adrenalintól remegő kezű társaik), de azóta nem sokaknak sikerült, sem a steril digitalizáció, sem a korosodás, sem a jóléti kapitalizmus nem kedvez ennek, legyen ez utóbbi mégoly dekadens is. A professzionalizálódás kátyúit még a High on Fire sem tudta teljesen kikerülni: a bikaviadalokra, tatárjárásra, világjárványokra optimalizált korai anyagaik után az előző évtizedben ha a kompromisszumkészség nem is, az élek diszkrét lecsiszolódása ugyanúgy világosan érzékelhetővé kezdett válni, mint, mondjuk, az egykor szintén az ezer százalékosan háborús (illetve háborús/sátánista) esztétika felől indult Slayer kései munkái esetében. De most, a Cometh the Stormon, a zenekar kilencedik lemezén, a pálya kései szakaszában, amikor már talán senki sem várta, illetve várhatta el, ismét minden a maga legbaljóslatúbb helyére került.

Noha a zenekar hívei elsősorban attól tarthattak, hogy Des Kensel überdobos távozása megfékezheti a bandát, a High on Fire új erejét nem csekély százalékban éppen a Big Businessből vagy a Murder City Devilsből ismerhető Coady Willis páratlan teljesítményéből nyeri. Egyszerű a trükkje, de annál hatásosabb: a fésületlen, előemberi/csavargyári kalapálás közben is ügyel rá, hogy csak néha-néha álljon rá a metálban megszokottabb folyamatos hömpölygésre, inkább mindent megtör, kisiklat, befékez-enged-befékez végig. Akkorára nő így a Pike-féle, ezúttal is teljes formai tökélyt mutató, pulzárszerű riffek feszültsége, hogy a fal adja a másikat, és a lövészárok-atmoszférát most még a basszusgitáros, Jeff Matz irányából érkező török népzenei elemek is csak fojtogatóbbá sűrítik. Tegyük erre rá a kidülledt szemű, agyvérzéses, vérszagtól remegő vokálokat, és meg is érkezünk nagyjából a legmagasabb pontra, ahová hagyományos felállású metálzenekar ma egyáltalán feljuthat.

De talán még innen is lesz tovább, vagy legalábbis van hová ellátni – más kérdés, hogy merre is még, már azon túl, hogy a fékezhetetlenül szaporodó gombafelhők felé.

Greff András