Diszkó a semmi közepén. Dua Lipa: Radical Optimism (lemezkritika)

Az év egyik legjobban várt popalbuma egy vidéki diszkó üres nagyterméhez hasonlít, ahonnan még a DJ is meglépett inkább. Ez a kritika először a Recorder magazin 114. számában jelent meg.

A koszovói albán származású brit Dua Lipa kissé zavarbaejtő jelenség: egy rendkívüli munkabírással és eltökéltséggel megáldott nő – ez rendben is van, lehetne ezekkel a képességekkel ügyvéd, orvos, marketingigazgató, vadakat terelő juhász, csakhogy Dua Lipa popsztár, aki a régivágású dívák éteri elérhetetlenségét használja perszónaként. 

Feltűnő-eltűnő művész, sikert manifesztáló médium, egzoticizálható mediterrán szépség, akin még egy függöny is kifinomult báliruhának tűnne. Az a fajta celebritás, aki mindenen, amihez csak hozzáér, rajtahagyja a keze nyomát és a lehelletnyi csillagport – megőrülnek érte a kreatívigazgatók és a marketingesek, legyen szó elektromos autók, sminktermékek, palackozott vizek vagy parfümök márkapozicionálásáról.

Ki A POP ÚJ KIRÁLYNŐJE?

Apropó, parfüm. Létezik ez a különös dolog, hogy a parfümreklámokban a legnagyobb stílusikonokat sem tudom felismerni. Talán nem vagyok ezzel egyedül, de hetente egyszer biztosan bután rácsodálkozom valami parfümösüvegcsét fogdozó személyre. Aztán kiderül, hogy Zendaya, meg Natalie Portman, vagy, hát Dua Lipa, mert ő az Yves Saint Laurent Libre-kampányának arca. Csak én felejtem el mindig, hogy is néz ki és miről is ismert, de ez talán megbocsátható, hiszen egy kő alatt élek, az íróasztalom felett pedig Franz Kafka, Wittgenstein és Jürgen Klopp képmása van kifüggesztve.

Ennek a dadaista kitérőnek egyetlen célja van, rámutatni a Dua Lipa-jelenség besorolhatatlanságára: alkotói perszónája nem egyetlen dologról ismerszik meg. A londoni illetőségű előadó nem kíván a vallomásos önéletrajziságával operálni, mint Taylor Swift, sem a perfekcionista erődemonstráció szimbólumává lenni, mint Beyoncé, ugyanakkor nem sokkol, mint Lady Gaga vagy az őrületbe alászálló Madonna. Dua Lipa látszólag semleges területet demarkál magának, az énmárkája egyszerre trendszetter és közben értéksemleges. A markáns kijelentéseket és a corporate social responsibility-t megtartja a szociális média felületeinek. Előképei a töretlen, érzékeny életerőt átsugározni képes dívák, mint Mariah Carey vagy Celine Dion. 

Ezt az életerőt Dua Lipa azonban igazi, hamisítatlan kontinentális diszkóhimnuszokba csomagolja. Ez volt a 2017-es, saját nevét viselő debütáló albumának, és a karanténba zárt éveket megsínylő szívekre gyógyír 2022-es Future Nostalgiának is a markáns jellegzetessége. Eggyel kevésbé flitteres-ugrálós, grandiózus szintipop, mint amit az Eurovízión hallhatni, eggyel nemzetközibb, mint a folkgyökerekből (is) inspirációt merítő Sevdaliza, Ofra Haza vagy Natasha Khan (Bat For Lashes): egy-egy hajlításban tettenérhető a balkáni örökség, de Dua Lipa nem épít a ‘mesés Kelet’ bazári egzotikumára.

Az olyan számok, mint az áttörést meghozó New Rules, IDGAF vagy a Calvin Harrisszel közösen jegyzett One Kiss tökéletesen illeszkednek a 2010-es évek végét eluraló intelligent dance music trendbe, ami biliárdgolyó simaságú és minden mélységet nélkülöző slágereket szabadított a világra. Ezt a fehérkanapés, vízparti fesztiválos regisztert és a benne rejlő ellenállhatatlan eszképizmust érezte meg Dua Lipa tökéletes érzékkel, hogy töretlen munkabírásával uralma alá hajtsa. 

Miután a kötelező köröket letudta 2023-ban, utalgatott rá, hogy a diszkókorszaknak itt a vége: változott a világ is, és benne az ő előadói identitása. Ariana Grandéhoz hasonlóan a 29 évente visszatérő Szaturnuszt, az életszakaszok lezárását és nyitányát emlegette. Kötelező körök alatt természetesen olyan megjelenéseket kell értenünk, amik újra és újra beletrafálnak a zeitgeistba: Dua Lipa szerezte a Barbie mozifilm konzervatív önkormányzati képviselőket is megtáncoltatni képes betétdalát (Dance The Night), sőt, eljátszotta Sellő Barbie-t a filmben, és feltűnt Matthew Vaughn közepesen szórakoztató kémsztorijában, az Argylle: A szuperkémben is. Az interjúkban inspirációként hivatkozott a britpopra, a Primal Screamre, a Massive Attackre. Ezek érdekes diverzifikációt jelöltek ki, ahogyan a Dance The Night klipjében a túlméretes, millió darabra tört diszkógömböt is lehetett jelnek vélni, és radikális optimizmussal várni az új anyagot.

A Radical Optimism azonban üres ígéret maradt, híján mindennek, ami radikális lehetne benne. Mintha az útszéli, soktermes diszkóban a közönségnek, pultosoknak, de még a DJ-nek is hirtelen elege lett volna az unásig ismert slágerekből, a hétről hétre ismétlődő jelenetekből és találkozásokból. Valaki felkapcsolta a villanyt, a tömeg szétszéledt, a visszhangos teremben pedig még mindig szól a Get The Party Started. 

Pedig az egész akár kívánatos is lehetne, üdítő, hiszen Dua Lipa minden további nélkül hallgatható hermeneutikai gyakorlatok és beható életrajzi ismeretek nélkül, egyszerűen szórakoztató zeneként, ami pálmafás tengerpartokra, színes fényekkel sejtelmesen bevilágított klubokba visz. Nincs más dolgunk, mint gyönyörködni a bármixerben meg a koktélokban, aztán dobni egy seggest a kellemesen hűvös vízbe. Ha meguntuk, majd kifekszünk a napra, ez a deal, Dua Lipa meg valami totális rímes zagyvaságot hord össze, de az érzés, amit ebben a bizonytalanságtól sújtott, rohadt világban közvetít: csodás.

Az új dalok viszont annyira semmilyenek, hogy még toxikus pozitivitással sem lehet megvádolni az előadójukat. A Future Nostalgia író-producer nagyágyúi hiányában egy kazalnyi inkoherens, Dua Lipa nagy hangját kihasználni képtelen számmal állunk szemben, amin átvergődni olyan, mintha az üres diszkóban sorra jönne a Giorgio Moroder, az Abba, Alizée – mind valami mesterséges intelligencia tolmácsolásában. 

A Radical Optimism háttérzenének még éppen kellemes dalai közt a parfümreklámba illő French Exit és Maria jelentik a csúcspontot. Az akusztikus gitár, a vonósok ízléses használata működik: az erősen kontinentális hangzásban ugyan sem a beígért britpop- vagy Primal Scream-inspirációt nem találjuk meg, de legalább történik valami; felsejlik az a mániás hyperpop, amit Caroline Polacheck olyan átütő erővel jelenít meg (szintén Danny L Harle producernek köszönhetően, aki a Radical Optimism körül is bábáskodott), és ami Dua Lipának egyáltalán nem áll jól. 

A mélységet kerülő szövegek semmiféle, a dalok mögött működő személyiségre nem engednek következtetni, marad hát az érzés, hogy fél lábbal a diszkó távoli múltjában, fél lábbal valami kirajzolódni képtelen jövőben állunk a szerzőnek köszönhetően. Hiába a Training Season mániába hajló felhangolt pattogása, vagy a Houdini panaszosság és akaratos önérvényesítés között megállapodni képtelen regisztere, radikális optimizmusra semmi okunk. Dua Lipa ezúttal sajnos sokat markol, de keveset fog.

Selmeczi Nóra